Ingyenesen olvasható
Az I. világháborút lezáró békekonferencia 1919. és 1920. évi döntései alaposan átalakították a korábban a Német Császársághoz, az Osztrák–Magyar Monarchiához, illetve az Orosz Birodalomhoz tartozó közép-európai régiót. A dunai térség nemzetállami átváltozásának korabeli nagyhatalmi és kisnemzeti forgatókönyveit elemezve sok szó esik a békés önállósulást célzó kísérletek kudarcáról, mint például az utolsó Habsburg uralkodó ciszlajtániai föderációs tervezetének, vagy éppen a Károlyi-kormány Magyar Királyságot kantonizálni próbáló javaslatának elutasításáról. Hasonlóképpen máig tartó szakmai és történelempolitikai viták tárgya a Wilson amerikai elnök által felkarolt nemzeti önrendelkezési elv felemás érvényesítése, a világháború végével kialakult béketeremtő gyakorlat határvitákba, majd határháborúkba torkolló diplomáciai zsákutcája. Jóval kevesebb szó esik azonban a Nagy Háborúból győztesként kikerült közép-európai nemzetek államalapításának előzményeiről, területi céljairól és nagyhatalmi megítéléséről.
Mi szerepelt Tomáš Garrigue Masaryk Az új Európa című röpiratában, amelyet a békekonferencia tagjai között osztottak szét? Mik voltak az Edvard Beneš által írt csehszlovák memorandumok célkitűzései? Milyen ígéretett tett Beneš a nem cseh nemzetiségek számára?
Az „új Európa“ és a csehszlovák államalapítás
Az 1916 februárjában Masaryk által létrehozott, párizsi székhelyű Csehszlovák Nemzeti Tanács a háborús években kiterjedt diplomáciai, katonai és propagandamunkát folytatott. A Tanács főtitkárának, Edvard Benešnek a kezében értek össze azok a diplomáciai kezdeményezések, amelyek hatására az önálló Csehszlovákia gondolatát a francia, brit és amerikai kormány 1918 nyarára elfogadta, magát a Nemzeti Tanácsot pedig mint ideiglenes csehszlovák kormányt elismerte. A hadifogságba esett cseh és szlovák katonákból kialakított csehszlovák légiók pedig – jelentős harci tapasztalatokkal a hátuk mögött – készen álltak arra, hogy immáron az új csehszlovák hadsereg részeként elfoglalják és biztosítsák a célul kitűzött határokat.
Forrás: Wikimedia Commons
Miután Andrássy Gyula, a Monarchia közös külügyminisztere 1918. október 27-én Wilson amerikai elnöknek küldött válaszjegyzékében a fegyverszünet feltételeként elismerte a csehszlovák és a délszláv nemzetek önrendelkezési jogát, október 28-án Prágában a Csehszlovák Nemzeti Bizottság kikiáltotta az önálló, független csehszlovák államot, amelynek Szlovákia szerves részét alkotta. A Szlovák Nemzeti Tanács két nappal később Turócszentmártonban csatlakozott az államalapításhoz. Ebben Masaryk és Beneš, a csehszlovák politikai emigráció két vezető politikusa döntő szerepet játszott, akik a háború utolsó hónapjaiban és a békekonferencia alatt is folyamatosan kapcsolatban álltak egymással. Masaryk az Egyesült Államokból több mint négyéves távollét után, december 21-én érkezett vissza Prágába, ahol a november 14-én megalakult forradalmi nemzetgyűlés köztársasági elnökké választotta őt. Edvard Beneš viszont a nagyhatalmak által már a békekonferencia előtt elismert győztes új állam külügyminisztereként Párizsban maradt, és aktívan bekapcsolódott a német, osztrák és magyar békeszerződések előkészítésének folyamatába.
