rubicon

Egy bevetés megpróbáltatásai

6 perc olvasás

A bombázókon repülő személyzeteket – amelyek 19–23 éves fiataljai gyakorlatilag az amerikai társadalom tükörképét adták – a kötelezően előírt bevetésszám idejére igyekeztek együtt tartani. Habár többségük hadköteles volt, a hadsereg légierőiben vállalt szolgálat önkéntes jelentkezés alapján történt. A bevetési nor­ma a bombázóhadjárat kezdetén 25 volt, amit később – mint az Joseph Heller A 22-es csapdája című regényéből is ismert – fokozatosan 35-re, majd a 50-re emeltek. 

Az eligazítás

A bevethető személyzeteket és a műszakilag alkalmas repülőgépeket a bevetés előtti na­pon, a hadműveletek tervezése során „párosították” a bombázóosztályok hadműveleti tisztjei. Ez a két adat határozta meg egy amerikai nehézbombázó-osztály napi bevethetőségét, amely – a Magyarországot támadó légi hadsereg esetében – átlagosan 32 gép/osztály volt. Ez azt jelentette, hogy a lé­gi hadsereg együttes csapásmérő ereje naponta legalább 600 bombázó volt, fedélzeten 6000 emberrel és – távolságtól függően – mintegy 1400 tonna robbanóanyaggal.

A tisztek a hajnali eligazításon értesültek az aznap bombázandó célpontról. A döntést a parancsnokság néhány órával korábban hozta meg, elsősorban a célpont feletti időjárás alapján, a felhőtakaró ugyanis akadályozta a bombacélzást.

A bevetésre kijelölt személyzeteknek korán kellett nyugovóra térniük, mert a másnapi eligazításra rendszerint a hajnali órákban került sor, hogy lehetőleg 10 és 14 óra között, a legideálisabb látási és időjárási viszonyok mellett érkezzenek a célpontok fölé. A tisztek – borotválkozást, tisztálkodást, majd a reggelit követően – az alakulat eligazítótermében gyülekeztek. Biztonsági okokból a

Regisztráljon és olvassa a teljes cikket!

Ingyenes regisztrációval 3 cikket olvashat a Rubicon Online-on.