Ingyen olvasható
A feszültség csökkenése
A kapcsolat normalizálása Jugoszláviával és a nyitás Ausztria felé egyértelmű szovjetellenességgel párosult a magyar népben, annak ellenére, hogy a szovjetek erőfeszítéseket tettek ennek ellensúlyozására. Braunias szerint „noha a Szovjetunió számos művészt és tudóst küld Magyarországra, s a múlt évben [1955] kiengedte az utolsó magyar hadifoglyokat és civil internáltakat, a magyarok szovjetek elleni ellenszenve szinte minden téren megnyilvánul. Kifejezésre jut a sportpályákon, ahol a nemzetközi mérkőzések alkalmával a szovjetek ellenfeleinek szurkolnak. Ha pedig egy magyar csapat játszik egy szovjet ellen, és a magyar játékosoknak előzőleg megtiltották, hogy nyerjenek, a közönség mégis belehajszolja őket a győzelembe.”
A magyar politikai képviselők minden alkalmat megragadtak, hogy jó viszonyt alakítsanak ki a négyhatalmi megszállás alól elsőként felszabadult Ausztria képviselőivel. Egy magas rangú magyar politikus az osztrák követtel folytatott beszélgetés során kitért arra, hogy Magyarországon kilencmillió sertést tartanak, s rögtön hozzátette: az állatok akár kapocsként is szolgálhatnak a két ország között, hiszen az osztrákok is „nagy disznóhúsevők”. Hegedűs András miniszterelnök örömmel üdvözölte a nemzetközi életben bekövetkezett enyhülést és Magyarország felvételét az ENSZ-be. Kifejezte elégedettségét és büszkeségét, hogy Magyarország Ausztriával együtt vehet részt a világszervezet munkájában.
Valójában a két állam közötti feszültség csökkentése még Ausztria annus mirabilisa – csodálatos éve (Gerald Stourzh) – előtt megindult. Már 1953-ban tárgyalások kezdődtek Bécs és Budapest között, amelyek azonban még ugyanazon év őszén meg is szakadtak. A megbeszélések tárgya elsősorban az elkobzott osztrák javakért fizetendő magyar kárpótlás volt.
Miután hivatalos formában Hegedűs András miniszterelnök-helyettes 1954. decemberben felvetette a jószomszédi kapcsolatok létesítésének gondolatát, a magyar politikusok különböző formákban többször is visszatértek erre az elképzelésre, így Rákosi Mátyás, az MDP első titkára a magyar „függetlenség” tízéves évfordulóján rendezett ünnepségek egyikén, 1955. áprilisban, majd még ugyanebben a hónapban a frissen miniszterelnökké kinevezett Hegedűs, valamint Boldóczky János külügyminiszter az Országgyűlésben. November 17-én pedig az MDP KB titkára, Kovács István hangoztatott hasonló gondolatokat egyik beszédében. Braunias egyértelművé tette, hogy örömmel üdvözlik e nyilatkozatokat Ausztriában, de csak akkor adnak hitelt ezeknek, ha a szavakat tettek is követik; többek közt az osztrák állampolgárokkal és javaikkal szembeni magyarországi bánásmódot kifogásolta.
1955 elején Braunias összegyűjtötte azokat a legfontosabb kérdéseket, amelyeknek a megoldását szükségesnek tartotta bármilyen normalizálás előfeltételeként. A problémákat megbeszélte a magyar külügyminiszterrel is, és elégedetten állapíthatta meg, hogy Budapest már másnap engedett három pontban. A követ listáján az alábbi kérdések szerepeltek: az osztrákok és a kettős állampolgársággal Magyarországon élők könnyebben léphessék át a határt; több belépővízumot adjanak ki a magyar hatóságok – 1955-ben mindössze 4000 ilyen dokumentumot kaptak osztrák állampolgárok, elsősorban sportrendezvények látogatására vagy hétvégi autóbuszos kirándulásokra –; töröljék el a vízumdíjakat a sportolók, a művészek és a tudósok esetében; a Dunai Gőzhajózási Társaság hajóit ne kísérjék magyar rendőrcsónakok (Budapest leállította ezt a fajta kíséretet); és javítsák az osztrák vasúti, rendőrségi és vámszemélyzet elhelyezését a hegyeshalmi határnál.
Az 1953 őszén félbeszakadt vagyonjogi tárgyalásokat 1956. januárban kívánták felújítani. Ugyancsak tervbe vették a határ menti forgalom megkönnyítését, a Klingenbach–Sopron, Rattersdorf–Kőszeg, Heiligenkreuz–Rábafüzes és Mogensdorf–Szentgotthárd már meglévő átkelők újbóli üzembe helyezését, illetve kilenc újabb határállomás nyitását a kishatárforgalomnak. Intézkedéseket terveztek a két ország közötti forgalom növelésére is. Az 1955. szeptemberben és novemberben folytatott gazdasági tárgyalások során, miután az „ausztriai szovjet gazdasági adminisztráció anomáliája” a múlté lett, a kétoldalú forgalom volumenének 40 százalékos növelésében egyeztek meg a felek. A két ország nemzeti bankjai megállapodtak, hogy megkönnyítik a tőketranszfert.