Érdemes közelebbről megvizsgálni, hogy milyen mértékben befolyásolták a nagyhatalmi döntéshozatali folyamatot a győztesek közé sorolt csehszlovák állam béketervei, területi céljai, követelései és katonai akciói. Magyar szempotból is fontos Masaryknak Az új Európa című röpirata, amelynek Seton-Watson által véglegesített angol változata The new Europe (The Slav Standpoint) címmel jelent meg az Egyesült Államokban, és amelyet 1919 januárjában szétosztottak a békekonferencia küldöttjei közt. A programirat a Monarchia területének nemzetállami átalakítását történeti szükségszerűségként határozta meg:
„Az lenne kívánatos, hogy az országok és a nemzetek területileg egybeessenek. A nemzetek az emberiség természetes szervezetei; a nemzeti lét a legjobb biztosítéka a nemzetköziségnek, és mindkettő célja az európai fejlődésnek. […] Az államokat nemzetivé kell tenni. A dolgok jelenlegi állása szerint számolni kell azzal, hogy egyelőre még nem lesznek tiszta nemzeti államok: gazdasági es forgalmi okokból továbbra is nagy számban lesznek nemzeti kisebbségek.” Masaryk az egész Európára kiterjedő nemzetállami rendszernek további fontos alapfeltételként határozta meg a kis és nagy nemzetek egyenjogúságát, a nemzetközi kapcsolatok új alapokra fektetését.
1918 decemberében Masaryk még magától értetődőnek tartotta, hogy a világháborút lezáró békekongresszuson minden érintett nemzetnek biztosítani kell a részvétel jogát:
„A békekongresszuson a hadviselő nemzetek nemcsak kormányaik részéről, hanem különböző megbízottak által is képviselve lesznek és ott általában mindazon népek képviselői helyet foglalhatnak, amelyeknek sorsáról szó lesz, és amelyeknek joguk van az önrendelkezésre.
Tisztában volt azzal, hogy a legtöbb vitát a nemzetállami határokra vonatkozó döntések jelentik majd. Mint írta: „A békekongresszus legnehezebb feladata a területi kérdések rendezése lett.“ Mindazonáltal a győztes államok érdekei álltak okfejtése középpontjában. Magát a konferenciát és a Wilson elnök által szorgalmazott Népszövetséget egyfajta történeti ítélőszékként képzelte el. Ez is jól jelzi, hogy az új európai allamszervezetet és a békekonferencia céljait tervezve Masaryk a győztes államok és nemzetek hangján szólt.
Beneš szerepe
A békekonferencia előkészítése, működése során a cseh–szlovák érdekek legfőbb képviselője Edvard Beneš külügyminiszter volt, igaz, formálisan a békedelegációt az első másfél hónapban Karel Kramář miniszterelnök vezette. Az egyre ismertebb és népszerűbb Beneš mellett azonban a pánszláv érzelmű, konzervatív Kramář teljesen háttérbe szorult, s végül Masaryk elnök javaslatára visszahívták őt delegációvezetői tisztségéből. Beneš a csehszlovák békedelegáció irányítása során arra törekedett, hogy a csehszlovák területi követeléseket történetileg igazolt, katonailag pedig lehetőleg befejezett tényként mutassa be. Már a békekonferencia előtt tudatosította annak fontosságát, hogy a területi igények érvényesítésében perdöntő lehet, melyik állam ellenőrzése alatt állnak a vitatott területek. A csehszlovák–magyar határok esetében például a következő utasítást küldte 1918. november 29-én Kramářnak a belgrádi fegyverszüneti megállapodás nyomán kérdésessé váló felvidéki területekre vonatkozóan:
„Kérem, ügyeljenek arra, hogy amint megérkezik a hadseregünk, ezeket a vidékeket via facti [önhatalmúlag] nagyobb felhajtást mellőzve el kell foglalni. Itt a csöndben végrehajtott fait accompli [kész helyzet elé állítás] és a körülmények megnyugtató kezelése dönt. Erre most jogot adtak nekünk. A közvéleménynek minderről nem kell semmit sem tudnia.”
