Bem apó

1849. március 21-én délután Debrecennek, 1849. január ele­je óta a magyar kormányzat székhelyének lakói nagy betűkkel nyomott, szembetűnő plakátokra figyeltek fel. A hirdetmények tudatták, hogy „Bem, a magyar hadsereg jeles tábornoka martius 15-én a népszabadság évnapját, a nemzethez méltó ünnepéllyel szentelte meg. Ez napon éjjeli 11 órakor kive­ré a muszkákat a vöröstoronyi útszoroson át Oláhországba.” A derék cívisek azt is megtudhatták, hogy a képviselőház aznapi ülése „a derék tábornokot altábornaggyá kineveztetni s a magyar hadi rend nagy keresztével megtiszteltetni rendelé”. Végre egy győzelmi jelentés – gondolhatták a debreceni atyafiak. Azt azonban kevesen tudták, hogy Bem József tábornok nem csupán a magyar szabadság születésnapját ünnepelte meg 1849. március 15-én. Egy nappal e jeles haditény előtt a tábornok 55. életévébe lépett, s alighanem ez volt az egyik legszebb születésnapja addigi öt és fél évtizedes pályafutása során.

A fiatal tüzértiszt

Józef Bem 1794. március 14-én született a korábban az egységes Lengyelországhoz, ekkor a Habsburg Birodalomhoz tartozó galíciai Tarnów városában. A család sziléziai eredetű volt, az iparoscsaládból származó apa, Andreas jogot végzett, s előbb a lwówi városi tanácsnál dolgozott, majd ügyvéd volt a tarnówi nemesi bíróságon.

A gyenge testalkatú Józef Bem ifjúkoráról keveset tudunk. 1807-ben a krakkói középiskola tanulója volt, amikor jelentkezett a Napóleon oldalán harcoló lengyel seregbe. A lengyel hazafiak abban reménykedtek, hogy Napóleon segítségével helyreállíthatják az egységes Lengyelországot. Illúzióikat az is erősítette, hogy Napóleon 1807-ben létrehozta a Poroszországról leszakított Varsói Hercegséget, s azt 1809-ben újabb területekkel növelte. 

A fiatal Bem egy tüzérüteghez került, s csakhamar kitűnt szorgalmával. Ennek köszönhetően 1809-ben áthelyezték a varsói tüzérhadapródkarhoz, majd felvették a varsói hadapródiskolába. 1810-ben már alhadnagyi rangban szolgált az újoncképző önkéntes iskola állományában, majd 1811-ig a tüzérségi felsőiskolán tanult. Ekkor, április 1-jén főhadnaggyá nevezték ki egy Gdanskban állomásozó lovasüteghez. 1812-ben eljött az első komoly próbatétel. Bem is részt vett a napóleoni Grande Armée oroszországi hadjáratában, majd 1813-ban Gdansk védői között szolgált. Hősies magatartásáért 1813. december 20-án megkapta a francia becsületrendet. Nem sokkal ezután, 1814. január 2-án Gdansk kapitulált.

A napóleoni háborúkkal véget ért a Lengyelország helyreállításáért folytatott küzdelem első szakasza is. Az ország nem tűnt el teljesen Európa térképéről. A bécsi kongresszus – éppen a napóleoni háborúk tanulságai alapján – orosz fennhatóság alatt létrehozta a Lengyel Királyságot. Ez a Kongresszusi Királyságnak is nevezett államalakulat saját alkotmánnyal, törvényhozó testülettel és végrehajtó hatalommal, s ami lényegesebb, saját – noha orosz mintára szervezett – hadsereggel rendelkezett. Bem itt szolgált hosszabb-rövidebb megszakításokkal 1826-ig. Az orosz hatóságok nem tartották megbízhatónak, 1816–17-ben fegyelmi büntetéssel is sújtották.

Bem különleges technikai érdeklődése már ekkor megmutatkozott. 1815-ös minősítésében „igen nagy tehetségű tisztként” jellemezték. 1818-tól oktatott a varsói tüzérségi iskolában, s maga is kísérleteket folytatott egy új tüzéreszközzel, a Congreve-féle hadiröppentyűvel, a mai rakéta ősével. Egy ilyen kísérletben, 1819 áprilisában robbanás keletkezett a laboratóriumban, s Bem súlyosan megsérült. Amúgy sem szép arcát égési sebek csúfították el. Kísérleteit azonban nem hagyta abba, s 1820-ban német nyelven hozta nyilvánosságra azok eredményeit. 1822-ben belekeveredett egy függetlenségi összeesküvésbe, s bár bizonyítékot nem találtak ellene, a cári birodalomban „reformnak” nevezett megrendszabályozásra küldték. A hatalommal támadt összeütközéseinek az lett a vége, hogy 1826 elején elbocsátották a hadseregből. 

