Az USA Japán elleni szankciós politikája 1937-1941

Amerikai–japán viszony az első világháború után

Az első világháború következtében megváltozott a távol-keleti hatalmi egyensúly is. Japán az európai háborúban lekötött Németország birtokait magához csatolta; így került a szigetország fennhatósága alá az ázsiai szárazföldön a Santung-félsziget, a Csendes-óceán térségében pedig a Karolina-, a Mariana- és a Marshall-szigetek, azaz gyakorlatilag az Egyenlítőtől északra fekvő összes itteni korábbi német gyarmat. Az Egyenlítőtől délre található volt német birtokok Új-Guineától Szamoáig Ausztrália és Új-Zéland fennhatósága alá kerültek, mely felosztást egy 1915-ös titkos brit–japán szerződés szentesítette. Az érdekelt nagyhatalmak közül az Egyesült Államok aggodalommal szemlélte a japán terjeszkedést, de a párizsi békekonferencián Wilson elnök – a Nemzetek Szövetsége érdekében – végül hajlandó volt elismerni a japán hódításokat. Ebben a helyzetben elkerülhetetlen volt, hogy a két megerősödő és a világháborúból érintetlenül kikerülő csendes-óceáni nagyhatalom, az Egyesült Államok és Japán között már korábban – látensen – meglévő ellentétek immár markánsabbak és egyre nehezebben kezelhetők legyenek.

Általánosságban leszögezhető, hogy ez a fokozatosan romló kétoldalú viszony határozta meg Amerika távol-keleti politikáját a két világháború közötti években. Ugyanakkor nem szabad szem elől téveszteni azt a tényt, hogy az amerikai politikai vezetés és a közvélemény nagy része Kínát „favorizálta” Japánnal szemben, és az elmérgesedő amerikai–japán viszony sok esetben nem is a két ország közötti közvetlen érdek-összeütközések folyománya volt, hanem Washington és Tokió gyökeresen eltérő Kína-politikájáé. Az Egyesült Államok nem csupán Kínában állt a japán terjeszkedés útjába, hanem Szibériában is, ahonnan a japán vezetés – részben amerikai nyomásra – kénytelen volt visszavonni megszálló csapatait.

A háború után a térségbeli hatalmi viszonyokat elsősorban az ún. washingtoni haditengerészeti egyezmények (1921–1922) határozták meg: a négyhatalmi egyezmény gyakorlatilag a csendes-óceáni status quo fenntartását, az öthatalmi egyezmény az Egyesült Államokat részesítette előnyben a nehéz hadihajók tekintetében (amerikai–japán viszonylatban 5:3 arányban), míg a kilenchatalmi egyezmény lényegében a „nyitott kapuk” elvét tartotta fent Kínában. A washingtoni korlátozó intézkedések 1937. január 1-jén hatályukat vesztették. Japán addigra már a megengedett határig fejlesztette hadiflottáját, és ezután óriási erőfeszítéseket tett az „új ázsiai rend” kialakításához szükséges katonai erő létrehozására.

Az amerikai–japán gazdasági kapcsolatok meglehetősen intenzívek voltak: a Japánban működő külföldi befektetések körülbelül negyven százaléka amerikai kézben volt, míg Japán kivitelének nagyjából ugyanekkora része az Egyesült Államokba irányult az 1920-as években.

A mandzsúriai válság és következményei

Az 1930-as évek elején a mandzsúriai válság jelentette a térség hatalmi viszonyainak megváltoztatására irányuló japán szándék kezdetét. A stratégiai szempontból óriási jelentőségű területen Japán különleges jogokkal rendelkezett a korábban megkötött nemzetközi szerződések alapján, de a kínaiak nem tartották magukra nézve kötelezőnek a külföldi hatalmak egymás között kötött megállapodásait. Egy 1931. szeptember 18-ról 19-re virradó éjszakán lezajlott incidenst követően (robbanás történt a dél-mandzsúriai vasútvonal mentén; minden valószínűség szerint a japán ún. Kwantung-hadsereg provokációja) Japán elfoglalta a tartományt, és egy bábállamot hozott létre Mandzsukuó néven. A japánok mandzsúriai akciója egy sor nemzetközi egyezményt sértett, így a Nemzetek Szövetsége Egységokmányát, a kilenchatalmi szerződést és az 1928-as párizsi paktumot is.