Ha összehasonlítjuk az 1937-es és 1946-os kereskedelmi adatokat, óriási visszaesést tapasztalunk: a Magyarországra irányuló osztrák export 15%-ról 2,7%-ra, míg a Magyarországról származó import 16%-ról 3,2%-ra esett vissza. 1948. szeptemberben azonban aláírták a háború utáni első kereskedelmi szerződést Bécs és Budapest között, s ennek köszönhetően a kétoldalú kereskedelem értéke az 1947-es 70,7 millió schillingről 1955-re 894,4 millióra nőtt. 1956-ban azután ez az érték átlépte az egymilliárdos határt.
Ami a politikai kapcsolatokban igazán figyelemre méltó volt, az az osztrák semlegesség „rendkívül gyors és szinte örömteli” elismerése. November 24-én Magyarország az első tíz állam között szerepelt, amely megtette ezt a lépést, és elsőként ismerte el az osztrák semlegességet a szovjet tömb országai közül. A kérdés az, motiválta-e ezt a sietséget az a tény, hogy Budapest egyfajta modellt látott az 1955-ös osztrák megoldásban.
Magyarország semlegesítése?
1955-ben a sztálinista Rákosinak nagy erőfeszítések árán sikerült a politikájával szemben álló erőket semlegesítenie, ugyanakkor nem tudott zöld ágra vergődni külpolitikai ellenfelével, a reform szellemű Titóval. Braunias találóan jellemezte a helyzetet – ha a szovjet politika visszatér a sztálinizmushoz, akkor Rákosi meg lesz mentve, mert „Nagy Imre háttérbe szorításával ő az egyetlen jelentősebb kaliberű személy a jellegtelen funkcionáriusok tömegében”.
Azt a kérdést azonban, hogy mi történik Rákosival akkor, ha a szovjetek eltávolodnak a sztálinizmustól, nyíltan nem érintette az osztrák követ. Nem hagyta azonban a Ballhausplatzot kétségek között a magyarországi helyzetet illetően: „A szovjet tömb államai közül talán Magyarországon hagyják a legnagyobb aktivitást az embereknek. Nem csupán a jus murmurandi létezik, de minden rendőri beavatkozástól mentesen hangosan is ki lehet fejezni az elégedetlenséget. A magyarok és a külföldi képviseletek közötti kapcsolatokat nem gátolják; a látogatókat általában nem figyelik és a magyar állam képviselőit nem ellenőrzik. Ami a vallási életet illeti, a szűk értelemben vett vallásszabadságot meghagyták. Ez idáig a kommunizmus nem tudta megváltoztatni a kulturális életet sem. Sokkal több külföldi látogat Magyarországra, mint a többi csatlós államba. A külföldi rádióadások hallgatása nem tiltott, bár azt zavarással nehezítik. Mindennek az a summázata, hogy Magyarországon áll a legtörékenyebb lábakon a kommunizmus. Talán az összlakosság tíz, s azon belül a fiatalok húsz százalékának a támogatására számíthat. Emiatt legfeljebb az lehet a célja, hogy a lakosság nagy részének megnyerése helyett minden politikai tevékenység iránti közömbösségre szorítsa az embereket.”
Mindebben hallgatólagosan benne foglaltatott, mi történik majd a Rákosi-rezsimmel, ha a desztálinizáció Magyarországot is eléri. Mindez azonban még nem volt ilyen egyértelműen világos 1956 elején. Az előző év csalódást hozott: az 1955 nyarán rendezett genfi csúcsértekezlet kudarca mély nyomokat hagyott az emberekben. „Egy újabb szappanbuborék pukkant ki – írta Braunias Bécsbe –, és semmilyen reménysugár sem dereng a horizonton.” Ehelyett a reménytelenség érzése költözött az emberekbe, mivel az eisenhoweri–dullesi „visszaszorítási” politika tartalmatlan propagandának bizonyult. Az emberek úgy érezték, hogy „a Nyugat »feladta« Magyarországot, és leírta a nyugati civilizáció ezen védőbástyáját. A decemberi sötét napokban az elkeseredés lett úrrá az embereken, mint akkor, amikor a török uralom alatt Franciaországban bíztak az emberek, amely azonban pontosan Törökországgal kötött szövetséget. »Egyedül vagyunk«, ez a régi mondás ismét valósággá vált.”
Eisenhower és Dulles 1955. karácsonyi üzenete új reményt öntött a kelet-európaiakba. Hegedűs újévi beszéde, valamint a számos ipari üzemben megszervezett tiltakozó gyűlések „a magyar belügyekbe való beavatkozás” ellen jelezték a vezetés ideges reagálását.
A különböző baráti gesztusok ellenére az Ausztria és Magyarország közötti kétoldalú kapcsolatok távolról sem voltak konfliktusmentesek. A magyar fél ismételten egy osztrák parlamenti delegáció látogatását szorgalmazta, amitől azt remélte, hogy a két ország közötti viszonyt javítani fogja. A meghívás elutasítása, ahogy az új budapesti osztrák követ, Walter Peinsipp fogalmazott, hátrányosan érintette Magyarország presztízsét.
