Az osztrák semlegesség

1945 tavaszán a szövetségesek Ausztriát és fővárosát – a legyőzött Németországhoz hasonlóan – négy megszállási zónára osztották, a bécsi történelmi belvárost pedig nemzetközi övezetté nyilvánították és havonkénti váltásban igazgatták. Ausztria a második világháború kitörésekor, 1939-ben független államként már nem létezett, nem üzent hadat, így békét sem lehetett (kellett) kötni vele. A probléma megoldása érdekében a megszálló nagyhatalmak az 1946-os New York-i külügyminiszteri konferencián az 1919-ben elvetett Hans Kelsen-féle javaslathoz tértek vissza, amely szerint az Osztrák Köztársaság nem tekinthető a Monarchia jogutódjának, ezért békeszerződés helyett államszerződést kell kötni vele. A megszállási státusz államszerződéssel való felváltását a hidegháború erőterében számos tényező késleltette: 1949-ig a Szovjet­unió által is támogatott, jelentős jugoszláv területi igények; a szovjet övezetben a korábbi német tulajdon hasznosítására alapított gazdasági konszern sorsa; Dél-Tirol, valamint a NATO és a német újrafelfegyverkezés kérdése.

Ausztria Harmadik Birodalomhoz való csatlakozását 1938-ban a nagyhatalmak minden további nélkül, de facto (sőt az angolok de iure is) tudomásul vették. A Szovjetunió Népszövetséghez fordulásában is inkább a közép-európai hatalmi egyensúly féltése játszotta a döntő szerepet. A legkülönbözőbb irányzatok jelenléte és állandó