Az osztrák hatóságok házkutatást tartanak Széchenyinél a döblingi szanatóriumban

Az első évek és az első írásművek

Széchenyi István tizenkét éven keresztül élt a döblingi magántébolydában. Bár a gróf egészségügyi állapotával foglalkozó történészek, illetve orvosok körében nem kérdés, hogy beteg volt a „legnagyobb magyar”, azonban pontos és egyben teljesen bizonyos diagnózist nem sikerült megállapítaniuk. Egyetlen dologban van csak egyetértés: bármi is volt pontosan a gróf betegsége, az nem érintette a logikáját és memóriáját, nem korlátozta értelmi képességeit. Erre jó bizonyítékok a döblingi időszakban született rendkívül magas színvonalú művei is. Igaz, egy hosszú kihagyás előzte meg azt, hogy a Széchenyi ismét tollat ragadjon.

A döblingi 12 év első fele eseményekben szegény, alig-alig szivárgott ki valami a külvilágba, csak nagyon lassan kezdett javulni a gróf állapota. Nem tudunk olyan levélről, amelyet Széchenyi 1851 és 1856 között írt volna, nem is vezetett naplót. 1856–57 felé tett újra kísérletet arra, hogy fogalmazványt vessen papírra, ekkora már kezdte visszanyerni a szellemi frissességét, alkotó energiáit, újra elkezdett érdeklődni Magyarország sorsa iránt, lapokat olvasgatott és látogatókat is fogadott. Visszaemlékezések szerint az 1850-es évek vége felé a gróf már pontosan tisztában volt azzal, mi történik Bécsben és Pesten a különböző politikai köröknél, figyelemmel kísérte, miket írtak a nevezetesebb külföldi lapok, sőt, még az Ausztriában betiltott könyvek is eljutottak hozzá, és tanulmányozta is azokat. 

Széchenyi amikor újra tollat ragadott Döblingben, először még „csak” a szerelemről, szeretetről és az öregedésről fogalmazott meg gondolatokat magyar nyelven. Ezek még egyértelműen kísérletezgetések voltak, valószínűleg nem is kiadásra szánta, csupán önmaga számára akarta bizonyítani, hogy képes az írásra. Később egy rövidke művet készített német nyelven a fiának, Széchenyi Bélának, aminek az Intelmek címet adta. Ez egy nagyon személyre szabott, családi vonatkozású mű volt. Még az Intelmek befejezése előtt, 1857 februárjában látott hozzá egy magyar nyelvű munkához, amelynek az Önismeret címet adta. Ez a mű hatalmas terjedelmű, Széchenyi leghosszabb írása, s egyszersmind a magyar irodalom egyik legnagyobb összefüggő szövege, amelyet korábban tévesen két önálló műnek tartottak (a másik rész a Nagy magyar szatíra címet kapta).

Az Önismerettől Blickig

Az Önismeret első része rengeteg különböző témával foglalkozik (például: orvosi gyógymódok, lótenyésztés, az iparosodás társadalmi következményei), később azonban megjelenik benne a politika is. A gróf heves vádakat fogalmazott meg az osztrák önkényuralmi rendszer ellen, sőt, eléggé messzire is ment, ugyanis magát Ferenc Józsefet is keményen kritizálta. Annyi rossz szót intézett az uralkodóhoz, sokszor alpári stílusban (pl: „nem is volna anyjának valóságos fia, de csak valami alácsusztatott készítmény,”), hogy az már önmagában több száz felségsértési perhez is elegendő lett volna. Az Önismeret című műve azonban befejezetlen maradt: ez feltételezhetőleg annak köszönthető, hogy 1857 novemberében hozzájutott egy, az osztrák belügyminisztériumban készült propagandisztikus röpirathoz, amelynek címe Rückblick auf die jüngste Entwicklungsperiode Ungarns volt (Visszapillantás Magyarország legújabb fejlődési szakaszára). Széchenyi még el sem olvasta a munkát, amikor már elhatározta, hogy választ készít rá. Művének címe Ein Blick auf den anonymen „Rückblick” (Egy pillantás a névtelen „Visszapillantásra”) lett, amelyet röviden csak Blicknek neveznek.

Széchenyi a művében nem elsődlegesen a propagandatermékre reagált, hanem az egész Alexander Bach, az osztrák belügyminiszter által fémjelzett rendszer ellenében fogalmazott meg elítélő szavakat. Ami különbség volt az Önismeret című művéhez képest, hogy sokkal visszafogottabb volt, például Ferenc József már nem került a bírált személyek közé. Ennek oka, hogy ezzel a művel Széchenyi a külföldi politikai köröket akarta megnyerni és a magyar ügy mellé állítani, ott azonban csak az osztrák kormány bírálata – és nem az uralkodóé – találhatott megértésre. A Blick arra figyelmeztet, hogy az az erőltetett centralizmus, amelyet Bach képvisel, az a Habsburg Birodalom széteséséhez vezethet. Művének a legfőbb követelése az, hogy állítsák vissza Magyarország alkotmányos jogait.