Figl külügyminiszter a maga részéről üdvözölte a meghívást, mert véleménye szerint a magyarok őszintén óhajtották a kapcsolatok normalizálását. A magyar hatóságok megkönnyítették a beutazást, és tovább folytatták az elkobzott osztrák vagyontárgyakról folyó tárgyalásokat. Figl ezért arra kérte a parlament elnökét, Felix Hurdes-t, hogy vegye fontolóra a dolgot. A forradalmi események alatt azonban a választ tudatosan késleltették és végül levették a napirendről. Kreisky államtitkár-helyettes is ellene volt egy nem szabadon választott parlament meglátogatásának, és az ügyet egy időre lezárták.
Ausztria mint prioritás
Az SZKP XX. kongresszusa és a „demokratizálás” bejelentése után Rákosi napjai a hatalomban meg voltak számlálva, s végül 1956 júniusában le is kellett mondania első titkári posztjáról. A budapesti osztrák képviselet értékelése szerint a „párton belüli nacionalista körök [sic!] nyomására távozott Rákosi”. Az eseménynek semmi köze sincs a Poznanban történtekhez. Míg ugyanis Lengyelországban a munkások és az egyetemisták lázadtak fel a kommunista kormányzat ellen, addig Magyarországon az értelmiség (Petőfi Kör) játszotta a főszerepet a Rákosi-féle vezetés elleni küzdelemben. Horváth Imre külügyminiszteri kinevezését is pozitívan értékelték az osztrákok; megítélésük szerint Horváth nem csupán kellemesebb modorú, hanem politikailag mérsékeltebb is, mint az elődei.
Amikor Julius Raab 1956. szeptemberben a budapesti rádiónak és a Szabad Népnek adott interjújában a jószomszédi viszonyról beszélt, a vezető magyar politikusok „megelégedéssel fogadták” szavait. Peinsipp kiemelte a politikai eliten kívül is megnyilvánuló Ausztria-barát érzelmeket. A követ ugyanakkor meglepődött, hogy milyen pozitívan fogadták Magyarországon Raabnak a két ország „közös múltjára” tett utalását. Sebes külügyminiszter-helyettes azonnal egy budapesti látogatásra szerette volna meghívni a kancellárt. Peinsipp azonban megpróbálta lehűteni a várakozásokat, és ráébreszteni a valóságra a magyar politikusokat: ami a külföldi látogatásokat illeti, az osztrák kormányfőnek az osztrák közvéleménnyel összhangban kell cselekednie. A normalizálási folyamat még nem ért el olyan fokot, hogy „tanácsos lenne” egy ilyen látogatás. A diplomata leszögezte, hogy elsőként „tartós békét kellene a határon kialakítani”, majd le kellene zárni a vagyonjogi tárgyalásokat, s meg kellene oldani a kettős állampolgársággal, valamint a családegyesítésekkel kapcsolatos kérdéseket. Peinsipp egyben figyelmeztette a Ballhausplatzot: a magyarok vissza fognak térni a kancellári látogatás kérdésére, mivel attól félnek, hogy egy másik csatlós állam megelőzi őket ebben a tekintetben. A követ hozzátette: talán nem árul el újdonságot azzal, hogy Budapest árgus szemekkel és féltékenyen figyeli a többi kommunista ország Ausztriával szembeni politikáját.
A forradalom okai osztrák szemszögből
Rákosi kikényszerített lemondása nyáron és Nagy Imre politikai rehabilitálása októberben jelentős politikai változásokat jelzett Magyarországon, s Peinsipp a Moszkva és Belgrád közötti enyhülés keretébe ágyazta a történteket. Véleménye szerint Nagy Imre visszahozása a politikai süllyesztőből szovjet gesztus volt Tito irányába.
A magyar tisztviselők feltűnően barátságosan viselkedtek osztrák kollégáikkal szemben. A brüsszeli magyar követ Martin Fuchs követ előtt hosszasan értekezett a „több évszázados érdekközösségről és a Monarchián belüli közös sorsról”. Kifejezte azt a reményét, hogy a Bécs és Budapest közötti megbékélés, különösen gazdasági és kulturális téren, mindkét országnak előnyére válik.
A viszonylagos belső politikai nyitottság és liberalizáció lehetővé tette, hogy a műegyetemi hallgatók a lengyel egyetemisták iránti szimpátiájuk kifejezéseként demonstrációt szervezzenek október 23-án. Az MDP első titkárának, Gerő Ernőnek aznap elmondott beszéde csak olajat öntött a tűzre. Miután a fiatalok elfoglaltak egy fegyvergyárat, kezdetét vette a fegyveres felkelés. Hegedűst Nagy Imre váltotta a kormány élén, akinek kabinetjében azután pártonkívüliek is helyet kaptak.
