Ingyenesen olvasható
Lehet-e blokádnak nevezni Napóleon törekvését, mellyel megpróbálta kizárni Nagy-Britanniát a kontinens piacairól? Az lett volna az igazi blokád, ha a francia és szövetséges hadihajók körbeveszik a Brit-szigeteket, és megakadályozzák minden külkereskedelmi tevékenységét. A brit hadiflotta trafalgari győzelme (1805) után azonban ez lehetetlenné vált. Napóleon híres intézkedését blokád helyett inkább bezárkózásnak kellene neveznünk.
„Szüntelen háború az angol árucikkekkel”
Nem a császár ötlete volt a hódítások kereskedelmi célra való kihasználása, sem az ellenfél gazdasági eszközökkel való térdre kényszerítésének kísérlete. A francia forradalmi és napóleoni háborúk során, 1793-tól, az első franciaellenes koalíció létrejöttétől 1805-ig nem kevesebb, mint nyolc törvény és rendelet tiltotta meg a franciáknak, valamint az általuk alapított bábállamoknak, hogy angliai árucikkeket vásároljanak. I. Napóleon császár csak folytatta és kontinentális méretekre terjesztette ki ezt a politikai gyakorlatot. Miután hadseregei egyetlen napon, 1806. október 14-én két porosz hadsereget vertek szét az auerstedti és jénai ütközetekben, október 27-én bevonult Berlinbe, s 1806. november 21-én közzétette berlini dekrétumát.
Ezzel megtiltott minden kereskedelmet legelszántabb háborús ellenfelével, a Brit-szigetekkel, s kitiltott Európából minden hajót, amely kikötött a brit partokon. „Szüntelen háború az angol árucikkekkel – jelentette ki a császár –, így juthatunk el a békéig!” Úgy gondolta, hogy ha az előző évben elszenvedett trafalgari vereség miatt nem is lesz képes megszállni Angliát, a blokáddal tönkreteheti Anglia gazdaságát, s olyan társadalmi zavargásokat idézhet elő, hogy a brit kormány kénytelen lesz békét kérni. A vámtiszteket ezért arra kötelezte, hogy a brit kikötőkből érkező hajókat és rakományukat foglalják le és semmisítsék meg. A rendelet érvénye nemcsak a Francia Császárságra terjedt ki, hanem annak szövetségeseire és az általa megszállt területekre is. Ezek száma pedig egyre nőtt.
A következő évben ugyanis az Oroszországgal megkötött tilsiti békeszerződéssel Napóleon eljutott hatalmának csúcspontjára. A kontinensen nem maradt ellensége, csak szövetségesei (Oroszország, Spanyolország), meggyengített egykori ellenfelei (Poroszország, Ausztria) és a franciák által megszállt Portugália. Észak-Itália királya, a Rajnai Szövetség védnöke, Svájc közvetítője volt. Rokonai ültek Hollandia, Vesztfália, Nápoly és Berg trónjain, a Varsói Hercegség a vazallusa volt, Svédország pedig tőle kért trónörököst. Vagyis a blokád immár egész Európára kiterjedhetett.
A császár egyre újabb és újabb rendeletekkel próbálta teljesen lezárni a kontinenst a brit kereskedelem előtt. 1806. december 15-én semmissé nyilvánította a brit hitelezőktől felvett államadósságokat, 1807. szeptember 18-án pedig felhatalmazta a francia hadihajókat a semlegesek hajóin szállított angol árucikkek tengeren történő elkobzására. Milánói dekrétuma (1807. december 17.) elrendelte minden hajó lefoglalását, amelyet brit vámosok ellenőriztek, s útja során érintett brit kikötőket. 1808. április 17-én a megtorló intézkedéseket kiterjesztette az Egyesült Államok hajóira is, majd fontainebleau-i rendelete (1810. október 10.) kimondta, hogy az elkobzott csempészárut el kell égetni.
Forrás: Wikimedia Commons
A berlini dekrétumnak távolról sem a gazdasági következményei voltak a legsúlyosabbak. A császár ugyanis kimondta, hogy „a háború Anglia ellen nem érhet véget, ha csak egyetlen piacot is megnyitunk kereskedelme előtt”. Ebből pedig az következett, hogy biztosítani kellett minden ország együttműködését, s francia ellenőrzés alá vonni valamennyi tengerpartot. Vagyis ki kellett terjeszteni és meg kellett szilárdítani a Francia Birodalmat. A legegyszerűbb eljárás a blokád megerősítésére az volt, hogy közvetlen francia kormányzás alá vonják a tengerpartokat. Ezért a Francia Császárság egyszerűen bekebelezte Hollandiát (1810), az északnyugati német területeket (1810), Genovát (1805), Firenzét (1808), a Pápai Államot (1809), az Adria keleti partját (1809) és Katalóniát (1812). Egyre több francia politikus kezdett aggódni az állandó terjeszkedés miatt, mert úgy látták, a korlátlan s hosszabb távon tarthatatlan hódításokkal a forradalom és a császárság más vívmányait is veszélyeztetik. Nyilvánvaló volt, hogy így maga a császár kovácsol össze olyan szövetséget állama ellen, amellyel szemben már a megnövekedett francia erőforrások is elégtelennek bizonyulhatnak.