Ostrołęka csillaga

A polgári életbe visszatérő Bem számára az újabb alkalom 1830 őszén jött el, amikor november 29-én kitört a varsói felkelés. A csakhamar országos méretűvé szélesedő fegyveres mozgalomnak óriási szerencséje volt, hiszen a kongresszusi Lengyelország viszonylag jelentős fegyveres erővel rendelkezett. E szerencsével azonban együtt járt egy nagy szerencsétlenség is: a hadseregnek nem volt jó képességű hadvezére, az egymást váltó fővezérek pedig szinte versengtek egymással a döntésképtelenségben. Az 1831 januárjában kezdődő hadműveletekben a lengyel hadsereg sikerrel hárította el az oroszok támadásait. E harcokban Bem ütegparancsnokként vett részt. A lengyel támadás azonban már jóval kevesebb eredménnyel járt. Az április 10-én vívott iganiei csata lengyel sikert hozott, de az orosz főerőkkel május 26-án Ostrołęka (magyarosan Osztrolenka) mellett vívott döntő csata a lengyel hadsereg katasztrofális vereségét hozta. 

Bem már Iganiénél kitüntette ma­gát, de tüzértehetsége igazából Ostrołękánál mutatkozott meg. A fővezér megfeledkezett Bem ütegéről, s így az az összecsapás végső szakaszában egymaga fedezte a lengyel sereg roncsainak visszavonulását. Bem az ellenség közvetlen közelében állította fel ütegét, s 10 lövegével olyan heves tüzet zúdított az orosz gyalogságra, hogy az kénytelen volt felhagyni az előnyomulással. Ivan Ivanovics Gyibics orosz fővezér már-már attól tartott, hogy a lengyelek erősítést kaptak, hiszen az általa bevetett 62 löveg sem volt képes Bem ütegét visszaszorítani. A sikeres szereplés meghozta Bemnek az ezredesi kinevezést, s a Varsó elleni orosz támadás előtt dandártábornokká és a tüzérség főparancsnokává nevezték ki. (Felajánlották neki a fővezérséget is, de ezt visszautasította.)

A Varsó alatti harcokban azonban kétségtelen bátorsága ellenére is hibákat követett el. Legfőképpen azt, hogy a döntő támadás napján felment egy templomtoronyba szemrevételezni a támadókat, s a sekrestyés kívülről rázárta a templomajtót – így alaposan elkésett a harctérről. Ugyanakkor a következő napokban azon kevés parancsnok egyike volt, akik aktív védelemmel igyekeztek meggátolni az oroszok előretörését. Varsónál szembekerült Alexander Lüders tábornokkal, 1849. évi erdélyi ellenfelével is. A főváros kiürítése után a porosz területre történő visszavonulás, lefegyverzés és emigráció következett.

Az emigrációban Bem az Adam Czartoryski herceg vezette, úgynevezett arisztokrata irányzathoz csatlakozott; ahhoz az irányzathoz, amely az európai nagyhatalmak segítségével akarta kivívni a lengyel függetlenséget. Bem – a lengyel emigráció hagyományainak megfelelően – különböző euró­pai konfliktusokban igyekezett kamatoztatni katonai képességeit.

1832-ben Portugáliában lengyel emig­ránsokból légiót akart szervezni az alkotmányosságért küzdő Dom Pedro oldalán. Bem abból indult ki, hogy minden ilyen részvétel elősegítheti a lengyel ügy iránti érdeklődés fenntartását, s hogy ezáltal a lengyel emigránsok „edzés­ben maradhatnak”, tehát tovább csiszolhatják katonai képességüket. A légióból azonban végül nem lett semmi. Részben azért, mert a lengyel emigránsok többsége idegenkedett minden ilyen szerepvállalástól; részben azért, mert a megszilárdult helyzetű portugál kormány is visszamondta az ajánlatot. Sőt, a toborzás közben egyik honfitársa merényletet követett el Bem ellen. A légiószervezés kudarca aztán évekre népszerűtlenné és gyanússá tette Bemet emigránstársai szemében.

Bécs védelmében

1848 tavasza Londonban érte, s ezt követően Párizsba sietett. Itt megpróbálta rávenni a francia politikusokat a lengyel ügy melletti egyértelmű kiállásra, nem sok sikerrel. (A francia kormány 1848 tavaszán még a rab nemzetek felszabadításáról adott ki nyilatkozatot, de óvakodott ezt tettekre váltani.) Bem ezt követően Lwówba (Lemberg) utazott, majd 1848. szeptember végén úgy döntött, hogy Magyarországra jön. Ekkor már hónapok óta folytak a harcok a Délvidéken a magyarok és a szerb felkelők között, s immár Josip Jellačić horvát bán is elindította fegyveres intervencióját. Bem úgy vél­te, csak a lengyelek képesek a magyarok ellen uszított szlávokat kibékíteni s a közös ellenség, a Habsburg-hatalom elleni harcra bírni.

