rubicon

Az Osztrák–Magyar haderő

A birodalom egységének talpköve vagy inkább Achilles-sarka?
10 perc olvasás

Az egykori Osztrák–Magyar Monarchiában, melynek két felét a közösügyi rendszer tartotta össze, megalkotói szándékának megfelelően a „legközösebb” intézmény – az uralkodó személye mellett – a közvélekedés szerint éppenséggel a hadsereg volt.

Ferenc József hosszú uralkodása során megőrizte és gyakorolta mindazon jogosítványokat, amelyeket a kiegyezési törvény (1867:XII. tc.) „az egész hadseregnek […] egységes vezérletére, vezényletére és belszervezetére” neki biztosított, és igyekezett távol tartani a véderőt mindenféle politikai befolyástól.

Ugyanakkor a katonai kérdések a dualizmus bő fél évszázados fennállása alatt feltűnően sokat szerepeltek a parlamenti csatározásokban: vajon a kiegyezés ellenfelei miért éppen a legerősebbnek szánt összetartó eleménél támadták rendre kritikájuk célpontját? Nem lett volna észszerűbb valamely gyengébb alkotóelemet választani? Esetleg a hadsereg mégsem volt olyan biztos garanciája a birodalmi egységnek?

Egy hadsereg? Két hadsereg? Esetleg több…?

Amikor 1867-ben a bécsi udvar a ki­egyezés révén mintegy társtulajdonossá emelte az addig legfeljebb csak alkalmazottként kezelt magyarságot, az új üzleti modell hazai kidolgozóit vezető Deák Ferenc az együttes (azaz közös) és kölcsönös védelemben jelölte meg a tulajdonostársak jövőbeni együttműködését meghatározó legfontosabb alapelvet. A dualizmus keretein belül ennek a védelemnek békében a külügy (azaz a diplomácia), háborúban a hadsereg megfelelő működése a biztosítéka. Az ily módon elismert közös külügy és közös hadügy egyben azt is jelentette, hogy amiképpen a jövőben nem lesznek önálló magyar külképviseletek a világban, úgy nem lesz önálló magyar hadsereg sem.

Regisztráljon és olvassa a teljes cikket!

Ingyenes regisztrációval korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunkhoz, és prémium tartalmaink közül 3-at olvashat
a Rubicon Online-on.