Az újorosz végeken

Az orosz cárok egyik legfontosabb újkori célja volt a meleg tengeri kikötők elérése, aminek legkézenfekvőbb módjának a Fekete-tenger partjára való kijutás tűnt, itt azonban volt egy akadály: bár a sík és nyitott sztyeppvidék ideális terepet jelentett a terjeszkedéshez, a Fekete-tenger északi partvidékét még a 18. században is az Oszmán Birodalom, illetve annak vazallusaként a Krími Tatár Kánság uralta. A cári vezetésben nem uralkodott egyetértés egy esetleges háború vállalásáról, ám 1768-ban a törökök tették meg azt a szívességet, hogy határvillongásokra hivatkozva (valójában egy elhúzódó lengyelországi polgárháború oroszellenes irányzatának ígéretein – például Podólia oszmánoknak való átadása – felbuzdulva) hadat üzentek, ezt nyomatékosítva pedig börtönbe (a Jedikule várába) vetették az isztambuli orosz követet. Az 1768–74-ig vívott orosz–török háború azonban nem a Porta elképzelései szerint alakult.

A cári haderő mélyen benyomult a török területre, egészen a mai Bulgária területén húzódó Balkán-hegység lábáig, aminek eredményeként végül az oszmánok kénytelenek voltak súlyos feltételek mellett is megállapodni Oroszországgal: így köttetett meg a kücsük-kajnardzsi béke (1774). Ennek értelmében a Krími Kánság teljesen függetlenedett az Oszmán Birodalomtól (valójában orosz vazallussá vált), a cári birodalom pedig végre fekete-tengeri kikötőkhöz jutott: a Dnyeper torkolatában ekkor alapították meg a ma már orosz kézre került Herszon városát, de az Azovi-tenger stratégiai fontosságú kijáratát őrző Kercs, valamint a Don folyó torkolatánál fekvő Azov is ekkor került véglegesen orosz kézre, ráadásul az oroszokat felhatalmazták fekete-tengeri flottájuk felépítésére is.

A hódítások azonban nem álltak meg itt: 1782-ben az utolsó – oroszbarát – krími tatár kán, Sahin Giráj ellen lázadás robbant ki, vele szemben trónkövetelők léptek föl, egyúttal az oroszbarát irányvonalat és a tervezett reformokat is elvetve. Nagy Katalin cárnő (1762–1796) úgy döntött, hogy nemcsak pacifikálja a Krím-félszigetet, hanem immár birodalmához is csatolja azt, így 1783-ban lemondott az utolsó krími tatár kán, és a félsziget Oroszországon belül kormányzósági státuszt kapott. Ide kötődik a Patyomkin-falvak híres története is: az anekdota szerint ugyanis Nagy Katalin és vendégei (II. József és Szaniszló Ágost lengyel király) 1787-es, diadalmenetet idéző látogatása alkalmából a terület kormányzója, Patyomkin herceg csak a falusi házak homlokzatát állíttatta föl, hogy a tájat messzebbről megszemlélő uralkodók úgy higgyék, már rendezett telepesfalvakat látnak. A történeti kutatás ennek nyomát nem bizonyította, így valószínűleg a rosszindulatú híresztelések a herceg pétervári ellenfeleinek hamis közlésein alapultak, sőt ezzel ellenkezőleg, Patyomkin nagyon sokat tett a Krím fejlesztéséért.

Nem sokkal később azonban újabb orosz–török háború tört ki, ugyanis a Porta nem tudta elfogadni, hogy a cári birodalom annektálta a Krímet, így ultimátumban követelték az oroszok kivonulását. Ezt Nagy Katalin természetesen visszautasította, ami egyenesen vezetett az újabb háború kitöréséhez. Az isztambuli orosz követet ezúttal is a Héttorony várába zárták – nem alaptalan tehát kijelenteni, hogy a korszakban nem volt veszélytelen a Portánál képviselni a cári birodalom érdekeit. Bár a háborúból viszonylag gyorsan és dicstelenül kilépett a Habsburg Birodalom, Szuvorov marsall (Nagy Katalin legkiválóbb tábornoka) ezúttal is győzelmeket aratott, például a Duna torkolatában fekvő Izmail erődjének elfoglalásával. A pétervári vezetés végül az ismét élesedő lengyelországi helyzet, illetve a francia forradalom híre miatt is békét ajánlott a törököknek, amit Jasiban meg is kötöttek. Ennek eredményeképpen a Déli-Bug és a Dnyeszter közötti területeket szerezte meg újonnan Oroszország. Ezzel a területgyarapodással a mai Dél-Ukrajna (a legdélebbi kiszögellését jelentő Budzsák kivételével) teljes egészében orosz kézre került, sőt ekkor lett orosz föld a ma is orosz erők által támogatott szakadár állam, Transznyisztria (neve Dnyeszteren túlt jelent) területe is.