Bem magyarországi utazása azonban némi halasztást szenvedett. Az 1848. október 6-i bécsi forradalom után Bécsbe utazott, s ott október 15-én átvette a mozgó nemzetőrség parancsnokságát. Október második felében tehát ő szervezte Bécs védelmét. Folyamatos konfliktusai akadtak a bécsi nemzetőrség parancsnokaival, akik nem voltak hajlandók a városfalakon túli akciókat indítani. Bár mindent megtett a magyar csapatokkal történő egyesülés érdekében, a cs. kir. fősereg túlereje ellen nem tudta megvédeni a várost, már csak azért sem, mert az Augar­ten térségében október 25-én végrehajtott sikertelen kitörést követően a nemzetőri egységek többsége szép lassan elpárolgott. 

Maradtak a „proletárokból” álló mobilgárdisták és a különböző önkéntescsapatok, amelyek azonban ekkor már alig 7-8000 főt számlálhattak, velük szemben viszont Windisch-Grätz herceg tábornagy összesen 70 000 katonával rendelkezett, bár erői egy részét a Lajtán túl lévő magyar csapatok ellen tartalékolta, de még így is négy-ötszörös létszámfölényben volt Bem megfogyatkozott legénységével szemben. E harcokban mutatkozott meg Bem hihetetlen lelkiereje. Október 26-án az ő személyes példamutatása révén sikerült lelket lehelni a Jägerzeilén felépített, úgynevezett Csillagbarikád (Sternbarrikade) védőibe s megmenteni ezt a fontos pontot. A cs. kir. csapatok következő nagy támadása alkalmával, október 28-án a Jägerzeilén vívott harcokban Bem megsérült. Ekkor már tudni lehetett, hogy a felkelők napjai meg vannak számlálva – a védők a belváros falai közé szorultak.

Bem október 28. éjszakáján a bécsi magyar Külügyminisztérium épületében talált menedéket. Itt Wargha István titkár és Szontagh Pál fogalmazó szerzett neki polgári öltözéket, tábornoki egyenruháját pedig elégették. Bem még felkereste a bécsi egyetemisták fegyveres szervezetének, az Aulának a tagjait, elbúcsúzott tőlük, majd október 29-én konflison titokban elhagyta Bécset. Így már nem lehetett tanúja annak, amikor a magyarok támadásának hírére a bécsi forradalmárok egy újabb kitöréssel próbálkoztak október 30-án.

Magyarországra érkezése

1848. november 3-án reggel 4 órakor egy futár kopogtatott be Kossuth Lajosnak, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökének pozsonyi szállására. A futár egy rövid levelet nyújtott át az elnöknek. A levélben – amely valami irtózatos macskakaparással íródott – a következők állottak: „Bem tábornok Johann Schneider név alatt megérkezett. Megszállt a főőrtanyán, s várja az utasítást, hol és mikor láthatja őnagyméltóságát, Kossuth urat.”

Kossuth csakhamar üzent Bemért, s még aznap találkoztak is. „Bem generális itt van. Szolgálatát ajánlja. Elfogadom” – írta lakonikus rövidséggel az Országos Honvédelmi Bizottmány Pesten tartózkodó tagjainak. Majd beszámolt arról, hogy Bem szerint rövidesen várható a cs. kir. fősereg összpontosított támadása.

A fent idézett, egyes szám harmadik személyben írott rövidke levéllel kezdődött meg annak a – Jókai által „kis szürke embernek” nevezett – tábornoknak a magyarországi pályafutása, aki anyanyelvén kívül kitűnően tudott franciául és németül, de csaknem tíz hónapos magyarországi tartózkodása alatt csupán néhány szót tanult meg magyarul. S akit ennek ellenére olyannyira imádtak a katonái, hogy csak Bem apóként emlegették.