A zárlat hatása Nagy-Britanniára
Milyen hatása volt a blokádnak Nagy-Britanniára? A londoni kormány mindent megtett a kereskedelem támogatására, új piacok biztosítására, s a külkereskedelem egyáltalán nem esett vissza. Intézkedéseket hoztak a franciákkal kereskedő semlegesek ellen, s ennek következtében kiéleződött az ellentét az Egyesült Államokkal. Az Európába irányuló export összeomlása következtében az ipar (jelentős társadalmi feszültség árán) korlátozta a termelést, a kereskedelmi flotta pedig ügyesen kihasználta a blokádon keletkezett réseket. Európa-szerte felerősödött a csempészek tevékenysége. Főleg a holland, portugál, baltikumi, adriai és nápolyi partok bizonyultak a blokád „gyenge pontjainak”.
Thierry Lentz francia történész úgy fogalmazott, hogy maga Napóleon könnyítette meg újra meg újra a brit kereskedelem helyzetét. 1808-ban ugyanis megszállta Spanyolországot, s ezzel lehetővé tette, hogy a brit kereskedők árut szállítsanak a dél-amerikai spanyol gyarmatokra. A brit seregek partra szálltak Portugáliában, s az Ibériai-félszigetet elárasztották az angol árucikkek. Az orosz–francia feszültség felerősödésével 1811-től az orosz piacok is megnyíltak a britek előtt, s már nem is kellett korlátozni a brit gyárak termelését.
A blokád visszaüt
A blokád támogatói abban bíztak, hogy Anglia kizárásával és az európai gazdaságok integrációjával afféle „közös piac” jöhet majd létre, s a különböző államok polgárai a közös érdek szem előtt tartásával összehangolhatják gazdasági tevékenységüket. Néhány út és csatorna megépítésén, valamint a mértékek egységesítésére tett kísérleteken kívül azonban semmi sem mutatott ebbe az irányba. Szó sem volt a határok megnyitásáról, a vámok felszámolásáról vagy szabad kereskedelmi zóna létrehozásáról. A császár célja a francia érdekek szolgálata volt. „Elvem: Franciaország az első!” – jelentette ki. Mivel a francia gyarmatokat a brit flotta sorra elfoglalta, a francia termelők és kereskedők az európai piacok kisajátításával próbálták kompenzálni veszteségeiket. A Francia Császárság európai szövetségeseit arra kötelezték, hogy magas áron vásárolják fel a francia ipari termékeket, még akkor is, ha saját gazdasági központjaik tönkremennek, s a nemesfém kiáramlik az országból. Ha egy külföldi (textilipari vagy fémipari) áru olcsóbbnak és jobb minőségűnek bizonyult a hasonló francia terméknél, a császár újra meg újra megemelte a behozatali vámot.
Az orosz kikötők forgalma és az orosz mezőgazdaság ugyanúgy hanyatlásnak indult, mint a hű szövetségesnek bizonyuló Rajnai Szövetség gazdasága. A szász ipar szinte tönkrement. A császár semmiféle kompenzációt sem biztosított a Varsói Hercegség számára, amely nem szállíthatta gabonáját Nagy-Britanniába. A korábban virágzó kereskedelemmel rendelkező Trieszt a francia megszállás után elveszítette lakóinak több mint egyharmadát. Még a független Oszmán Birodalom is megsínylette a franciák számára kedvező vámokat és a földközi-tengeri kereskedelem hanyatlását. Ezért a szultán felmondta a francia szövetséget, 1809-ben szerződést kötött Nagy-Britanniával, s a Földközi-tenger keleti medencéje megnyílt a brit kereskedelem előtt.
A blokád a Francia Császárság területén is éreztette kedvezőtlen hatását, hiszen számtalan termelő kényszerült lemondani termékei angliai értékesítéséről. Ezt Napóleon kisebb engedményekkel próbálta ellensúlyozni. 1810 áprilisában ideiglenesen és titokban engedélyeket adott ki (6-800 frank fejében) a franciaországi gyümölcs, zöldség, gabona, só és égetett szeszek exportálására a Brit-szigetekre, valamint a fa, kender, vas és kínafa (a kinin forrásának) importálására. 1810 végén és 1811 elején az engedélyeket kiterjesztette az olajra, szövetekre, gyapotra, de kizárólag francia hajók felhasználásával. 1810 júliusától a császárság bármelyik kikötőjébe behajózó vagy azt elhagyó hajóknak a császár által aláírt engedéllyel kellett rendelkezniük, minden importot hasonló értékű exporttal kellett ellensúlyozni, csak élelmiszert és fontos alapanyagokat lehetett behozni, az export egyharmadának pedig selyemszövetből kellett állnia. Ez év augusztusától a francia kereskedők behozhattak amerikai vagy gyarmati árucikkeket, de magas vámok megfizetésével és a császár által aláírt engedéllyel. Thierry Lentz szerint a francia külkereskedelmet egyre közvetlenebbül Napóleon dolgozószobájából irányították. A császárnak eszébe sem jutott bármilyen segítséget nyújtani a blokád kárvallottjainak, s 1813-ra már lázongásokra került sor Hamburgban és a holland kikötőkben.
A blokád következtében az angol kereskedők kiterjesztették tevékenységüket a világ távoli részeire, a franciák pedig kénytelenek voltak a kontinensre korlátozni működésüket. 1800 és 1809 között a brit export értéke évente 25,4 millió livre volt – 1810 és 1819 között viszont az évi átlaga elérte a 35 milliót. 1806-ban Nagy-Britannia 244 000 tonna öntöttvasat termelt, 1811-ben pedig 325 000 tonnát. A brit állam a forradalmi és napóleoni háborúk korában (1793–1815) a világ pénzkészletének többszörösét kölcsönözte, ami azt jelezte, hogy hitelezői bíztak a pénzük megtérülésében, vagyis Napóleon legyőzésében.
Kevés intézkedés vallott oly nyilvánvalóan kudarcot, mint Napóleon kontinentális blokádja.