A nagy alkotás 1858 júniusában készült el. A kéziratot fiával, Széchenyi Bélával elővigyázatosságból lemásoltatta, nehogy az ő kézírásával kerüljön ki az alkotás külföldre. A mű Londonba való kicsempészését követően Széchenyi az ott tartózkodó emigráns papot, Rónay Jácintot bízta meg azzal a feladattal, hogy a Blickből kétezer példányt küldjön szét, természetesen a gróf költségére. A titokban terjesztett mű rövid időn belül Ausztriában és Magyarországon is felbukkant. A rendőrség amint tudomást nyert a könyv létezéséről, be is tiltotta – igaz, ezen nem kell csodálkozni, tekintve, hogy akkoriban sokkal ártatlanabb iratok is a cenzúra tilalma alá estek. A Blick után Széchenyi belekezdett még egy újabb politikai témájú műbe (Disharmonie und Blindheit – Díszharmónia és vakság), azonban befejeznie már nem sikerült: az 1860. március 3-i házkutatás során elkobozták tőle kéziratait.

A gróf lebukása

Széchenyi először 1859 elején vonta magára a bécsi vezetés figyelmét. Habsburg–Tescheni Albert főherceget – a korszakban Magyarország katonai és polgári főkormányzóját – egy levél hozta dühbe, amelyet Széchenyi a Magyar Tudományos Akadémiának küldött. A „legnagyobb magyar” tiltakozott az ellen, hogy az Akadémia alapszabályából kihúzták azt a sort, hogy az intézmény a tevékenységét magyar nyelven folytatja. A levélben többek között azt szerepelt, hogy a jelenlegi kormányrendszer a magyar nemzet igényeivel és érdekeivel szemközt áll. Oly merésznek hatott ez a levél, hogy az Akadémia igazgatósága nem merte nyilvánosan felolvasni. 

Annak ellenére, hogy a gróf később visszavonta a tiltakozó levelét, addigra annak a szövege már kiszivárgott a nagyvilágba. A főherceg úgy találta, amennyiben Széchenyi nem nyilváníttatik beszámíthatatlannak, akkor törvényes felelősségre kellene vonni őt. Johann Kempen rendőrminiszter ekkortájt utasította a bécsi rendőrfőnököt, hogy Széchenyit figyeljék meg és látogatóit regisztrálják. Bár ezt követően rövid időre elterelődött a figyelem a grófról (1859-ben a piemontiaktól és a franciáktól elszenvedett katonai vereséget követően súlyos kormányválság alakult ki Bécsben: Kempen és Bach is távozni kényszerült posztjáról), hosszabb távon azonban nehezen lehetett továbbra is titokban tartani Széchenyinek és körének a tevékenységét, amely ekkora már igen kiterjedté vált. 

Amellett, hogy más-más szerző tollából további olyan művek készültek, amelyek erősen kritizálták a bécsi politikai vezetést, még egy önálló „széchenyista” sajtóközpont kiépítése is elkezdődött abból a célból, hogy az osztrák abszolutista rendszert lejárató cikkekkel lássák el az európai vezető lapokat. Az már tényleg csak „hab volt a tortán”, hogy Széchenyi levelet küldött olyan neves személyeknek, mint például III. Napóleon, a francia császárnak, vagy éppen Lord Palmerston, a brit miniszterelnöknek. Valahol törvényszerű volt, hogy nem maradhat örökké észrevétlen Széchenyi döblingi tevékenysége: végül egy bárónőnek volt köszönthető, hogy a rendőrség aktívan fellépett a gróf ellen. Egy bizonyos Mathilde Sophie Cibbini – aki férje, Inkey Ede révén bejáratos volt a magyar főnemesi körökben – olyan besúgó jelentéseket készített, amelyek eljutottak egészen Bernhard Rechberghez, az osztrák kormányfőhöz és külügyminiszterhez.

A tragikus vég

Rechberg átadta az ügyet Adolf Thierry rendőrminiszternek, akinek utasítására a hatóságok már tették is gyorsan a dolgukat: 1860. március 3-án rajtaütésszerű házkutatást tartottak a grófnál. Összesen öt detektív és tizenhat közrendőr vizsgálta át Széchenyi, illetve a Goergen házaspár lakrészeit. Olyan mértékű volt a fellépés, hogy a környék lakói azt hitték, bankjegy hamisítókra csapott le a rendőrség. Széchenyi humorérzékére jellemző, hogy azt a felügyelőt, aki feladatul kapta, hogy a házkutatás során tartsa szemmel a grófot, kihívta egy sakkpartira. (A hatóság embere azzal hárította el a kihívást, hogy éppen szolgálatban van). Nem csak Széchenyinél fordult meg a rendőrség, hanem többek között a gróf írnokánál, Kiss Mártonnál is. A nagy bajt a nála talált íratok jelentették: előkerült ugyanis az Önismeret eredeti kézirata, amelyet azért adott oda neki Széchenyi, hogy rejtse el. Mivel ez a mű tele volt az uralkodót becsmérlő részekkel, így bőven megállt ellene a felségsértés vádja.

A fellépés után Thierry megüzente Széchenyinek: „Az Ön által évekkel ezelőtt választott menedékhely már régen megszűnt annak lenni.” A magyar gróf a rendőrminiszter levelét vélhetőleg úgy értelmezte, hogy megszületett az elhatározás, hogy leszámolnak vele. Naplójában olvasható, hogy „Ideje, hogy egy kétségbe esett elhatározással kivonjam magam ezekből az üldöztetésekből!” A gróf állapota egyre jobban elkezdett romlani a következő hetekben, alig tudott aludni, alig evett valamit. Április elsején írta a naplójába: „Nem tudom megmenteni magam.” Így érkezett el végül 1860 húsvétja, a tragikus öngyilkosságának napja.