Kossuth örömmel fogadta a nagyhírű tábornokot, de eleinte nem tudott mit kezdeni vele. Előbb katonai tanács­adóként Guyon ezredes mellé rendelte, majd Pestre küldte őt. Bem még Pozsonyban találkozott Görgeivel is. Az ifjú fővezér első benyomásai nem voltak jók. „Bem megjelenése kellemetlen volt számomra – írta később emlékiratában. – Nem tudtam, honnan jön, és mi a célja. Megmagyarázhatatlan felbukkanása Bécsben, ottani, csak hírból ismert tevékenysége, és mostani, megmagyarázatlan odaadása, mellyel hazám megvédelmezése ügyének hódolt, önkéntelenül a divatos forradalmár-katona fajtából való kóbor lovagok egyikének jellemezte szememben. Hazám ügye pedig igazságosnak, szentnek tetszett nekem, és határozott ellenszenvet éreztem az ilyen elemek fegyverbarátsága ellen. Ráadásul Bem kedvező ítélete Guyonról, és kedvezőtlen ítélete rendes ezredbeli tisztjeink felől homlokegyenest ellenkezett tulajdon tapasztalataimmal, és nem sok okot találtam rá, hogy Bem hadi működésétől maradandó eredményeket reméljek hazám ügyének.”

Meglehetősen kemény szavak, s a rokonszenvnek nyoma sincs bennük. Amikor Görgei e sorokat leírta, Bem már egy éve halott volt, s ezért a leírás minden kegyelet nélkülinek tűnik. Ugyanakkor nem tagadható, hogy Görgei alighanem pontosan írta le első benyomásait. A Pozsonyban, majd a Simunichot üldöző Guyon főhadiszállásán felbukkanó Bem ugyanis másokban sem keltett különösebb rokonszenvet: „kicsi volt és zömök, egyik lábán bicegő, azon seb következtében, melyet csípőjén portugali szolgálatban kapott; ez, és gömbölyű arcának szabálytalan, csaknem lapos vonásai, sötét arcszíne s őszülő haja, kopott condottiére-re emlékeztetett; nem mondhatom, hogy az első benyomás kedvező lett volna” – írja róla Pulszky Ferenc. Szintén Pulszky írja, hogy amikor Bem Pozsonyba érkezett, Csány László kormánybiztos „zsidónak tartotta a bicegő kis köpcös urat, s nem ismert rá a lengyel forradalom hősére". Splény Béla, Guyon Richárd ezredes sógora Sárfőn látta a polgári öltözetű öregurat. „Ha én tudtam volna, mi lesz Bemből, jobban megnéztem volna őt” – írta.

Egy héttel Magyarországra érkezése után, 1848. november 10-én a Budapesten tartózkodó lengyel emigránsok egyike, Ksawery Kolodziejski merényletet követett el Bem ellen, s megsebesítette az arcán, mert Bem ellenezte az önálló magyarországi lengyel légió felállítását. A tábornok sem maradt adós ellenfeleinek a válasszal. Hosszú emlékiratban ismertette addigi pályafutását, ellenfeleit pedig kommunistáknak és Moszkva fizetett ügynökeinek mondta. 

Erdély felszabadítása

November 22-én Kossuth értesítette, hogy az Országos Honvédelmi Bizottmány elfogadta ajánlatát, s alkalmazni fogja a magyar hadseregben, egy hét múlva pedig megbízta őt a felső-erdélyi hadsereg vezetésével.

Bemnek nem volt könnyű dolga. Az 1848 októbere óta folyó erdélyi harcokban az ottani magyar csapatokat egyik vereség a másik után érte. Az észak-erdélyi magyar csapatok Csucsa környékére szorultak vissza; Háromszék kivételével egész Erdély a cs. kir. csapatok és a román fölkelők uralma alá került. Ugyanakkor a magyar kormányzat a többi hadszíntéren ideiglenesen beálló hadműveleti szünetben számos erősítést irányított az észak-erdélyi hadsereghez, köztük már harctéri tapasztalatokkal is rendelkező cs. kir. sorezredi, határőr-, huszár- és honvédalakulatokat is. A korábban csak szükségből mozgósított nemzetőr-alakulatok többsége pedig ekkorra már elhagyta a tábort. Azaz a tábornok egy viszonylag ütőképes sereg élén kezdhetett támadásba.

Bem hadtestparancsnoki kinevezése jókora – utóbb igazolást nyert – merészségre mutatott Kossuth részéről. Bem ugyan hosszú katonai karriert tudhatott maga mögött, de komoly siker nem fűződött a nevéhez. A nevét Európa-szerte ismertté tevő ostrołękai csatában ütegparancsnokként vett részt, Varsónál is „csak” a tüzérséget irányította, Bécsben pedig egy alapvetően reménytelen feladatot próbált tőle telhetően, de végül is sikertelenül megoldani. Ugyanakkor nem rendelkezett összfegyvernemi tapasztalatokkal, azaz a három fő fegyvernem együttes alkalmazásában semmilyen rutinja nem volt. Hihetetlen energiája, önbizalma és szilárd akarata azonban ellensúlyozta e hiányosságait.

