Coco Chanel

Kép­zel­jük csak el, ho­gyan néz­tek ki a nők a 19. szá­zad vé­gén: a de­re­kuk olyan szűk­re volt be­fűz­ve, hogy alig kap­tak le­ve­gőt, ru­há­juk szin­tén szo­ro­san a tes­tük­re fe­szült, össze­nyom­va a bor­dái­kat és a gyom­ru­kat, a fű­ző fe­lett mély de­kol­tázs von­zot­ta a fér­fite­kin­te­te­ket, és a szok­nya, amely alatt több ré­teg al­só­szok­nya rej­tő­zött, a föl­det se­per­te. Fe­jü­kön ha­tal­mas ka­lap­köl­te­mé­nyek tol­lak­kal, gyü­möl­csök­kel, csip­ké­vel, sza­la­gok­kal dí­szít­ve. Fri­zu­rá­juk ma­gas­ra tor­nyoz­va, a sú­lyos haj­fo­na­to­kat ren­ge­teg haj­tű tar­tot­ta kor­dá­ban. Ezt a nő­ké­pet rom­bol­ta le kí­vül­ről és be­lül­ről Coco Chanel, a 20. szá­zad leg­na­gyobb női di­vat­ter­ve­ző­je, aki­nek az volt az ars po­e­ti­cá­ja, hogy a di­vat­nak ké­nyel­mes­nek és sik­kes­nek kell len­nie.

„Egy nő le­het túlöl­tö­zött, de túl ele­gáns so­ha.”