Az osztrák külügyminisztériumnak készített helyzetjelentésben az alábbiakat említették a felkelés okai között: a rendkívül alacsony életszínvonalat; az államrendőrség terrorját; a munkások kizsákmányolását egy gyakorlatilag rabszolgarendszer keretében; az országnak a Szovjetunió általi kizsákmányolását; a szovjet csapatok meghatározatlan idejű magyarországi állomásoztatását; a földművesek szisztematikus kirablását; a kíméletlenül folytatott osztályharcot; a márciusban elkezdődött desztálinizáció alatti nagyobb publikálási szabadságot; és végül Rákosi felváltását a „gyűlölt és rettegett szélsőbalos Gerővel”.
A felkelők társadalmi összetétele sokat elárul a különböző osztályok viszonyulásáról a kommunizmushoz: a tiltakozó mozgalom derékhadát egyetemisták és gimnáziumi tanulók, valamint a különböző szak- és ipari munkásfiatalok alkották; azok, akiket a párt a jövendő „elitnek” tartott. A munkások csak habozva csatlakoztak a harcok alatt. Magyar katonák látták el a harcosokat fegyverrel és lőszerrel, de ők maguk passzívak maradtak. Mindössze néhány honvéd csatlakozott a felkelőkhöz. A középosztályok elenyésző szerepet játszottak a harcokban. Az emberek többsége az utcákra vonult demonstrálni, de nem vett részt a fegyveres küzdelemben.
A jelentés kitér arra is, hogy az események milyen következményekkel járhatnak Ausztria számára: „Az »Ausztria«, »osztrákok« és a »Bécs« szavak spontán lelkesedést, szimpátiát és hálás érzéseket váltanak ki. Ez a szomorú esemény egyedülálló alkalmat ad Ausztriának arra, hogy a két nép között egy valódi barátságot teremtsen. […] A magyar nép és a szovjet diktátorok közötti ellentétek – az utóbbi napok eseményei következtében – olyan méreteket öltöttek, hogy Magyarországgal mint a Szovjetunió katonai szövetségesével hosszú ideig nem kell számolni.”
Biztonságunk a semlegességünk
Az 1955-ös osztrák megoldást alig egy évvel követő magyarországi forradalmi események igazolni látszottak François Seydoux azon tézisét, mely szerint egy semleges alpesi köztársaság nem szolgálhat példaként Németország számára, de »trójai faló« lehet a közép- és kelet-európai államok esetében. Sőt, kicsit tágabb értelemben még a Szovjetunió és a szovjet tömb államainak létét is fenyegetheti egy semleges Ausztria. Ha az osztrák kancellár hivatalosan nem ajánlhatta Németország esetében az osztrák modellt, a magyarországi forradalmi eseményekkel kapcsolatban talán még nehezebb helyzetben találta magát.
A forradalom kitörése és a szovjet egységek első beavatkozása után Raab az osztrák kormány október 28-ai rendkívüli ülését követően szükségét érezte annak, hogy egyértelmű felhívást intézzen a Szovjetunióhoz. A bátor üzenetben többek között ez állt: „Az osztrák kormány nagy figyelemmel és együttérzéssel követi az utóbbi öt napon a szomszédos Magyarországon történt véres eseményeket. Arra kéri a Szovjetunió kormányát, működjön együtt abban, hogy a katonai összecsapások szűnjenek meg és legyen vége a vérontásnak. Az osztrák kormány Ausztria semlegesség által biztosított szabadságára és függetlenségére támaszkodva a helyzet normalizálását támogatja Magyarországon, abban a reményben, hogy a szabadság és a vele együtt járó emberi jogok visszaállításával az európai béke meg fog erősödni.”
Bécs hasonló tartalmú táviratokat küldött párizsi, londoni és washingtoni képviseleteire is, hogy világosan kifejtse, milyen nehéz helyzetbe került Ausztria: „Ha a magyarországi felkelésnek nagyarányú szovjet katonai beavatkozás vet véget, ami jelen pillanatban valószínűnek tűnik, akkor feltehetően nagyobb létszámú magyar szabadságharcos csapatok fognak Ausztriába menekülni. Amennyire csak lehetséges, minden előkészületet megteszünk itt Ausztriában, hogy a fegyvereiket letevő csoportokat befogadjuk és menedékjogot adjunk nekik. Ha ezek az egységek hosszabb időn keresztül maradnak osztrák területen, az nem csupán Ausztria pénzügyi és gazdasági helyzetét nehezíti meg, hanem komoly politikai és katonai fenyegetést is jelentene az országnak. Kérem, hozza ezeket a meggondolásokat a vendéglátó állam kormányának tudomására, és javasolja nekik, hogy mindent tegyenek meg annak érdekében, hogy ezeket a csoportokat haladéktalanul más nyugati országokba szállítsák.”
Az osztrák szövetségi kormány hét olyan döntést hozott, amelyek miatt a Szovjetunió később a semlegesség megsértésével vádolta Ausztriát: az osztrák hadsereg tilalmi zónát hozott létre (ahová csak engedéllyel lehetett belépni); a tilalmi zónát az osztrák védelmi miniszter és a nagyhatalmak katonai attaséi ellenőrizték; Nagy Ferencet távozásra szólították fel; moratóriumot vezettek be beutazó vízumok kiadásában; fokozottan ellenőrizték a nyugati határokat; megtiltották a menekülteknek és a száműzötteknek a politikai tevékenység gyakorlását; és lefegyverezték és internálták a fegyverrel rendelkezőket.