Forrás: Wikimedia Commons
A csehszlovák külügyminiszter ezen kívül nagy súlyt helyezett arra, hogy a nem cseh és nem szlovák többségű területek nemzetiségi jellegét elhomályosítsa, relativizálja, részben a statisztikai adatok megbízhatatlanságára való utalásokkal, részben pedig az igényelt terület határain túl élő csehek és szlovákok – a memorandumok szóhasználatát követve: a „csehszlovákok” – számának tudatos felnagyításával. Nagy visszhangot váltott ki Beneš 1919. február 5-én elhangzott bejelentése, miszerint Csehszlovákia törekedni fog a nem cseh etnikumú lakosság részére messzemenő kisebbségi jogokat – egyebek közt széles körű önkormányzati lehetőségeket – biztosítani. Beneš ígérete alapján az ország „második Svájccá” válna, és így a német többségű területek a svájci kantonokéhoz hasonló jogokat kapnának.
Beneš memorandumai
Beneš igazi politikusi erényeit a francia orientációjú csehszlovák külpolitika kialakításában figyelhetjük meg. A Sorbonne-on tanult, majd 1908-ban a Dijoni Egyetemen doktorált cseh politikus 1915-ös emigrációba vonulása óta vallotta, hogy a cseh, illetve csehszlovák nemzeti célokat a legjobban a szoros francia szövetség kialakítása szolgálhatja. Beneš elgondolásait erősítette, hogy a világháború utolsó másfél évében Párizs egyre radikálisabb németellenessége rövid időn belül felülírta az Osztrák–Magyar Monarchiával kapcsolatos korábbi, mérsékelt francia megfontolásokat. Nem meglepő módon így a békekonferencián előterjesztett csehszlovák memorandumainak egyikéből sem hiányoznak a németellenes kitételek mellett a francia geopolitikai, katonai érdekeknek megfelelő politikai célkijelölések. „A csehszlovákok. Történelmük és kultúrájuk. Harcuk és munkájuk. Jelentőségük a világban” című 1. számú memorandum például az évszázados cseh–német szembenállásra épülő történeti okfejtésen alapszik. E szerint a csehek a vallásháborúkban, a Habsburgok ellen irányuló korai rendi felkelésekben éppúgy a németek ellen harcoltak, mint a 18–19. századi polgárosodás nyelvi küzdelmeiben. A memorandum a csehek a többi szlávokéval részben megegyező, részben eltérő történeti fejlődésében a németellenességet tekintette a nemzeti függetlenséghez vezető legfontosabb érdemnek.
Amilyen szerepet a németellenesség kapott a cseh történelemben, a szlovákok múltját bemutató memorandumban ugyanaz a szlovákok magyarellenes küzdelmeként jelent meg. A világháború alatti csehszlovák emigrációs politikai röpiratok, propaganda- és sajtótermékek, Masaryk, Beneš hivatalos nyilatkozatai a magyar kormányok háborús magatartását kezdettől fogva a pángermanizmus legfontosabb kelet-közép-európai támaszaként értékelték. A magyar–német világháborús együttműködéssel szembeni cseh és szlovák ellenállást úgy igyekeztek beállítani, mint a háborús hátország legfontosabb ellenállási mozgalmát, amelynek ráadásul évszázados előzményei voltak.
