Búcsú Sahin-Tóth Pétertől

Va­jon a tör­té­nész vá­laszt­ja a kort, amellyel fog­lal­koz­ni akar – vagy a kor szer­zi meg a ma­ga tör­té­né­szét, aki majd ráérez, meg­szó­lal­tat­ja, aki be­lül­ről is­me­ri és se­gít ér­tel­mez­ni? Er­re nincs hi­te­les vá­lasz.

Sa­hin-­Tóth Pé­ter 1965-ben Bu­da­pes­ten szü­le­tett, és ez év, 2004 őszén itt halt meg. Csa­lád­ja ma­gyar (va­la­hol ré­gen egy kis tö­rök beütés­sel), és mégis sors­sze­rű, hogy el­ső­sor­ban a fran­cia tár­sa­da­lom, an­nak men­ta­li­tá­sa fog­lal­koz­tat­ta egy olyan kor­ban, mely fe­szült­sé­gei­vel, ki­szá­mít­ha­tat­lan vi­ha­rai­val elő­fu­tá­ra a má­nak, a mi „ki tud­ja mi­re éb­re­dünk” ve­szé­lyeink­nek.

Tör­té­ne­lem-fran­cia sza­kon dip­lo­má­zott az Eöt­vös Lo­ránd Tu­do­mány­egye­tem Böl­csész­ka­rán, itt szer­zett egye­te­mi dok­to­rá­tust Na­var­rai Hen­rik­ről, an­nak Nagy Ter­vé­ről írott disszer­tá­ció­já­val. E té­má­ról, vagyis az Egye­sült Eu­ró­pa 400 éves láz­ál­má­ról foly­tat­tunk is egy be­szél­ge­tést a te­le­ví­zió ké­per­nyő­je előtt. A szép, élénk, ha­té­kony fia­tal­em­ber­re fel is fi­gyel­tek a né­zők, csakúgy, mint 1990-ben, ami­kor Pá­rizs­ban volt kor­re­fe­ren­sem. Az­tán már nem volt megál­lás. Is­ten­ad­ta nyelv­te­het­sé­ge volt (Fer­nand Brau­del fe­le­sé­ge, a je­les tu­dós asszony sze­rint szeb­ben írt és be­szélt fran­ciául, mint bár­ki