Figl külügyminiszter, valamint Haymerle és Platzer követek október 28-án fogadták az újonnan kinevezett szovjet nagykövetet, Szergej Lapint és Tyimosenko megbízottat. Figl kijelentette, hogy Ausztria mint semleges állam és Magyarország szomszédja kötelességének érzi arra kérni a Szovjetuniót, hogy állítsa helyre a normális állapotokat és segítse elő a béke ügyét Európában. Lapin válaszában elismerte, hogy az osztrák kormány által a határokkal kapcsolatban hozott intézkedések érthetőek, de a felhívás „különös hangot” üt meg. Lapin szerint a magyar kormány kérte a Szovjetunió segítségét, Nagy kormánya már létezik és elkezdte a működését. Megállapodásokra fog sor kerülni. Az egész ügy kizárólag a magyarokra és a szovjetekre tartozik.
Figl válaszában kitért arra, hogy Ausztriát komoly aggodalommal tölti el a harcok folytatódása és hogy magyar egységek fognak osztrák területre menekülni. Emiatt veszélybe kerül Ausztria biztonsága. Ha szovjet csapatok lépnék át a határt, Ausztria az ő esetükben is kénytelen lenne ahhoz ragaszkodni, hogy tegyék le a fegyvert. A szovjet kormánynak utasítani kell csapatait, hogy tartsák tiszteletben a semleges területeket.
Lapin leszögezte, hogy a Szovjetuniónak „nem áll szándékában annak az Ausztriának a semlegességét veszélyeztetni, amelynek létrejöttében ő maga segédkezett”. Ennek ellenére, folytatta a nagykövet, senkinek sem lehetnek kétségei az iránt, hogy a szovjet csapatok „olyan lépéseket tettek Magyarországon”, amelyek összhangban állnak a Varsói Szerződés pontjaival, és azokat a törvényes magyar kormány kérésére tették. Biztosította az osztrák politikusokat, hogy „a helyzet már ma normalizálódik” – ez azonban csak vágyálomnak bizonyult.
A volt magyar miniszterelnök, Nagy Ferenc valóban Bécsbe repült. Az osztrák kormány Heinrich von Haymerle útján megkérte: ne okozzon Ausztriának nehézségeket, s ne vessen rossz fényt a látogatásával a magyar segélyprogramra, ezért hagyja el az országot. Nagy kezdetben nem akarta megérteni a helyzetet. Azzal érvelt, hogy az osztrák álláspont nem talál majd megértésre Nyugaton, és ki fogja ábrándítani a magyar emigránsokat. További megbeszélések után, amikor értésére adták, hogy az osztrák kormány döntése nem személy szerint őellene irányul, beadta a derekát. Biztosították arról, hogy a kapcsolatok normalizálása után lehetőség lesz egy újabb látogatásra. A szövetségi kormány megpróbálta diszkréten intézni az ügyet. Egy félreértés folytán azonban – amelyet egy Reuters-jelentés okozott – az osztrák hírügynökség (APA) olyan bulletint adott ki, amelyet az osztrák kormány a nyugati hatalmakra való tekintettel szeretett volna elkerülni: „A semlegesség fenntartása érdekében Nagyot arra kérték az osztrák kormány részéről, hogy haladéktalanul távozzon, s ne bonyolítsa a helyzetet. Nagy ezek után vonaton távozott Ausztriából.”
Bécs továbbra is rendkívül óvatosan és elővigyázatosan cselekedett, hogy még a látszatát is elkerülje a Szovjetunió provokálásának. Nem tűnt igazán szerencsésnek, hogy az osztrák parlamentben vitát terveztek a magyarországi helyzetről, noha a várakozások szerint Raab nyilatkozatának megismétlésére került volna sor. A szuezi válság, amelyet az október 29-én kirobbant háború tovább komplikált, még bonyolultabbá tette a nemzetközi helyzetet. Az osztrák külügyminisztérium politikai osztályának értékelése szerint „biztonságunk a semlegességünkön alapszik. A politikai osztály ismételten felhívja a parlament figyelmét, ne tegyen olyan nyilatkozatokat, amelyek azt sugallják Moszkvának, hogy a magyar felkeléssel a mi semlegességünk is a múlté. Ezzel ellentétben a politikai osztály pontosan azt tartaná ésszerűnek, ha a kancellár ma megtenné tervezett nyilatkozatát a parlament előtt, mert az ismételten világosan leszögezné az osztrák kormány álláspontját. Idáig Ausztria egyértelműen többet tett, mint az egész nyugati világ. A feladatunk ennek a segítségnek a folytatása, de minden hírverés nélkül.”
