Borbélyok és fodrászok

A férfiközönség mindennapos borotválásán alapuló borbélyság évszázados hagyománya még a múlt században is sokáig uralta a nyelvet, a vidék falvai­ban és városaiban szinte kizárólagosan, de Budapesten is meglehetős mérték­ben, miközben az állami és a szövetkezeti formában működtetett üzletek egységesített cégtábláin már túlnyomórészt a „fodrász”’, „fodrászat” szavak voltak olvashatók. Számba vehető kivételt csak a falvak önálló kisiparos borbélyainak műhelyei jelentettek, ahol az ember a borbély szóval még a cégtáblákon is találkozhatott.

A szóhasználat e kettőssége persze nem az 1949-es államosítások nyomán állt elő, nem szocialista találmány volt. Az ellentét mibenlétét Breitfeld Alajos, a valahai küzdelem részese, a szakma sokoldalú, nagy tekintélynek örvendő alakja ekképp fogalmazta meg fennállásuk fél évszázados emlékalbumában 1935-ben: „Ez a szó: borbély, a fodrászok előtt vörös posztó, amely a régi rendszert jelentette, míg a fodrászok a haladást, a modern színvonalat […] akarták a magyar fodrásziparban arra a nívóra emelni, amely külföldön már régen virágzott.” A magyar nyelvben, mint ismeretes, nincsenek nemek, mégsem értelmetlen Parti Nagy Lajos ide vonatkozó, az 1950-es éveket megidéző mondata: „A »fodrász« női szónak minősült, ahová mi jártunk nagyapámmal, az egyértelműen borbély volt.”