„A Csehszlovák Köztársaság területi igényei” című 2. számú memorandum az eredetileg felmerült négyféle területi változat közül a maximalista követeléseket összegezte. Így például Váctól keletre az új állam részeként Szlovákia fogalmát a következőképpen határozta meg:
„Szlovákiának nevezzük a mai Magyarország azon részét, amelyet egy tömbben szlovákok laknak. Szlovákia a mai Magyarország északnyugati, északi és északkeleti, hegyvidéki tájain található. Szlovákia összefüggő földrajzi egységet képez. Határai: északon a Kárpátok és a Beszkidek (a mai Magyarországot Galíciától és Sziléziától elválasztó határ); nyugaton a Morva folyó; délen a Duna illetve a Mátra és a Bükk, a Tokaji dombság (Hegyalja) a Bodrogig; keleten a Bodrog és az Ung.“
A területi igényeket összefoglaló memorandumban „A csehszlovákok és a jugoszlávok szomszédsága” címmel külön fejezetet kapott a Nyugat-Magyarország területén kialakítani kívánt csehszlovák–jugoszláv korridor terve, aminek szükségességét történeti, földrajzi, közlekedési és geopolitikai érvekkel igazolta. A német–magyar hegemónia felszámolásának célja nyilván a franciáknak szóló üzenet volt. A dunai szláv nemzetek együttműködésében fontos szerepet szántak a magyar többségű területen kijelölt korridornak. Az elképzelés azonban a nagyhatalmak részéről nem talált támogatásra, s így egyike volt azon kevés csehszlovák követelésnek, amely nem valósult meg. A német kérdésnek szentelt 3. számú memorandum történeti érvei közt nagy hangsúlyt kapott az a tény, hogy a Monarchiában maguk a csehországi németek ellenezték jó ideig a Cseh Korona tartományainak nemzetiség szerinti cseh–német kettéosztását. Azt csak az 1905. évi morva paktum, később Ferenc Ferdinánd trónörökös nagyosztrák tervei, majd pedig az 1918. október 16-i császári manifesztum emelte az alternatív reformtervek középpontjába. A memorandum az osztrák statisztikai adatokat hamisítással vádolta, és a hivatalosan 3 500 000 német számát 800 000-rel kevesebbre becsülte.
A német többségű Szudéta-vidékre vonatkozó csehszlovák igények legnyomósabb érveit a sok évszázados történeti együttélés mellett a földrajzi-stratégiai, illetve a gazdasági indokok jelentették. Cseh- és Morvaország határainak hegyvonulatai mellett az észak-csehországi bánya- és textilipari központok gazdasági jelentőségét helyezte szembe a németek nemzeti önrendelkezési jogával. A németellenes érvelés legtöbb vitára okot adó és leginkább diszkriminatív pontját a németek középkori betelepülésére visszavezetett megkülönböztetése jelentette: a csehországi németek nem őslakói voltak Csehországnak, hanem csak telepesek, bevándoroltak, így rájuk nem vonatkozhat a nemzeti önrendelkezés elve.
A szlovák kérdésének szentelt 5. számú csehszlovák békememorandum ennek megfelelően a csehek által elszenvedett osztrák–német „elnyomáshoz” hasonlította a magyar nemzetiségi politikát. Miközben a valóságnak megfelelően leszögezi, hogy a 18. század előtt Magyarországon nem volt jellemző a nyelvi megkülönböztetés, a kiegyezés kori magyarországi asszimilációs politika kétségtelen hibáit és mulasztásait a szlovákság nemzeti mártíriumának bizonyítékaként hangsúlyozza a memorandum. A magyarul idézett „tót nem ember” szólástól kezdve Bánffy Dezső miniszterelnök soviniszta elszólásain át, Grünwald Bélának a felvidéki középiskolák magyarosítással kapcsolatos vízióján keresztül a három szlovák tannyelvű gimnázium bezárásáig terjedt a dualizmuskori magyar nemzetállam kíméletlen kritikája. A nyilvánvaló túlzásokat jól jelzi, hogy a memorandum az 1873. évi felvidéki kolerajárvány idején az árván maradt szlovák gyermekek alföldi magyar családokhoz küldését emberrablásként értékelte. Ilyen és hasonló érvek alapján arra a következtetésre jutott, hogy a szlovákok történelmében a magyarok a barbár németek „szellemi rokonaiként” jelennek meg.
A Kárpátaljára, vagyis a ruszin többségű területre vonatkozó csehszlovák igényeket a 6. számú memorandum foglalta össze, amely a ruszinok önrendelkezési jogán kívül a térség francia szempontból is fontosnak tartott geopolitikai jelentőségét emelte ki. A Szovjet-Oroszország felől fenyegető bolsevik veszély esetén ugyanis Csehszlovákia számára a négy volt északkelet-magyarországi vármegye birtoklása elvben lehetővé tette a hatékony védelmet és a Vörös Hadsereggel szembeni felvonulást. A többi memorandum közül érdemes még megemlíteni a Sziléziával kapcsolatos (és rengeteg vitát kiváltó) 4. számút, valamint „csehszlovák és német–osztrák határok biztosítása” című 10. számút, amely a történeti határok megtartását és biztosítását követelte a Cseh Korona országaira vonatkozóan.