A világháború rémképe
Bár az osztrák képviselő november 4-én megszavazta azt az ENSZ-határozatot, amely felszólította a szovjet csapatokat Magyarország elhagyására, az osztrák kormánynak minden oka megvolt arra, hogy rendkívül óvatosan járjon el ebben az ügyben, és soha ne tévessze szem elől Ausztria semlegességét. Szorin külügyminiszter-helyettes Moszkvában figyelmeztette az osztrák diplomáciai képviselőt, Norbert Bischoffot: ezekben az időkben „parancsolóan szükséges, hogy Ausztria a legkínosabb pontossággal fenntartsa semlegességét. A legkisebb eltérést, a legkisebb figyelmetlenséget is »ki fogják használni« a semlegesség aláaknázására”. Bécs ezek után még a legnagyobb jóindulattal sem ajánlhatta a semlegességi státust a lázadó magyaroknak.
Az amerikai külügyminisztérium azonban máshogy reagált, mint ahogy az Szorin nyilatkozatából következett volna. Az osztrák semlegességgel kapcsolatban az amerikaiak kijelentették, hogy hamisak azok a szovjet állítások, melyek szerint az Egyesült Államok osztrák területről segítette volna a felkelőket. A nyilatkozat végül leszögezte, hogy „Ausztria területi integritásának és belső szuverenitásának megsértése nyilvánvalóan súlyos fenyegetést jelentene a békére”. Az osztrák újságok a fenti kitételt úgy értelmezték, hogy az amerikai elnök Ausztria integritásának megsértését casus belliként fogná fel, noha a szöveg figyelmes olvasása semmilyen hasonló következtetést nem sugallt, mint ahogy arra a Ballhausplatz rá is mutatott.
A belga külügyminiszter, Paul-Henri Spaak, aki éppen a Szovjetunióban tartózkodott a magyar felkelés leverésekor, hazatérte után kijelentette: „mélyen megrázták és elszomorították” a történtek, mivel a tisztán humanitárius segélyen kívül semmilyen más módon nem lehetett volna Magyarországot támogatni. Kijózanító értékelése szerint: „Vennünk kell ahhoz is a bátorságot, hogy bevalljuk: bármilyen, az ENSZ vagy a nyugati hatalmak által végrehajtott katonai beavatkozás minden valószínűség szerint egy világháborút robbantott volna ki. Egyetlen olyan felelősen gondolkodó kormány sem akad a szabad világban, amely ilyen kockázatot vállalhatott volna.”
Spaak világossá tette Fuchs előtt, hogy szovjetunióbeli tartózkodása alatt még nem hozták meg a politikai döntést, és Moszkva még hajlott az engedményekre. Véleménye szerint a szovjet kormány és a Vörös Hadsereg vezetése csak a legvégső esetben szánta el magát a magyar felkelés erőszakos elfojtására: „A sztálingrádi magas rangú szovjet funkcionáriusok még 48 órával a szovjet csapatok budapesti akciója előtt is nagy megelégedéssel hívták fel a figyelmét a Szovjetunió és a csatlós országok közötti kapcsolatról és a szovjet csapatok Magyarországról történő haladéktalan kivonásának lehetőségéről szóló moszkvai nyilatkozatra. Abban az időben a Szovjetunió vezető körei még mindig hittek a magyar felkelés lecsillapításának lehetőségében, és abban, hogy azt egy olyan mérsékelt nemzeti kommunista irányba lehet terelni, mint amilyen a lengyel modell. Mihelyt azonban ezeket a reményeket az események szertefoszlatták, Moszkvában azonnal ráébredtek azokra a beláthatatlan következményekre, amelyeket egy győztes demokratikus forradalom kiválthat az egész tömbben, és ez a felismerés a legdrasztikusabb eszközök alkalmazásához vezetett. Egyáltalán nem valószínű, hogy a döntő jelentőségű határozat meghozatalakor nem vették volna figyelembe a szabad világ hosszú távú és tartós válaszának lehetőségét. Ebben a helyzetben, amikor választani kellett a szovjet kelet- és közép-európai uralom talán végleges megrendülése és a nemzetközi helyzet enyhülésének, valamint a békés egymás mellett élés politikájának megszűnése között, a szovjetek a számukra két rossz közül a kisebbet választották. Pontosan amiatt, hogy a Szovjetunió ilyen, saját maga által felállított dilemma elé került, nem lehet reálisan arra számítani, hogy engedni fog az ENSZ, azaz az Egyesült Államok által rá gyakorolt erős diplomáciai nyomásnak.”
