Bevonulás Boszniába

A Habsburg Birodalom irányítói a 17–18. századi nagy felszabadító háborúk után sokáig nem sok figyelmet szenteltek Dél-Kelet-Európának. A 19. század első felében a hivatalos keleti politika sarokköve Törökország integritásának védelme lett. Ezzel a passzivitással nem mindenki értett egyet; már akkor is akadtak szószólói az aktívabb fellépésnek. Hangjuk az 1850-es évektől vált erősebbé. Nézeteiket Radetzky, a tábornoki kar legtekintélyesebb tagja több terjedelmes emlékiratban is összefoglalta. Sok kortásához hasonlóan ő is abból indult ki, hogy a közeli jövőben elkerülhetetlenül bekövetkezik az európai török uralom teljes összeomlása. Ezért sürgető feladatnak tartotta az absztinencia feladását. Ő hívta fel a figyelmet az éledő nagyszerb aspirációk veszélyességére is. Radetzky kívánatosnak vélte, hogy a Törökország felbomlásakor „gazdátlanná” váló félszigetet Oroszország és Ausztria közvetlenül ossze fel egymás között, ahogyan azt Lengyelországgal is tették annak idején.

Az 1859-es és 1866-os súlyos katonai vereségek után Ausztria nemzetközi pozíciói gyökeresen átalakultak. Azt hamar felismerték a bécsi külügyi hivatalban, hogy az Itáliából és Németországból végleg kiszorult birodalom politikai és gazdasági aktivitásának legfőbb területévé a Balkán válik. Azt is tudták, hogy a balkáni népek erősödő nemzeti felszabadító törekvései a Habsburg Monarchia belső stabilitását is veszélyeztetik: befolyást gyakorolnak a délszláv lakosságra. Mégis, a külpolitikai stratégia megfelelő