Bem beköszöntője rövid volt és határozott: „Uraim, a kormány engem e hadsereg teljhatalmú főparancsnokává nevezett ki. Én önöktől feltétlen engedelmességet kérek; aki nem engedelmeskedik, azt agyon fogom lövetni. De fogok tudni jutalmazni is. A múltról nem beszélek. A parancsokat rögtön kiadom. Elmehetnek” – mondta a szilágysomlyói főhadiszálláson lévő tiszteknek.

Erdélybe indulása előtt Bem megígérte Kossuthnak, hogy a hadsereg a karácsonyt a november végén elveszett Kolozsvárott fogja tölteni. És így is történt. Bem hamar fölismerte, hogy a cs. kir. csapatok nem elég erősek egész Erdély megszállásához. Ezért előbb az Észak-Erdélyben található, Karl Urban ezredes vezette cs. kir. erőket támadta meg, s miután több vereséget mért rájuk, január elején a Borgói-szoroson át Bukovinába űzte őket. Ezután 1849. január elején délnek fordult, s összeköttetésbe lépett a magyar utánpótlás legfőbb bázisát jelentő Székelyfölddel, január 13-án bevonult Marosvásárhelyre, s ott azonnal elrendelte a székely székekben az újoncozást és honvédalakulatok szervezését. 

Ezután némileg elsietett támadást indított Nagyszeben, az erdélyi cs. kir. főerők legfontosabb támaszpontja ellen. A szőkefalvi-gálfalvi győztes ütközettel induló támadás azonban január 21-én Nagyszebennél vereségbe torkollt. Maga a vereség nem volt súlyos, és Bem még közel két hétig a szász „főváros” közelében tartózkodott csapataival, majd visszavonult Vízaknára. Itt azonban február 4-én egy elsietett támadásban súlyos vereséget szenvedett. Az ezt követő visszavonulásban elveszítette serege és tüzérsége több mint felét. Egészen Déváig vonult vissza, itt azonban egy hadosztálynyi erősítést kapott Arad alól Damjanich János tábornoktól, illetve Zaránd megyéből. Az erősítések birtokában február 9-én Piskinél fényes diadalt aratott Puchner Antal altábornagy főerői felett. 

Ezután ismét Észak-Erdélyben termett, ahol Urban betörése után Kolozsvárt fenyegették a cs. kir. csapatok. Bem azonban február 26–27-én Borgóprundnál ismét vereséget mért Urbanra, majd megint Nagyszeben ellen vonult. Immár nemcsak az osztrák, hanem a január végén Erdélybe bevonuló orosz erőkkel is szembe kellett szállnia. Március 2–3-án Medgyesnél Puchner vereséget mért Bem csapataira; Bem ezután Segesvárra vonult vissza. Puchner úgy érezte, Bem végre a kezében van. Nagyszabású bekerítő hadművelettel akarta megsemmisíteni Bem seregét. A lengyel tábornok azonban észrevette, hogy Puchner fedezetlenül hagyta a Segesvár–Nagyszeben közötti utat. Így aztán villámgyorsan Nagyszeben alá vonult, megverte a városból elé kivonuló orosz védőőrséget, majd az így hadműveleti bázisát veszített s részekre tagolt osztrák és orosz erőket Erdély kiürítésére kényszerítette. Ezzel a magyar honvédsereg első nagyszabású támadó hadművelete ért sikerrel véget.

Az erdélyi hadjáratnak számos nehéz vagy egyenesen reménytelen pillanata volt, de Bem mindannyiszor úrrá lett ezeken a nehézségeken. Ugyanakkor már a téli és tavaszi hadjárat megmutatta, hogy Bem stratégiája milyen buktatókkal jár. Napóleontól kétségkívül megtanulta, hogy a gyorsaság és a merészség a hadműveletek végrehajtásában komoly előnyt jelent, ugyanakkor hajlamos volt az észszerű mértéken túl is kockázatot vállalni. A Vízaknától Déváig tartó visszavonulás kis híján katasztrófát eredményezett, s nem Bemen múlt, hogy Piskinél a Magyarországról beérkezett erősítések birtokában sikerült megállítania Puchnert. De hasonlóan kockázatos volt a Nagyszeben elleni második támadás is – ha a város orosz helyőrsége nem teszi meg neki azt a szívességet, hogy kivonul a város elé, hanem tartja magát, Puchner Segesvár felől közeledő erői könnyen megsemmisíthették volna Bem seregét.

A nyári hadjárat

Bem terve Erdély csaknem teljes felszabadítását követően az volt, hogy a délvidéki magyar erők segítségére siet. Április közepén megjelent a Bánságban, a temesvári erődöt laza ostromzár alá vonta, s az itt állomásozó cs. kir. csapatokat, illetve az Orsovánál Malkowski altábornagy parancsnoksága alatt betörő volt erdélyi cs. kir. hadtestet Havasalföldre űzte. Bánsági hadjárata valóságos diadalmenet volt. Júniusban a román felkelés fellángolása és az orosz intervencióról érkező hírek miatt azonban visszatért Erdélybe.