Ausztria varsói követe, Stephan Verosta, a Lengyelországban és Magyarországon az október 30-ai szovjet nyilatkozatig történt események közötti összefüggésekre hívta fel a figyelmet. Véleménye szerint a földrajzi helyzetben és a belpolitikában létező különbözőségek ellenére a folyamatok Lengyelországban a magyarországiakhoz hasonlóan alakultak október végéig. Október 30-ával kezdődően azonban a különbségek kerültek előtérbe. Miközben a lengyelek nagyon komolyan vették a szovjet nyilatkozatot – jóllehet az utóbbiak beismerték, hogy követtek el hibákat a népi demokráciákkal való kapcsolataikban, és ígéretet tettek a Varsói Szerződés revíziójára irányuló tárgyalások megkezdésére –, Magyarországon a deklaráció végén található rendkívül nyílt fenyegetéseket figyelmen kívül hagyták. Varsóban úgy vélték, hogy a Kreml – amelyet már kellőképpen aggasztottak a lengyelországi események is – azért hozta nyilvánosságra az október 30-ai nyilatkozatot, mert alkalmat kívánt adni a Nagy–Kádár-kormánynak, hogy a népi felkelést egy lengyel típusú, mérsékelt népi demokráciává szelídítse. Mindehhez járult még az Egyiptom elleni meglepetésszerű brit–francia támadás is, amely azzal fenyegetett, hogy felborítja a Tito, Nehru és Moszkva által kialakított erőegyensúlyt, és zavargásokat idézhet elő akár még az NDK-ban is. Egy megbízhatatlannak tartott lengyel kormány mellett még fennállt az a lehetőség is, hogy a népi demokráciák láncreakciószerűen egymás után összeomlanak, és a Szovjetunió elveszti az egész birodalmát. Ezt a feltevést csak alátámasztotta Nagy Imre november 1-jei nyilatkozata a teljes demokráciáról, a Varsói Szerződésből való kilépésről, valamint – az osztrák példa nyomán – Magyarország semlegességéről. Nagy Imre a szovjet nagykövettől és a KGB későbbi fejétől, Jurij Andropovtól a szovjet csapatok azonnali kivonását követelte, és bejelentette: Magyarország az ENSZ-hez fordul, hogy az ország semlegességét a négy nagyhatalom támogassa. Lengyelországban Verosta szerint ezeket a követeléseket „nagyon veszélyesnek” és „jelenleg megvalósíthatatlannak” tartották.
Az osztrák követ úgy vélte, „rendkívül óvatosan” kell bánni a szovjetekkel; bármelyik szuperhatalom számára elfogadhatatlan, ha csapatait kiutasítják egy országból. Az új lengyel vezetést az aggasztotta, hogy Nagy Imre nyilatkozata milyen hatással lesz a saját lakosságára. A magyarországi fejleményeket ugyanakkor Jugoszláviában sem nézték jó szemmel. Egy olyan népi demokrácia példája, amely hirtelen demokratikus és semleges állammá válik, s esetleg amerikai segélyekkel megtámogatva gazdasági fejlődésnek indul, kockázatosnak és veszélyesnek tűnt. Verosta meglátása szerint a Nagy Imre–Maléter Pál–Kéthly Anna-kormányzat még a legelemibb elővigyázatossági rendszabályokat sem tartotta be: „Az oroszok ellen 1795-ben, 1831-ben, 1863-ban és 1905-ben fellázadt lengyelek el sem akarták hinni, mennyire naivak a magyarok. Ettől függetlenül a szovjet blitz brutalitása legalább annyira sokkolta őket, mint a nyugatiakat.”
Az osztrák diplomata lengyel ismerősei leplezetlen indignációval beszéltek arról, hogy a magyarországi események miatt az orosz szuperhatalmi politikával s nem a „szocializmus leleplezésével” kell foglalkozniuk. Így az egész ügy már nem a szovjet kommunizmus ügye volt. Felhívták a figyelmet a történelmi analógiákra is: arra, hogy 1849-ben az osztrák uralkodó kérésére az oroszok hasonlóan véres módon verték le a magyar forradalmat. Akkor sem történt több, mint sajnálkozás a balszerencsés Kossuth és a „hősies magyar nép” sorsa felett, amíg a magyarok Deák Ferenc alatt az 1867-es kiegyezés keretében ki nem vívták az osztrákokkal való egyenjogúságukat.
Konzervatív, de még egyes szocialista érzelmű lengyelek is ismételten és keserűen tették szóvá – talán gondolva a nyugati hatalmak által 1939-ben Lengyelországnak tett, de megszegett garanciaígéretre is –, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia mint szuperhatalmak a szovjetek kezére játszották a népi demokráciákat, és azok belső berendezkedését a szovjetekre hagyták. A nyugati hatalmak nem kívántak keresztes hadjáratot folytatni a Szovjetunió ellen, mert az a harmadik világháborút jelentette volna. Lengyelország világválság árán történő felszabadítása nem volt kívánatos. A Szabad Európa Rádió adásait hallgató és felfokozott idegállapotban lévő magyarok azt hitték, hogy a Nyugat be fog avatkozni – s újfent hamis illúziókban ringatták magukat a közép-európaiak. Millióknak kell megfizetni az árat, hogy a Nyugat által „felpiszkált” magyarok irreális követeléseket fogalmaztak meg. Verosta kertelés nélkül fogalmazott a Ballhausplatz számára: „Könnyű elítélni a magyarországi brutális szovjet fellépést, de sajnos a Nyugat következetlen politikáját is elég nehéz védeni.”