Az Egyesült Államok szempontjából Mandzsukuó létrehozása nem jelentett közvetlen veszélyt a távol-keleti amerikai érdekekre; sőt, Hoover elnök Japánt tekintette az első védelmi vonalnak Ázsiában. Az amerikai kormány ezért nem nagyon lelkesedett még az esetleges Japán elleni gazdasági szankciókért sem, mert egy ilyen akcióban való részvétel konfliktusba sodorhatta volna a szigetországgal. A Nemzetek Szövetsége az ún. Lytton-bizottságot küldte ki, ami Mandzsukuó nemzetközi igazgatás alá helyezését szorgalmazta. A testület 1933. februárban fogadta el a jelentést és az ajánlást: Japán delegációja tiltakozásul elhagyta az üléstermet, majd márciusban értesítette a Népszövetséget, hogy kilép a szervezetből. Jogilag 1935. március 27-én szűnt meg Japán tagsága a Nemzetek Szövetségében. A japán küldöttség azonban, még mielőtt Genfet véglegesen elhagyta volna, nagy jelentőségű nyilatkozatot tett 1933. február 21-én: „Japán a felelős a béke és a rend fenntartásáért a Távol-Keleten.” A kijelentés egyértelműen Japán hegemóniára törekvését fejezte ki, és előrevetítette a következő évek japán külpolitikájának alapelvét. Időközben a Hoover-adminisztráció elsősorban „erkölcsi” elítélésre szorítkozott, de egy elvi nyilatkozatot is tett 1932. január 7-én. A Hoover–Stimson- (vagy csupán Stimson-) doktrínaként emlegetett és a két érdekelt félnek küldött jegyzék leszögezte, hogy az Egyesült Államok nem ismer el olyan határmódosítást, amelyet fegyveres erővel kényszerítettek ki, és olyan szerződéseket, amelyek az Egyesült Államok szerződéses jogait sértik.

1934. április 17-én a japán külügyminisztérium egyik szóvivője, Eiji Amau Tokióban kijelentette, hogy Japánnak földrajzi helyzete és a világban elfoglalt szerepe alapján egyedüli joga van fenntartani a „békét és rendet” Kelet-Ázsiában. Az amerikai külügyminiszter, Cordell Hull április 28-án tiltakozott a nyilatkozat miatt a washingtoni japán nagykövetségen (a britek hasonlóképpen cselekedtek). A japánok ekkor egy klasszikus erőegyensúlyi alkut ajánlottak az amerikaiaknak: a két ország érdekszférájának kölcsönös elismerését, azaz Japán „különleges” érdekeinek elismerését a Csendes-óceán nyugati medencéjében s az Egyesült Államokéit a keleti medencében. Hull külügyminiszter elutasította ezt a megoldást, és a Roosevelt-adminisztráció a következő három évben megpróbálta a két állam közötti érdekellentéteket elbagatellizálni. 1936 decemberében azonban drámai változás következett be Kínában. A japán terjeszkedést korábban megkönnyítette a kínai nemzetiek (nacionalisták) és kommunisták között folyó polgárháború. Csang Kaj-sek és Mao Ce-tung azonban ekkor félretette az egymás közötti viszálykodást, és szövetséget kötöttek a japánok elleni együttes háborúra. Tokió nem várta meg, amíg a kínai fél támadásba lendül. Egy 1937. július 7-i pekingi incidenst (kínai és japán katonák csaptak össze a Peking–Tiencsin vasútvonal Marco Polo hídi szakaszánál) kihasználva a japán hadsereg magához ragadta a kezdeményezést.

A második japán–kínai háború fordulata

Az 1937-ben kezdődött ún. második japán–kínai háború nyolc évig tartott. Az amerikai magatartás első pillantásra meglepőnek tűnhetett: Franklin D. Roosevelt nem nyilvánította háborúnak a japán–kínai fegyveres konfliktust. A furcsának tűnő álláspont hátterében az ún. semlegességi törvények állnak.