Ekkor ugyanis már világos volt, hogy a cs. kir. csapatok segítségére jelentős orosz sereg vonul be Magyarországra. Ezzel is magyarázható, hogy Bem nem vállalta el a honvédsereg fővezéri tisztét, amit Kossuth Lajos kormányzóelnök júniusi nagyváradi találkozójukon felajánlott neki: úgy vélte, hogy előbb meg kell védenie Erdélyt az inváziótól. 

A nyári hadjáratban Bem kb. 40-45 000, felerészben nemzetőrökből, frissen kiállított honvédekből és szabadcsapatokból álló seregének kellett megvédenie a testvérhazát az orosz és osztrák hadsereg több mint 50 000 emberével szemben. 

A nyári hadjáratot illetően a hadtörténetírásban kétfajta interpretáció él. A jóindulatút képviselő Gyalókay Jenő és követői szerint Bem tudta, hogy nagy összecsapásokban nem számíthat győzelemre a harcedzett orosz csapatokkal szemben, ezért sehol sem vonta össze minden erejét, hanem hadosztályonként vetette harcba azt. Így ugyan egyik vereség a másik után érte, de két hónapon keresztül megakadályozta az oroszokat abban, hogy hadműveleti céljuknak megfelelően az alföldi magyar erők hátába kerüljenek. 

A kevésbé jóindulatú (s az erdélyi hadjárat egyes résztvevői által is képviselt) interpretáció szerint Bem a hadjárat kezdetén nem ismerte fel az oroszok szándékait, kezdetben Beszterce felől várta a főerők támadását, s csak késve ébredt rá arra, hogy az valójában a Tömösi-szoros felől várható. Ezt követően versenyt futott az eseményekkel, gyakorlatilag azt tette, amit Napóleon 1813–1814-ben, amikor mindig ott próbált rendet tenni, ahol a legnagyobb volt a baj; de miután nem lehetett mindenhol jelen, előbb-utóbb törvényszerűen vereséget kellett szenvednie. 

Tegyük hozzá, alparancsnoki gárdája is meglehetősen gyenge képességű vezetőkből állott; a helyettese, Czetz János vezérőrnagy május elején lovasbalesetet szenvedett, s noha június végére felgyógyult, a nyári hadjáratban semmilyen érdemi szerepet nem játszott. Az egyes hadkerületek védelméért felelős hadosztályparancsnokok többségének képességeit 4-5000 fő irányítása is meghaladta, azaz Bem nem tudott rájuk sem támaszkodni. Az erdélyi hadsereg alakulatainak többségét frissen, 1849 tavaszán kiállított egységek alkották (a téli és tavaszi hadjáratot végigküzdő, harcedzett csapatok többségét Bem áprilisban kivitte magával a Bánságba), s miután e friss csapatok nagyobbrészt erdélyi kiegészítésűek voltak, legénységük egy-egy vesztes ütközetet követően előszeretettel tért haza.

Emellett Bem erői egy részét fölöslegesen pihentette vagy másodlagos célokra – például a román felkelők elleni akciókra – fordította, s amikor végre mozgósította őket, már késő volt. Mivel a hadszíntér kiterjedtsége miatt nem is lehetett hozzávetőlegesen pontos információja sem arról, hogy mikor és hol éppen mi történik, utasításai gyakran megkéstek vagy nem voltak a helyzethez illőek. Ahogy utóbb Ihász Dániel alezredes, a Vöröstoronyi-szoros magyar őrségének parancsnoka írta róla: „egyik levelében parancsol, a másikban kér, a harmadikban hogy elég erővel diszponálok [egy zászlóalj] 5-6000 ellenében a koncentrálásról beszél, s mindig szétszórt bennünket…”

A két interpretáció persze nem áll éles ellentétben egymással. Tény, hogy Bem nem aratott komoly győzelmeket a nyári hadjáratban, s hogy ennek egyik oka éppen az erőkoncentráció hiánya volt. De végül is csak sikerült augusz­tus elejéig megóvnia direkt és indirekt eszközökkel a Székelyföldet az elözönléstől; a moldvai betöréssel egy hétre blokkolta a szövetségesek erdélyi előnyomulását. S noha július 31-én Segesvárnál vereséget szenvedett Lüders orosz gyalogsági tábornok fő­erőitől, de aztán azok háta mögött – megismételve tavaszi haditettét – augusz­tus 5-én ismét elfoglalta Nagyszebent. Az augusz­tus 6-i nagyszeben-nagycsűri ütközetben azonban már valóban döntő vereség érte; az orosz és osztrák erők azonban így is csak augusz­tus második felében, a magyarországi hadiesemények lezárulását követően érték el Erdély nyugati határait. Tegyük hozzá, Erdélyből nem lehetett megnyerni a szabadságharcot, tehát ha Bem valamivel sikeresebb, akkor sem igen tud döntő fordulatot adni a hadieseményeknek.