A déli területeken zajló terjeszkedések sorozatát hosszabb időre az 1806–1812-es orosz–török háború zárta le. Ezúttal is a Porta indította meg a konfliktust. A szultán, felbátorodva az oroszok Austerlitznél Napóleon ellenében (I. Ferenc Habsburg uralkodóval együtt) elszenvedett vereségén, valamint a francia államfő által ígért támogatáson, úgy döntött, hogy a két román fejedelemség oroszbarát vezetőit lecseréli. Ezt az oroszok természetesen nem fogadták el, katonai erővel vonultak be a területre, mire kitört a háború. A konfliktus a következő hat évben változó eredménnyel zajlott, végül I. Sándor cár – leginkább Napóleon küszöbönálló támadása miatt – úgy döntött, hogy békét köt a Portával. Az 1812-ben Bukarestben megkötött béke nyomán a cári birodalom egészen a Prut folyóig (a mai moldovai–román határ) csatolhatta birodalmához a területeket (Besszarábia), ugyanakkor a román fejedelemségek ellenőrzéséről (egyelőre) lemondott. E területgyarapodás – valamint az ennek nyomán induló oroszosítás –jelentős mértékben megmagyarázza, hogy a mai Moldova állam miért létezik Romániától külön, önálló egységként.

Az 1812-ig tartó fokozatos hódítások nyomán orosz kézre került, a Fekete-tenger északi partvidékét képező területet összefoglaló néven Novorosszijának, azaz Új-Oroszországnak szokták nevezni. Nagy Katalin uralkodása idején ilyen néven két évtizedig létezett egy kormányzósági terület is, de ezt a későbbiekben felosztották. Mégis a viszonylag gyorsan meghódított, ritkán lakott és az oroszok által kolonizált történelmi tájegység neveként meggyökeresedett a fogalom. Tagadhatatlanul van bizonyos hasonlóság más hatalmak által gyarmatosított területekkel (ritkán lakott, viszonylag gyorsan meghódított határterületek), ahol szintén több esetben találkozunk hasonló névadásokkal: Új-Spanyolország, Új-Anglia, Új-Dél-Wales, Új-Zéland, Új-Skócia stb.

A térképen végigtekintve látható, hogy szinte minden jelentősebb település alapítása közvetlenül az orosz hódítást követi. Egyes esetekben a Krím és a partvidék görög öröksége előtt tisztelegve (Herszon – Kherszonnészosz; Szevasztopol – Szevasztopolisz, Szimferopol – Szimferopolisz; Mariupol – Marianopolisz stb.), máskor pedig Nagy Katalin cárnő dicsőségét hirdetve (például Jekatyerinoszlav, a mai Dnyipro) választottak az új alapítású településeknek nevet. A tengerpart legnagyobb kikötővárosa, Odessza arculata is abszolút a 19. századi cári birodalmi építészet emlékeivel jellemezhető, ami nem is meglepő, hisz a birodalom legnagyobb gabonakiviteli kikötőjévé, egyben harmadik legnagyobb városává fejlődött. A fent bemutatott hadjáratokat végigtekintve szembetűnő, hogy a fő ellenfelek az oszmánok, ukránok ugyanakkor szinte egyáltalán nem kerülnek elő a történetben, de még a lengyelek is csak a külpolitikai háttér okán.

Mindezeket a szempontokat figyelembe véve joggal fogalmazódik meg a gondolat, hogy a mai Ukrajna ezen déli területe meglehetősen eltérő arculattal (sztyeppvidék) és kifejezetten különböző történelmi örökséggel (középkori nomád népek, majd iszlám hitű törökök és tatárok) jellemezhető az ország középkor óta szlávok által lakott térségeihez képest. Mindemellett pedig az is kétségtelen tény, hogy Új-Oroszország térsége egyértelműen a cári tábornokok sikereinek eredményeként került a törököktől az újkori orosz–ukrán fennhatóság alá, így tehát bizonyos mértékig érdemes másként tekintenünk e vidékekre Ukrajna többi térségéhez képest. Nem is véletlen, hogy a 2022-es médiahíradások is arról tanúskodnak, hogy e vidékeken a legeredményesebb az orosz előrenyomulás.