rubicon

Az országgyűlési ellenzék, 1867–1914

33 perc olvasás

Magyarországon az 1867. évi kiegyezést követően a kormánypárt egyetlen országgyűlésiképviselő-választást veszített el, az 1905-öst, hogy azután újjáalakulva ismét megnyerje az utolsó dualizmus kori voksolást 1910-ben. Azt hihetnénk, hogy a kormányt adó Deák-párt, majd Szabadelvű Párt, azután Nemzeti Munkapárt számottevő ellenzék híján érte el győzelmeit.

Az ellenzéki pártok, ellenzéki mozgalmak és nyomásgyakorló csoportok számosak, ugyanakkor a közjogi viszony megítélése, az etnikai hovatartozás, az eszmeiség, a kormány- vagy rendszerellenzékiség tekintetében nagyon sokfélék voltak. Akadt közöttük függetlenségi és kiegyezéspárti; nemzeti és nemzetiségi; liberális, konzervatív, keresztényszocialista, demokrata és szociáldemokrata; mérsékelt és radikális.

Az ellenzéki pártok a társadalom szinte minden rétegét megszólították, mégsem tudott egyetlen országgyűlési párt sem a kormánypárt váltópártjává erősödni. Az ellenzéki pártok a századelőn is csak választási szövetséget alkotva arattak sikert úgy, hogy már a koalíciós kormány alakításakor bukásra voltak ítélve.

A dualizmus kori Magyarországon – a korabeli nyugat-európai országokhoz hasonlóan – ún. választási pártok léteztek. Politikai pártot elvileg bárki hatósági jóváhagyás nélkül alapíthatott. E „pártok”-nak viszont nem volt tagságuk, tagdíjuk, pártszervezetük, és nem kaptak pénzügyi támogatást sem az állami költségvetésből. A mai értelemben vett „pártélete” egyetlen polgári pártnak sem volt. Alkalmi gyűléseiket engedélyeztetni kellett, és kongresszust is csak a rendőrség képviselőjének jelenlétében tarthattak.

Regisztráljon és olvassa a teljes cikket!

Ingyenes regisztrációval korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunkhoz, és prémium tartalmaink közül 3-at olvashat
a Rubicon Online-on.