Az első ilyen törvényt 1935-ben fogadta el a Kongresszus az Egyesült Államok világháborús részvételét vizsgáló Nye-bizottság jelentése után (a bizottság a nevét az elnöke, Gerald P. Nye szenátor után kapta). Az 1937. április 30-án módosított törvény kötelező embargót hirdetett fegyverek, lőszerek és hadianyagok exportjára bármely hadviselő országba, s megtiltotta a hitelnyújtást is az ilyen országoknak – azzal a kitétellel, hogy az elnök hatásköre eldönteni, háborús állapotok uralkodnak-e egy országban vagy sem. Amennyiben jelen esetben Franklin D. Roosevelt „úgy találta volna”, hogy háború folyik Kínában, akkor életbe lépett volna a fenti törvény.

A Kínának nyújtott közvetlen és közvetett támogatás (fegyverszállítmányok Hongkongon keresztül, hitelek stb.) mellett a Roosevelt-adminisztráció „erkölcsi bojkottot” hirdetett az agresszor Japán ellen; a kormányzat megkísérelte lebeszélni a magánvállalatokat arról, hogy gazdasági kapcsolatokat alakítsanak ki Japánban, illetve a már meglévő kapcsolatok megszakítására próbálta rávenni az érintett cégeket. Sőt, az elnök még ennél is tovább ment. 1937. október 5-én egy Chicagóban elmondott beszédében arra hívta fel a világ „békeszerető” nemzeteit, hogy együttesen lépjenek fel a nemzetközi szerződések megszegőivel és azokkal szemben, akik anarchikus állapotokat teremtenek a nemzetközi életben. Ahogy Franklin D. Roosevelt fogalmazott: „a háborút, mint járványos betegséget, karanténba kell zárni”. (A beszédben különben az elnök nem nevezett meg egyetlen országot sem.) Az ún. karanténbeszédet hatalmas felháborodás fogadta az Egyesült Államokban, és Roosevelt elnöknek ismételten magyarázkodnia kellett, hogy az nem irányul egyetlen ország ellen sem.

Az amerikai közvélemény döntő többsége távol kívánt maradni minden fegyveres konfliktustól a világban. 1936 végén Franklin D. Roosevelt csak nagy erőfeszítések árán érte el a Kongresszusban a Louis Ludlow indianai képviselő által benyújtott alkotmánymódosítási javaslat elvetését, amely népszavazást írt volna elő hadüzenet esetére. A Kongresszusban 209:188 arányban támogatták ugyan a javaslatot, de mivel alkotmánykiegészítésről volt szó, kétharmados többséget kellett volna kapnia az elfogadáshoz.

Incidenseket azonban nem lehetett elkerülni egy háborús helyzetben. A hivatalos amerikai szóhasználat szerinti „konfliktus” idején, 1937 novemberében a Panay nevű amerikai naszád a Jangce folyón elindult Nanking felé, hogy evakuálja az ottani amerikai követség munkatársait (ahol a japán hadsereg csapatai több ezer civilt gyilkoltak meg „Nanking megerőszakolása” során), majd december elején horgonyt vetett a város fölött, hogy elkerülje az ott folyó ágyúzást. December 12-én azonban a Panayt és az általa kísért három amerikai tankhajót japán repülők elsüllyesztették.

A japánok félreértésre hivatkoztak, de a szemtanúk szerint ez ki volt zárva: a japán gépek jó látási körülmények között támadtak zuhanóbombázással, és az amerikai hajókat jól meg lehetett különböztetni a zászlók és egyéb jelek alapján. A tokiói amerikai nagykövet, Joseph C. Grew már a USS Maine 1898-as elsüllyesztésével látott párhuzamot, és még a háborút sem zárta ki a két ország között, de végül Japán hivatalosan bocsánatot kért az incidensért, és 2 214 007 dollárt fizetett kártérítésként. A Roosevelt-adminisztráció ezzel december 25-én hivatalosan lezárta az ügyet, de az elnök az Egyesült Államok haditengerészeti hírszerzésének főnökét, Royal Ingersoll századost Londonba küldte egy majdani közös stratégia kidolgozására. A misszió ekkor eredménytelenül végződött, azonban az amerikai tiszt angliai útja világosan mutatja, hogy Franklin D. Rooseveltnek nem maradt túl sok illúziója a jövőben várható újabb konfliktusok békés rendezésére vonatkozóan.