Hivatalosan semleges, érzelmileg nem
A magyar forradalom spontán kitörése és az azt követő biztonsági intézkedések meglepetésként érték az osztrák politikai és katonai vezetőket. Ausztria nem volt felkészülve arra, hogy visszaverjen egy területe ellen irányuló támadást. A nemzeti hadsereg (Bundesheer) kiépítése mindössze 1956 elején kezdődött, és az első behívottak (Praesenzdiener) októberben kezdték meg szolgálatukat. Hiányzott a szakértelem és a tapasztalat, sőt a válság első napjaiban még elegendő muníció sem állt rendelkezésre. A védelmi minisztériumon belül kialakulatlan volt még a parancsadás rendszere: a különböző egységek egymásnak ellentmondó utasításokat kaptak. Egyfelől az osztrák védelmi miniszter, Ferdinand Graf önállóan cselekedett, másfelől szóbeli utasításokat kért a kormánytól. A végeredmény az lett, hogy Graf ad hoc döntéseket hozott. A második szovjet intervenció alkalmával parancsot adott, hogy lőjenek azokra a szovjet egységekre, amelyek átlépik a magyar–osztrák határt. Nyilvánvaló volt azonban, hogy Ausztria képtelen megvédeni önmagát. Szerencsére semmilyen valós veszély nem létezett, és a szovjetek biztonságos távolságot tartottak a határtól. Mindössze néhány határsértésre került sor. Végül 1957. áprilisban az ún. Sicherungseinsatz véget ért.
A felkelés alatt az osztrák szövetségi hatóságok nagyarányú segélyakciót szerveztek. Peinsipp csak október 30-án tudott ismét telefon-összeköttetésbe kerülni Béccsel, és ekkor arra is kitért, hogy a követség által szétosztott segélycsomagok „igazi propagandát jelentenek Ausztria számára”. A magyar forradalom leverése és Nagy Imre őrizetbe vétele után Peinsipp nyomatékosan arra kérte Bécset, hogy „semmilyen barátságot ne mutasson Kádár János irányába”, mert azt a magyar nép „semmilyen körülmények között nem értené meg”. A két ország közötti feszültséget csökkentő folyamatnak, amely 1953-ban indult meg, természetesen a szovjet fegyveres beavatkozás és Kádár kommunista rendszere véget vetett. A semlegesség a kommunista uralmat veszélyeztető eszköznek bizonyult. Másfelől az osztrák semlegesség még annyira új volt, hogy Bécs sem állt készen annak exportálására. Mindez a status quo ante, azaz Európa megosztottságának konzerválásához vezetett.
Az 1956-os magyar forradalom jelentette az osztrák semlegesség első valódi próbakövét. A szövetségi kormányzat az első pillanattól kezdve nagy gondot fordított arra, hogy még a gyanú árnyéka se vetüljön Ausztriára a tekintetben, hogy bármilyen módon befolyásolni igyekszik a magyarországi eseményeket. Bécsre óriási nyomás nehezedett. Az osztrák magatartást az alábbi tényezők alakították: 1) Bécsnek figyelembe kellett vennie a gyanakvó és agresszív szovjet megnyilvánulásokat, amelyek főleg a tömegtájékoztatási eszközök és a politikai pártok tevékenységét támadták. A kormánynak vigyáznia kellett, hogy semmilyen ürügyet ne szolgáltasson Moszkvának a beavatkozásra. 2) Éppen a magyar forradalom kitörése előtt jelentette be Ausztria, hogy csatlakozni kíván a nyugat-európai gazdasági integrációs szervezetekhez. Bécsnek nem állt érdekében, hogy ebben a helyzetben megromoljon az osztrák–szovjet viszony. 3) Az osztrákoknak ugyanakkor az államszerződés másik három aláírójának igényeit is figyelembe kellett venniük. 4) Ausztriának mint az ENSZ egyik új tagállamának semlegesnek kellett maradnia, de nem mutathatott érzéketlenséget a keleti határán folyó eseményekkel szemben sem. Az ENSZ közgyűlése azután egy osztrák határozati javaslatot fogadott el a Magyarországra irányuló ENSZ humanitárius segélyek ügyében. 5) A kormánynak figyelembe kellett vennie az osztrák közvéleményt is. Az osztrákok kezdetben nagyon optimistán reagáltak az eseményekre, ám a második szovjet fegyveres invázió után a rettegés és a félelem lett úrrá rajtuk. 6) Az osztrák kormány a menekültekkel kapcsolatos politikájában összekapcsolta a fent említett elemeket: humanitárius, orvosi és erkölcsi támogatást nyújtott, míg Walter Peinsipp vezetésével a budapesti osztrák nagykövetség nagy mennyiségű gyógyszert, élelmiszert és ruhaneműt osztott szét a rászorulóknak.
Ausztria tisztában volt azzal, hogy politikailag milyen messze ható következményekkel jár az ország függetlensége Közép- és Kelet-Európában, s emiatt óvakodott attól, hogy megkísérelje a rendszer exportálását. Mint ahogy az 1955 első felében kiéleződött német kérdés esetében, most – a magyar forradalomnál – sem állt Ausztria érdekében az „osztrák modell” ajánlása. A osztrák politikai elit túlságosan is féltette az ország semlegességét ahhoz, hogy a magyaroknak is az „osztrák modellt” ajánlja.