Csehszlovák diplomáciai siker
Összegezve elmondható, hogy a csehszlovák békedelegáció kétségkívül a legjobban felkészült, legtöbb szövetséges kapcsolattal és tapasztalattal rendelkező kelet-közép-európai küldöttségek közé tartozott. A vezető diplomaták mellett mintegy nyolcvan gazdasági, katonai szakértő, a cseh és szlovák statisztika-, földrajz- és történettudomány elismert képviselői dolgoztak Benešék keze alá. A csehszlovák bizottság és a területi albizottság jegyzőkönyvei azt mutatják, hogy a csehszlovák küldöttség tagjai képesek voltak minden érvet felhasználni az eredeti területi követelések érvényesítése érdekében.
A legtöbb problémát a csehszlovák bizottságban és annak területi albizottságaiban a sziléziai határ, illetve a lengyel kérdés, valamint a csehszlovák–magyar határ véglegesítése jelentette. Az amerikai, olasz és angol delegációk kezdetben a magyar–szlovák nyelvhatárhoz közelebb álló határ kialakítását támogatták, s a Duna-Ipoly határt követelő csehszlovák álláspontot teljes egészében csak a franciák osztották. A bizottság ezért az 1919. február 27-i ülésén – amelyen elvi döntés született Kárpátalja Csehszlovákiához kerüléséről – albizottságot küldött ki a Csallóköz, az Ipoly menti határszakasz és Sátoraljaújhely hovatartozásának megvitatása ügyében.
Forrás: Wikimedia Commons
Az albizottság március 4-i ülésén meghallgatták Beneš csehszlovák külügyminisztert, aki egyebek közt hangsúlyozta a terület gazdasági függőségét a Csehszlovákiának ítélt Pozsonytól és Komáromtól. A magyar anyanyelvű népesség számát közel 30 ezerrel csökkentve ugyan, de elismerte a terület többségi magyar jellegét, ugyanakkor Csallóköz esetében a békekonferencia legtöbb delegációjában értő fülekre találó katonai-stratégiai érvekkel is előhozakodott:
„A cseh–szlovákok nem fogadhatják el, hogy Komárom magyar legyen, mivel a város országuk ellen irányuló hídfőállást alkotna. Ugyanúgy nem nélkülözhetik a Csallóközt sem, hacsak nem akarják magukat kitenni annak, hogy Pozsonynál és Komáromnál torkon ragadják őket.”
Amikor a csehszlovák követelések csehországi és szlovákiai vitás kérdései már jórészt megoldódtak, és Teschen kérdésében is sikerült a lengyelek megoldási javaslatát megtorpedózni, a prágai parlament külügyi bizottságához küldött márciusi bizalmas jelentésében megnyugvással írhatta le Beneš a következőket:
„Ha a mi közvéleményünk tudatosítani tudná, milyen légkör uralkodik a konferencián, ha mindenki tisztán látná azt, hogy a konferencia egészében véve a sematikusan megfogalmazott nemzetiségi elvek bűvöletében tevékenykedik, holott a helyi viszonyokról teljességgel tájékozatlan, akkor azonnal beláthatnák, hogy ezek a megoldások a mi igazi győzelmünket jelentik. Ez a mostani győzelem annál nagyobb, hogy ezzel egy időben a németekkel és magyarokkal szemben is olyan határokat ítéltek meg nekünk, amelyek minden tekintetben megnyugtathatnak bennünket.”
A csehszlovák–jugoszláv korridor és a Drezda-vidéki lausitzi szorb területtel kapcsolatos igények elutasítása ellenére a párizsi békekonferencián Beneš szerint Csehszlovákiának sikerült a leginkább valóra váltania területi igényeit. Jelentései és a prágai nemzetgyűlésben elhangzott 1919. szeptemberi összegző értékelése a Legfelső Tanács és a területi bizottságok döntéseit óriási csehszlovák győzelemként értékelte.