Roosevelt még a Wilson-adminisztráció haditengerészeti államtitkáraként cikket írt „Bízhatunk-e Japánban?” címmel, s bár igenlő választ adott a saját maga által feltett kérdésre, a jelek szerint nem volt új keletű a Japánnal szembeni szkepszise az 1930-as évek végén.

Enyhébb amerikai válaszlépések

1938 tavaszán a japánok nagyarányú bombatámadásokat hajtottak végre Kanton ellen, amelyeknek számos civil áldozata is volt. A State Department elítélte az akciókat, és gyakorlatilag leállíttatta a repülőgépekhez használt anyagok exportját Japánba. Július 1-én a fegyver- és lőszerellenőrző bizottság vezetője, Joseph C. Green kijelentette, hogy az Egyesült Államok nem kíván a jövőben exportengedélyt adni légi közlekedésben használt anyagokra olyan országoknak, amelyek a repülőgépeket polgári lakosság elleni támadásokra használják. Az év során mindvégig vitatéma volt az Egyesült Államok és Japán között a „nyitott kapu”, azaz a Kínával történő diszkriminációmentes kereskedelem. A japánok exportkorlátozást vezettek be egy sor árucikkre, így például marha- és egyéb állatbőrökre Észak-Kínában, olajkitermelési monopóliumot létesítettek, valamint megtiltották a birka és gyapjú kivitelét Tiencsinből. Az ismételt amerikai tiltakozásokra a japánok mindig arról biztosították Washingtont, hogy Tokió be fogja tartani a „nyitott kapu” elvét. Az Egyesült Államok kínai politikájával való nyílt szembeszegülés egyfajta fordulópontot jelentett az amerikai külpolitikában: ezt követően gyakorlati lépésekkel válaszoltak a japánok kínai politikájára, az erkölcsi elítélésen túlmenően.

Az 1938. szeptember végén megkötött müncheni paktum után Japán is elérkezettnek látta az időt a kínai kérdés „rendezésére”. A Kína elleni offenzíva során a japán hadsereg többek között az utánpótlási vonalak elvágásával szerette volna térdre kényszeríteni ellenfelét. Így elfoglalta Dél-Kína nagy részét, majd 1939 tavaszán a Tonkini-öblöt ellenőrző Hainan-szigetet is birtokba vette. A terjeszkedés azonban nem állt meg itt: a Dél-kínai-tengeren található, stratégiai fontosságú Spratly-szigetek is a japánok kezébe kerültek. A szigetcsoport fontosságát a Fülöp-szigetekhez, Indokínához és Szingapúrhoz való közelsége jelentette. Emlékeztetőül érdemes megjegyezni, hogy az említett területek közül az első amerikai, a második francia, míg a harmadik brit fennhatóság alatt állt.

A japán térhódítás mértékét most már nem lehetett elbagatellizálni, és a Roosevelt-adminisztráció a kor döntően pacifista amerikai közvéleménye ellenére flotta- és légierő-fejlesztési programokat indított. Mindenekelőtt a két legfontosabb csendes-óceáni amerikai haditengerészeti támaszpontot – a Fülöp-szigeteki Subic Bay-it és a Hawaiin lévő Pearl Harbort – modernizálta, és egy újat kezdett építeni Guam szigetén. A fenti programok beindítása mellett a Roosevelt-adminisztráció felülvizsgálta a század első éveiből származó ún. narancsszínű tervet (egy Japán elleni háború stratégiáját), és a támadó hadműveletekről a védekezőkre helyezte át a hangsúlyt.

