Deák Ferenc 1848–49-ben

„Deák, mint stá­tus­fér­fiú, nem bátor, ha­nem bölcs. Ta­gad­hat­la­nul leg­jobb ma­gyar po­li­ti­kus, ki­nek jós­la­tai ma­te­ma­ti­kai pon­tos­ság­gal tel­je­sed­nek. Ele­me a bé­ke és rend; hol ez meg­szű­nik, ő nincs töb­bé he­lyén. De min­dent el­kö­vet, hogy meg ne szűn­jék. Nem for­ra­dal­mi em­ber, s a pol­gá­ri há­bo­rú vi­ha­rai közt meg­szűnt je­len­tő­sé­ge. Sze­re­pe ki volt játsz­va, mi­dőn a for­ra­da­lom fe­ke­te ma­da­rai­nak szárny­csat­to­gá­sa, a test­vér­gyil­kos ágyúk dör­gé­se kez­dő­dött. […] Ha e böl­cses­ség­gel több bá­tor­sá­got köt össze, ta­lán meg­men­the­té ha­zá­ja ha­jó­ját a tö­rés­től, me­lyet, mi­dőn men­to­ri ke­ze meg­zsib­badt, a vi­ha­rok azon­nal szirt­re ra­gad­tak. Ő, mi­dőn a szár­nyas pa­ri­pák tüs­kén-bok­ron ke­resz­tül kez­dék ra­gad­ni a sima út­ról ki­té­rí­tett ko­csit, nem tar­tá jó­nak mér­sék­let ke­zé­vel nyúl­ni a ne­ki eresz­tett gyep­lők­hez” – ír­ta 1850-ben Deák­ról volt mun­ka­tár­sa, Tóth Lő­rinc. E jel­lem­rajz a Deák-mí­tosz egyik el­ső pél­dá­ja. Hi­szen 1848 szep­tem­be­re után na­gyobb erők moz­gat­ták a ma­gyar po­li­ti­kát, hogy­sem egy még­oly zse­niá­lis po­li­ti­kus fel­lé­pé­se meg­for­dít­hat­ta vol­na a dol­gok me­ne­tét.