rubicon

Az oszmán haderő a visszafoglaló háborúk idején

21 perc olvasás

Az oszmánok katonai hanyatlását a keresztény megfigyelők már a tizenöt éves háborúban érzékelték. 17. századi hódításaik a Habsburgok, a Velencei Köztársaság és Lengyelország ellen – Érsekújvár (1663), Kandia (1669), Kamieniec Podolski (1672) – azonban azt a csalóka látszatott keltették, hogy továbbra is legyőzhetetlenek. Az oszmán seregek szinte minden hadjáratban létszámfölényben voltak, tüzérségük lépést tartott az európai haditechnika fejlődésével, hadiiparuk és logisztikájuk kielégítette a seregek, a flotta és a várak fegyver- és lőszerigényét, tüzéreik, aknászaik és janicsárjaik pedig a legmodernebb várakat is bevették. 

A Szent Liga háborúiban (1684–1699) a keresztények meglepődve tapasztalták, hogy a Porta egyszerre több fronton képes ellenfeleiéhez hasonló nagyságú és összetételű seregeket mozgósítani. Ezt azonban a Porta csak úgy tudta elérni, hogy közben decentralizálta a hadügyeket és a pénzügyeket, és a korábbi janicsár elit egységeket gyenge minőségű álkatonák tömegeivel töltötte fel. 

Hamarosan kiderült, hogy nyílt mezei csatákban ezeknek a gyenge minőségű, a birodalom különféle tartományaiból verbuvált, fegyelmezetlen katonáknak, akiket a korabeli európai harcászatban járatlan pasák vezettek, nincs sok esélyük a fegyelmezettebb és kiváló tábornokok által irányított európai seregekkel szemben. Aligha véletlen, hogy a visszafoglaló háború tizenöt nagy csatájából az oszmánok csak kettőben győzedelmeskedtek, de ezeknek nem volt jelentőségük a háború kimenetele szempontjából. A keresztény győzelmek – kivált Szalánkemén (1691) és Zenta (1697) – ezzel szemben a magyarországi oszmán uralom végét jelentették.

A

Regisztráljon és olvassa a teljes cikket!

Ingyenes regisztrációval korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunkhoz, és prémium tartalmaink közül 3-at olvashat
a Rubicon Online-on.