A háborús tervezés és a háborúra való óvatos készülés mellett egy 1938. márciusban hozott határozat továbbra is fenntartotta azt a fikciót, hogy Japán és Kína között nem háború folyik, tehát a semlegességi törvények nem vonatkoztathatók a konfliktusra. Ebből következően a két távol-keleti ország továbbra is az Egyesült Államokban szerezhette be a szükséges hadianyagok egy részét: Kína 1938-ban 8,9 millió dollár értékben kapott fegyvereket, miközben Japán 9,1 millió dollárért vásárolt hasonló felszereléseket. A közvélemény nyomására és a reálpolitikai meggondolások miatt a State Department ismét a jogilag nem kötelező érvényű „erkölcsi embargóhoz” fordult, amikor a japánoknak szánt repülőgépexportról lebeszélte az üzletben érdekelt amerikai cégeket. Hull külügyminiszter azután 1938 végén elvi jelentőségű nyilatkozatot tett, amikor kijelentette: „Japánnak nincs joga új rendet hirdetni és megvalósítani Ázsiában.” A szavakat tettek is követték: decemberben az amerikai kormányzat 25 millió dolláros kölcsönt hagyott jóvá Kínának.

Amerikai gazdasági ellenintézkedések

Ez idáig az Egyesült Államok kormányzata többnyire csak válaszlépéseket tett, de nem kezdeményezett az amerikai–japán viszonyban. Sőt, már olyan terveket is fontolóra vettek Washingtonban, hogy a háborúban való részvétel elkerülésének érdekében létre kellene hozni egy „Monroe-doktrínát” Ázsiában és Európában is; azaz el kellene fogadni Japán és Németország fennhatóságát ezen a két földrészen, és megtartani az eredeti Monroe-elvet az Egyesült Államok számára a nyugati féltekén. Az elképzelések azonban csak ötlet szintjén fogalmazódtak meg, és soha nem szerepeltek valós alternatívaként a japán előrenyomulás feltartóztatásában.

1939 júliusában Washington értesítette Tokiót, hogy 1940. január 26-i hatállyal felmondja a két ország között 1911-ben kötött kereskedelmi szerződést. A döntés azért volt jelentős, és azért fogadták ellenségesen a japán fővárosban, mert az egyezmény gyakorlatilag a „legnagyobb kedvezmény elvét” biztosította Japánnak, amelynek létfontosságú érdekei fűződtek az olyan árucikkek zökkenőmentes amerikai importjához, mint az olaj vagy a nyersvas. (Az 1930-as években a japán olajimport 80 százaléka az Egyesült Államokból származott; Japán mindössze a felhasznált olajmennyiség hét százalékát volt képes önmaga előállítani.) A japán propaganda ezután még hihetőbben sulykolta a közvéleménynek azt a gondolatot, hogy Japán csendes-óceáni és távol-keleti terjeszkedése (törekvés a Nagy Kelet-Ázsiai Együttfejlesztési Szféra, a „Greater East Asia Co-Prosperity Sphere” megteremtésére) gyakorlatilag önvédelmi jellegű, mivel az említett térségekben található nyersanyag- és energiaforrások nélkül az ország szuverenitása és integritása forogna kockán.

Érdekes módon Washingtonban a politikatervezők azt hitték, hogy a kereskedelmi egyezmény felmondása mérséklően hat majd Japánra, és egy új kereskedelmi szerződés megkötése érdekében a japán vezetés jobban ki lesz szolgáltatva az Egyesült Államoknak, ugyanakkor el fog távolodni Németországtól. „Nyomatékul” még 1940. szeptember 26-án Washington megtiltotta a vas- és acéltermékek exportját Japánba, részben válaszul a japán csapatok indokínai hadműveleteire. A másnap aláírt japán–német–olasz háromhatalmi paktum azután ráébresztette az amerikaiakat a valóságra. A megállapodás szövege pontosan úgy szólt, hogy ha a három részt vevő ország valamelyikét támadás éri egy olyan hatalom részéről – a Szovjetunió kivételével –, amely nem részese az európai vagy a japán–kínai háborúnak, akkor a tagok kölcsönösen egymás segítségére sietnek. Ilyen nagyhatalom egyetlenegy volt: az Egyesült Államok.

Az amerikai vezetők egyelőre nem láttak tisztán az ügyben, mindenesetre felgyorsították a háborús, ún. „szivárvány”-tervek készítését Japán, Németország és Olaszország ellen. A „D” terv az amerikai haderőnek az Atlanti-óceán térségében való koncentrálását tűzte ki célul, és a Csendes-óceánon védekező hadműveleteket irányzott elő – ezt a változatot támogatta a légierő, a szárazföldi erők parancsnoksága és a Fehér Ház, míg a haditengerészet a csendes-óceáni hadszínteret részesítette volna előnyben.