Bem augusztus elején a Bánságba sietett, s Temesvárnál átvette a magyar főerők parancsnokságát. Augusztus 9-én döntő csatát vívott Haynau cs. kir. főseregével, s az ellenséges tüzérség fölénye, no meg a magyar lőszertartaléknak az ütközet előtt történt továbbküldése miatt itt is vereséget szenvedett. Bem azonban továbbra sem érezte reménytelennek a helyzetet. Visszatért Erdélybe, s csak a magyar csapatok teljes demoralizálódását látva döntött az újabb emigráció mellett.

A mérleg

A temesvári csata volt az egyetlen olyan nagyszabású összecsapás, amelyben Bem pályafutása során egy hadsereget vezetett, s ebben a csatában vereséget szenvedett. Állítólag Aulich Lajos nyilatkozott úgy róla még 1848– 49 telén, hogy Bemnek 10 000 fő fölötti létszámnál megáll a tudománya, azaz nem rendelkezik kellő áttekintőképességgel ahhoz, hogy ennél nagyobb erőket vezényeljen. 

A megállapításban van némi igazság, legalábbis a temesvári példa ezt látszik igazolni. De egy példa nem bír bizonyító erővel, már csak azért sem, mert a temesvári katasztrófa okozója sokkal inkább volt Henryk Dembiński altábornagy, a déli magyar hadsereg előző parancsnoka, mint Bem, aki kétségbe­esetten próbálta meg helyrehozni azt a hibát, amit Dembiński a Szegedről Arad helyett Temesvár felé történő visszavonulással elkövetett. 

Ugyanakkor Bem Erdélyben két, a Bánságban egy hadjáratot mégiscsak úgy vitt végig, hogy összességében több tízezer ember fölött diszponált, bár egy-egy konkrét akcióban ritkán volt akár csak 10 000 fő is a keze alatt. E három hadjáratból kettőben kimondottan sikeres volt, s végül a nyári erdélyi hadjáratban is megakadályozta az ellenséget fő hadműveleti céljának teljesítésében. Tegyük hozzá, hogy az erdélyi orosz–osztrák intervenciós hadsereg együttes ereje hiába haladta meg az 55 000 főt, ritka eset volt, hogy egy tömegben 10-12 000 főnél több katonát vetettek volna be egy-egy konkrét összecsapásban. Ez egyszerre magyarázható a hadszíntér kiterjedtségével és a hadseregellátás nehézségeivel. (Gondoljunk bele, a több mint 53 000 négyzet-kilométernyi Erdélyben a szemben álló felek – a román felkelés nélkül – mintegy 100 000 főt állítottak ki; 1849 július elején Komárom környékén, gyakorlatilag egyetlen megye területén állomásozott ennyi cs. kir., orosz és magyar katona.)

Ami a nagy erők csatatéri alkalmazásának képességét illeti, Bem ezzel kapcsolatos képességei a fenti okok miatt egyszerűen nem derültek ki. Temesvárnál egy olyan, visszavonulófélben lévő hadsereget vett át a csatatéren, amelynek parancsnokait nem ismerte, csapatairól nem volt semmilyen tapasztalata, s amely az előző szűk egy hétben szinte naponta ütközött és naponta szenvedett kudarcot. Adódik az összehasonlítás Görgeivel, aki korábbi háborús tapasztalatok nélkül érett kiváló hadvezérré 1849-ben, de Görgei a honvédsereg legjobb csapataival a keze alatt érte el sikereit, köztük olyanokkal, amelyeket ő maga „nevelt ki”.

Bem augusztus 23-án lépett török területre. Mivel úgy vélte, hogy az Oszmán Birodalom és Oroszország nemsokára háborúba keveredik egymással, szeptember 17-én áttért a mohamedán hitre, s belépett a török hadseregbe. A török hatóságok azonban – a nyugati nagyhatalmak tanácsára – igyekeztek elkerülni a konfliktust, s Bemet a szíriai Aleppóba vezényelték. Itt 1850 őszén még megakadályozta, hogy a környékbeli arab lakosság kifossza a várost, rövidesen azonban ágynak esett, és de­cember 10-én meghalt. A székelyek Bem apója nem volt még hatvanéves.

