Dicső korszak lánglelkű alkotói

Ra­gasz­há­nyó­ka­nál és Lánc­híd. Va­jon há­nyan tud­ják hon­fi­tár­saink kö­zül ma­nap­ság, mit je­lent ez a két szó így, egy­más mel­lé té­ve? Az utób­bit min­den­ki is­me­ri – az előb­bit tán csak pár tu­cat szak­em­ber. Mégis test­vér­sza­vak ők: kö­zö­sen idéz­nek fel egy kort, amely még szo­ro­san itt van ve­lünk, mégis – a nyelv, a sza­vak ide­gen­sé­gé­vel is – las­san süllyed­ni kezd a mú­ló idő­ben. Pe­dig vég­te­le­nül fon­tos idő­szak­ról van szó: ek­kor szü­le­tett meg a mo­dern Ma­gyaror­szág, amely­ben ma is élünk. És a lé­lek­tan azt ta­nít­ja: ha nem em­lék­szünk a gyer­mek­re és az if­jú­ra, so­ha nem ért­het­jük meg a fel­nőtt em­bert. 

A ra­gasz­há­nyó­ka­nál a mai ma­gyar nyel­ven annyit tesz: va­ko­ló­ka­nál. 1842. au­gusz­tus 24-én, a Lánc­híd alap­kő­le­té­te­lé­nél egy ilyen­nel löttyin­tet­te a mal­tert a több­ton­nás kő­koc­ka alá Ká­roly fő­her­ceg, a je­les had­ve­zér (az egyet­len, aki nyílt csa­tá­ban le­győz­te Na­pó­leont), V. Fer­di­nánd ki­rály sze­mé­lyes meg­bí­zott­ja va­la­mi­kor dél­után fél 6 óra táj­ban, a je­len lé­vő több ­száz fős kö­zön­ség har­sány üdv­ri­val­gá­sa kö­ze­pet­te. A szín­ezüst­ből for­mált, ele­fánt­csont­ nye­lű, szép­sé­ges mű­tárgy – ma már a Ma­gyar Nem­ze­ti Mú­zeum félt­ve őr­zött kin­cse – be­vo­nult a ma­gyar fes­té­szet tör­té­ne­té­be is. Nye­le ki­kan­di­kál arról a tál­cá­ról, ame­lyet egy fe­ke­te atil­lás, bar­na men­tés, szá­las ter­me­tű, el­gon­dol­ko­dó te­kin­te­té­vel a né­ző­re ki­pil­lan­tó fér­fiú tart a ke­zé­ben egy hí­res fest­mény na­gy í­vű kom­po­zí­ció­já­nak kel­lős kö­ze­pén. A tál­cán van az a „ra­gasz”, ame­lyet a kő­re kent a fő­her­ceg. 

A ké­pen nem egy­sze­rűen egy tár­sa­sá­gi ese­mény, egy köz­le­ke­dé­si be­ru­há­zás fel­tu­pí­ro­zott kez­dő ­pil­la­na­ta lát­szik. A ra­gyo­gó te­het­sé­gű mű­vész egy egész kor­szak­nak ál­lí­tott em­lék­mű­vet ez­zel a majd 3x4 mé­te­res olaj­fest­ménnyel, mert – mi­ként min­den kor­tár­sa – tisz­tá­ban volt ve­le: a híd nem pusz­tán tech­ni­kai mű­tárgy, ha­nem an­nak az átala­ku­lás­nak szá­za­dok­ra szó­ló szim­bó­lu­ma, amely­nél na­gyob­bat és sors­for­dí­tób­bat az ál­lam­ala­pí­tó szent ki­rály, Ist­ván ide­je óta nem élt meg a ma­gyar em­ber.