További amerikai embargók – az ellentétek fokozódása

A hadműveleti tervezés az Egyesült Államokban azonban nem szorítkozott kizárólag a saját erőkkel való fellépésre. A japán veszély miatt az ún. ABD-hatalmak (American, British, Dutch) közös stratégiai terveket kezdtek készíteni a Távol-Keleten. (A japánoknak fontos volt Holland Kelet-India megszerzése az olaj és a nyersgumi miatt.) A három ország együttesen lépett fel azért is, hogy Japán ne pótolhassa a kiesett, elsősorban olajszállítmányokat máshonnan a térségből. A kör később kibővült: az ABCD hatalmakat a fentiek mellett Kína alkotta még. Az amerikai tervezőkre azonban újabb meglepetés várt. 1941. április 13-án Japán és a Szovjetunió öt évre szóló megnemtámadási és semlegességi szerződést kötött egymással. A lépés logikus volt mindkét fél számára: az egyezménnyel a két ország elkerülhette a kétfrontos háborút.

A japán–szovjet tárgyalásokat amerikai–japán megbeszélések követték. Az Egyesült Államok egyrészt késleltetni kívánta a mind valószínűbb japán támadást, másrészt vissza szerette volna állítani az 1937 előtti állapotokat Kínában. A japánok a maguk részéről mindenekelőtt a kínai amerikai jelenlétet próbálták csökkenteni; gyakorlatilag kizárólag Washington keresztezhette – potenciálisan – ekkor a japán érdekek maradéktalan érvényesítését a Távol-Keleten. Nagy-Britanniát lekötötte a németek elleni élet-halál harc, a Szovjetuniónak június 22. után ugyancsak a puszta létéért kellett küzdenie, az önálló Franciaország nem létezett, míg a győzedelmes németeknek Japán szövetségeseiként nem voltak különösebb ambícióik a Távol-Keleten.

1940. júniusban a Japánnal szemben erős fenntartásokat tápláló Henry L. Stimson vette át a hadügyi tárcát. Mellette Henry Morgenthau pénzügyminiszter és Harold Ickes belügyminiszter is a Kína-barát és Japán-ellenes táborhoz tartozott. A Roosevelt-adminisztráció a korábban elkezdett politikának megfelelően tovább szorította a gazdasági „csavart”. Július 2-án az elnök aláírta az exportellenőrzési törvényt, amely felhatalmazta Franklin D. Rooseveltet, hogy saját hatáskörben döntsön létfontosságú anyagok esetében. Az elnök 1940. július 25-én elrendelte az Egyesült Államokban található japán követelések befagyasztását, majd 31-én a kenőanyagok és egyes vasáruk exportját korlátozta Washington. Október 16-án egy újabb exportembargó megtiltotta mindenfajta vasáru kivitelét, kivéve Nagy-Britanniába és a nyugati félteke országaiba. Ezzel gyakorlatilag teljes mértékben felszámolta a két ország közötti gazdasági kapcsolatokat. Japán számára ez a lépés az utolsó láncszemet jelentette a vélt „bekerítésben”, és csak megerősítette az offenzív stratégiát támogatók táborát Tokióban. Az amerikai retorzió részben annak szólt, hogy a hírszerzés a japán „Bíbor” (Purple) titkos diplomáciai kód feltörésével tudomást szerzett róla: Tokió a korábban elkezdett „déli stratégia” jegyében Francia Indokína déli felének meghódítására készül – az akció július végén meg is indult. A japán előrenyomulás most már Szingapúrt és Burmát is fenyegette: mindkét hely kulcsszerepet játszott a brit délkelet-ázsiai politikában. A japánok elleni amerikai szankciókkal egy időben amerikai küldöttség érkezett Kínába (1941 augusztusában) a kölcsönbérleti szállítások megindítására.