A Bem-kultusz

Temetésén nemcsak a magyar emigránsok és a török hatóságok képviselői voltak ott, hanem az angol és a francia konzul is. Sírjára a következő felirat került: „A dicső Murat pasa, aki menedéket talált a török udvarnál, megtagadta előbbeni vallását és mohamedánná lett. Szerencsések az anyák, kik olyan gyermeket hordanak méhükben, mint ő volt. De, fájdalom, nagy a mi veszteségünk! A sors kíméletlen volt e nagy emberrel szemben. Ezen dicsőséges hős életének fonalát egy csapással elvágta a halál Aleppó városában.”

Bem földi maradványai hetvenkilenc éven át nyugodtak e sírban. Az első világháború után Magyarországon és Lengyelországban újult erővel támadt fel a Bem-kultusz. 1927-ben Tarnówban megalakult a Bem-bizottság, amely azt a célt tűzte ki, hogy Bem hamvait hazaszállíttassa. Ugyanakkor Magyarországon is megalakult a Magyar Országos Bem Bizottság, amely a hazaszállítással kapcsolatos hazai ügyek intézését is magára vállalta. Némi huzavona után, 1929. június 20-án az akkor már Szíriához tartozó Aleppóban exhumálták Bem maradványait. Az exhumáláson jelen volt egy Ali Riza nevű idős török férfi, aki gyermekként még részt vett a temetésen is. A csontvázat teljes épségben találták, s a tábornok sebesülésének nyomai alapján minden kétséget kizáróan azonosították, majd díszes, a lengyel sassal díszített, ezüstveretű koporsóba helyezték. 

A koporsót szállító vonat június 22-én indult el az Isztambul–Szófia–Bel­g­rád útvonalon Magyarország felé. 

Június 26-án Kelebiánál jutott magyar területre, ahol ünnepélyesen fogadták. Innen Kiskunhalason és Soltvadkerten át érkezett Kiskőrösre, Petőfi szülővárosába. A vonat útja valóságos diadalmenet volt: minden településen küldöttségek, egyesületek, zászlóerdő és óriási tömeg fogadta. A szerelvény június 26-án délután 5 óra 40 perckor érkezett a Keleti pályaudvarra. 

A koporsót ágyútalpon szállították a Nemzeti Múzeumba, ahol felravatalozták. Június 27-én a Nemzeti Múzeumnál óriási ünnepséget tartottak – a koszorúzók között ott voltak a Habsburg-család Magyarországon élő tagjai is. A június 28-i díszünnepségen megjelent Horthy Miklós kormányzó is. A koporsót ünnepélyes gyászmenetben ismét a Keleti pályaudvarra szállították, s a vonat délután fél kettő körül indult el kelet felé.

A határig tartó út ismét diadalmenethez hasonlított. A szerelvény Somoskőújfalunál lépte át a határt. „Olyan benyomásokkal távozunk, mintha nem idegenből mennénk haza, hanem a testvéreinktől. Nem lehet ezt elfelejteni soha. Keresni kell a szavakat, de olyan pillanatok ezek, amelyekben az ember éppen a szavakat nem találja” – mond­ta a lengyel küldöttség vezetője, Prze­dzymirski ezredes a Pesti Hírlap riporterének. A lengyel tisztek magyarul köszöntek el: „Viszontlátásra”, mi­re az ünneplő tömegből valaki bekiáltotta: „Viszontlátásra a Kárpátokban.”

A feszült magyar–csehszlovák viszony ellenére a csehszlovák hadsereg is díszőrséget rendelt ki a szerelvény mellé. A vonat Füleken, Losoncon, Garamberzencén, Ruttkán és Zsolnán át érkezett Oderbergbe, majd június 29-én reggel fél nyolckor Dzie­dzice állomásnál lépte át a lengyel határt. Krakkóban újabb díszünnepség következett. A vonat június 30-án jutott el Tarnówba, ahol egy mesterséges szigeten már készen állt a hat korin­thoszi oszlopon álló díszes kőszarkofág. A sajátos megoldásra azért volt szükség, mert miután Bem az emigrációban áttért a muszlim hitre, a lengyel püspöki kar állásfoglalása szerint hamvai nem nyugodhattak a megszentelt lengyel földben. 

A szarkofág felirata magyar, lengyel és török nyelven tájékoztat Bem életrajzi adatairól. Magyar felirata így hangzik: „BEM APÓ, a magyar szabadságharc legnagyobb hadvezére". A tábornok igazi emlékműve azonban mégsem ez, s nem is a budapesti Bem-szobor, hanem inkább az a néhány sor, amelyet a nagy magyar költő, Bem segédtisztje, Petőfi Sándor – az a kemény nyakú és derekú magyar költő, aki a szabadságharc majdnem minden, útjába kerülő tábornokával összeveszett – írt róla: