Búcsú Kolozsvártól

Az utol­só ko­lozs­vá­ri na­pok! Gyer­mek­ko­rom óta ösz­tö­nös éber fi­gye­lem­mel fi­gyel­tem ma­ga­mat, és min­dig gon­do­san ke­res­tem a ben­nem tör­té­nő lel­ki­ál­la­po­tok, lel­ki ese­mé­nyek miért­jét. Ezek­ben a na­pok­ban olyan lel­ki­ál­la­pot­ban vol­tam, ami­lyent még nem is­mer­tem. Mint ami­kor egy hosszú, dús ada­ko­zá­sú álom kü­szö­bén van az em­ber, sze­meit még fé­lig nyit­ja fel, és egy­szer­re lát az el­süllye­dő álom­ba s az új na­pot je­len­tő va­ló­ság­ba. Dol­go­kat, ar­co­kat, tá­ja­kat, moz­du­la­to­kat lát, és nem tud­ja még: me­lyik tar­to­zik ál­má­hoz és me­lyik a va­ló­ság­hoz. Az új nap sej­té­sei: vá­ra­ko­zá­sai vagy szo­ron­gá­sai és az álom­ban átélt dol­gok ér­zé­sei össze­ke­ve­red­nek, és az em­ber nem tud­ja: ön­ma­gá­ban mi az, ami már el­múlt, és ami ezután fog kö­vet­kez­ni. És mint­ha eb­ben a ha­tá­ro­zat­lan hul­lám­zás­ban meg­pil­lan­ta­nók a tér és idő csa­lá­sát. Nincs idő, nincs teg­nap, ma és hol­nap, a tér gyer­me­kei: tén­fer­günk a tér dol­gai, em­be­rei, vál­to­zá­sai közt. És min­dig az örök ma va­gyunk, és a tér min­den beér­zé­kelt je­len­sé­ge az énünk. És min­den, ami ben­nünk van: az: ma, az: most, az: én. És for­mál, és moz­dít, és lesz tra­gé­diánk vagy győ­zel­münk, sí­rás-del­ta vagy ka­ca­gás-zu­ha­tag.

Mi­lyen cso­dá­la­to­san bő­vül­tek ér­zé­keim e na­pok­ban a be­lő­lük össze­tor­kos­ko­dott lé­lek­be. A legegy­sze­rűbb tárgy: egy fa­ka­nál, egy kis sze­ker­ce, egy öreg