A japánok számára az utolsó cseppet a pohárban az amerikai olajszállítmányok leállítása jelentette 1941. augusztus 1-jén. A Roosevelt-adminisztráció az immár szokásos módon járt el: nem hirdetett hivatalos embargót, mindössze a Japánba irányuló olajszállítmányok nem kapták meg a szükséges exportengedélyeket a külügyminisztériumtól. A japánok kényszerhelyzetbe kerültek. Nagumo Osami admirális, a haditengerészet vezérkarának főnöke azt jelentette, hogy az országnak mindössze két évre elegendő olajtartaléka maradt, és szorgalmazta, hogy sürgősen nézzenek pótlólagos források után, máskülönben – többek közt – a haderő akcióképessége veszélyesen csökkenhet. A dilemmát az jelentette Tokió számára, hogy a további déli terjeszkedés elkerülhetetlenül az Egyesült Államokkal való háborúhoz vezetett, mert egyre fontosabb amerikai érdekek sérültek. Ráadásul nem csupán a Távol-Kelet feletti dominancia megszerzése szerepelt a japán háborús tervekben. Még 1940. szeptember 4-én a japán kabinet legbefolyásosabb tagjai – Konoje herceg miniszterelnök, Matsouka Yosuke külügyminiszter, Tódzsó Hideki hadügyminiszter és Yoshida Zengo haditengerészeti miniszter – értekezletet tartottak, amelyen elfogadták a háborús célokat. Az alábbi lista nem teljes, de még így is egyértelműen bizonyítja, hogy a szigetország a távol-keleti hegemónia mellé a csendes-óceánit is meg akarta szerezni, egészen Új-Zélandig. A jövendő japán birodalomba betagolandó területek között volt Thaiföld, a britekhez tartozó Malájföld és Borneó, Holland Kelet-India, Burma, Ausztrália, India és Új-Zéland. A lista érdekessége, hogy egy-két kivételtől eltekintve a Brit Nemzetközösség délkelet-ázsiai és csendes-óceáni tagjairól volt szó, amerikai birtokok nem szerepeltek a meghódítandó területek között. Ennek ellenére az amerikai nemzetbiztonság halálos sebet kapott volna egy ilyen program végrehajtásával, mert az még mindig a két óceán és a Brit Nemzetközösség jelentette „védőpajzsra” épült.

Az utolsó tárgyalások

Washington most már elkerülhetetlennek látta a fegyveres konfliktust Japánnal, ezért sürgős intézkedéseket hozott a csendes-óceáni térségben állomásozó amerikai csapatok megerősítésére. Az ázsiai – beleértve a Fülöp-szigeteki – seregek élére Douglas MacArthur tábornok került, s vadászrepülőket telepítettek Kínába és a Fülöp-szigetekre. Az adminisztráció fokozta a diplomáciai nyomást is. Tokió találkozót kért Konoje herceg és Roosevelt elnök között, de a Fehér Ház csak abban az esetben egyezett volna bele a legmagasabb szintű megbeszélésekbe, ha Japán előzőleg kiüríti Kínát. Miután ez nem történt meg (nyilvánvalóan senki sem gondolta Washingtonban, hogy a japánok teljesítik a követelést), október 2-án elutasító válasz érkezett a japán fővárosba. Négy nappal később a japán Birodalmi Tanács ismét felmérte a helyzetet, és az alábbi következtetésekre jutott: (1) Japán, mely nem zárja ki egy fegyveres konfliktus lehetőségét, október végére katonailag készen áll a kihívásra; (2) a katonai előkészületekkel párhuzamosan azonban még egy végső kísérletet tesz a válság békés megoldására az angolszász hatalmakkal – de kizárólag Tokió feltételei alapján; és (3) ha október végéig semmi jel sem mutatkozik a megegyezésre az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával, akkor Japán háborút indít ellenük, valamint Hollandia ellen. A fent vázolt menetrendet azonban a japán kabinet számos tagja nem támogatta, beleértve Konoje herceget is. A miniszterelnök október 16-án lemondott, és az a Tódzsó Hideki tábornok követte a posztján, aki a tokiói „háborús párt” vezéregyénisége volt, és aki hitt abban, hogy egyetlen halálos csapással ki lehet ütni az Egyesült Államokat a hadviselők sorából.

Az utolsó utáni pillanatban, az 1941 vége felé Washingtonban tartott amerikai–japán megbeszélések során Hull külügyminiszter november 26-án megismételte Nomura Kicsisaburo japán nagykövet előtt azokat az alapelveket, amelyekből a kormánya nem hajlandó engedni. (A két politikus között a megbeszélések egyébként február óta rendszeres időközönként zajlottak.) Ezek között szerepelt az egymás és minden más nemzet területi sérthetetlenségének elve; a más országok belügyeibe való be nem avatkozás; az egyenlőség, beleértve a kereskedelmi téren élvezett jogokat is; és a nemzetközi együttműködésre és közvetítésre támaszkodás a viták megelőzésére, illetve azok békés rendezésére.

Az amerikai kívánságok gyakorlatilag a 20. század első felében az amerikai külpolitikai gondolkodásban vezető szerepet kapott elvek összefoglalását jelentették a „nyitott kaputól” kezdve Woodrow Wilson új világrendjének alapelemeiig. A japánok válaszukban azt közölték, hogy ha az Egyesült Államok elismeri Japán „különleges érdekeit”, azaz hegemóniáját Ázsiában, akkor Tokió hajlandó lesz a háromhatalmi szerződést védelmi alapon megítélni, ha Amerika háborúba keveredne Németországgal vagy Olaszországgal. Más szavakkal: egy amerikai–német fegyveres konfliktust nem tekintenének Japán elleni „támadásnak”. A tárgyalások kapcsán meg kell jegyezni, hogy egyik félnek sem voltak illúziói azok eredményességét illetően. Franklin D. Roosevelt már november 25-én közölte katonai tanácsadóival, hogy a háború nagyon rövid időn belül, akár egy héten belül kitörhet az Egyesült Államok és Japán között, november 26-án pedig titokban elindult egy japán hajóraj Hawaii ellen.

A tárgyalásokat lényegében mindkét fél „rosszhiszeműen” folytatta: az amerikaiak és a japánok egyaránt teljesíthetetlen feltételeket szabtak egymásnak, és eleve tudták, hogy az ellentétek áthidalhatatlanok. A Roosevelt-adminisztráció egyrészt az időt akarta húzni, hogy valamelyest behozza a korábbi években „szerzett” lemaradását a fegyverkezési versenyben, másrészt Japánra akarta hárítani a háborúkezdés ódiumát. A másik oldalon a Tódzsó Hideki vezette japán kabinet az amerikaiak éberségét próbálta elaltatni a tárgyalásokkal, miközben a japán haditengerészet egységei teljes gőzzel haladtak a Hawaii-szigetek felé. A novemberi tárgyalások során a Cordell Hull által november 26-án átadott tízpontos amerikai „kívánságlista” láttán a japán nagykövet, Nomura Kicsisaburo azt táviratozta haza, hogy az amerikaiak háborút akarnak a teljesíthetetlen feltételek megszabásával.

A japán kormány már november 1-jén döntést hozott, hogy november 30-ával a katonai parancsnokok kezébe kerül át a döntés a csapásmérés idejéről és helyéről. December 2-án Nagumo Csuicsi tengernagy megkapta a támadást elrendelő kódjelet.

A Pearl Harbor ellen, Franklin D. Roosevelt szavaival a „gyalázat napján” (1941. december 7.) végrehajtott japán támadás nem érte el az eredetileg kitűzött célt, azaz nem tudta végzetesen meggyengíteni az amerikai csendes-óceáni hadiflottát. Japán még fél évig lendületben volt, és kihasználta az amerikaiak felkészületlenségét, azonban 1942 közepétől az Egyesült Államok átvette a kezdeményezést, és Washington tudott végzetes csapást mérni a japán hadiflottára az 1941. június 4–7. között lezajlott midwayi csatában. Ettől kezdve gyakorlatilag már csak idő kérdése volt, hogy az amerikai „szigetről szigetre ugrás” stratégiája mikor hozza végképp lehetetlen helyzetbe Japánt. Az 1945. augusztus 6-án ledobott atom-, illetve a három nappal később bevetett plutóniumbomba aztán drámaian felgyorsította a folyamatot, és Japán augusztus 14-én megadta magát.