Az ország, amely több mint kétszáz éve nem vívott háborút

A svéd semlegesség kialakulása a 19. században

Svédország hadviselő félként utoljára a napóleoni háborúkban vett részt fegyveres küzdelmekben. Az ország ekkor, IV. Gusztáv Adolf (1792–1809) idején csatlakozott a Francia Császársággal szemben létrejött harmadik koalícióhoz. A harcokban vereséget szenvedtek, és a francia hadak – Charles Jean-Baptiste Bernadotte marsall vezetésével – betörtek Svéd-Pomerániába, amelyet a svédek a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke óta birtokoltak. Miután 1807-ben Napóleon békét kötött I. Sándor orosz cárral, a cári csapatok a svéd fennhatóság alá tartozó Finnország elfoglalására indultak. 1808-ban megszállták a területet, és az általuk kialakított Finn Nagyhercegség 1917 végéig az Orosz Birodalom része lett. A meggyengült Svédországnak ekkor Dánia is hadat üzent. 

A vereségek nyomán egy katonatiszti összeesküvés eltávolította a trónról IV. Gusztáv Adolfot, helyette nagybátyját, XIII. Károlyt (1809–1818) koronázták meg. Mivel az uralkodónak nem voltak gyermekei – emellett az idős király egyre kevésbé tudta az államéletet irányítani –,végül a svéd országgyűlés a francia hadvezért, Bernadotte marsallt hívta meg trónörökösnek. (A Bernadotte-dinasztia napjainkban is Svédország élén áll.) Napóleon egykori főtisztje – és egyben a császár bátyjának sógora – Károly János néven már a kezdetektől leendő uralkodói helyzetének a megszilárdítására törekedett, és ezzel Svédország pozícióit is javította. 1812-ben szembefordult a francia császárral, és szövetségre lépett Nagy-Britanniával. Az oroszországi hadjáratot követően Svédország újra tagja lett a franciaellenes katonai szövetségnek, miközben vereséget mért Dániára is. A hadjáratot követően, 1814-ben Norvégiát Svédországhoz csatolták. Az újkori történelem utolsó svéd fegyveres összecsapása ekkor zajlott; Krisztián Frigyes dán trónörökös és megválasztott norvég király ellenállást szervezett, de vereséget szenvedett. A bécsi kongresszuson (1814–15) az északi orosz terjeszkedés (Finnország bekebelezése) ellensúlyozásaként a nagyhatalmak elismerték a svéd terjeszkedést. Károly János ígéretet tett a norvég alkotmányos berendezkedés fenntartására, és a svéd–norvég perszonálunió egészen 1905-ig állt fenn. 

A 19. század következő évtizedeiben a svéd uralkodók kétszer akartak volna háborút folytatni; először a krími háború idején mutatkozott meg egyfajta revánstörekvés az Orosz Birodalommal szemben. Ekkor I. Oszkár király (1844–1859) Finnország visszafoglalását tervezte, és ebben Nagy-Britannia, valamint Franciaország támogatására számított. Az 1855 novemberében megkötött egyezményben London és Párizs elismerte Svédország céljait, de az 1856 tavaszára tervezett hadba lépés a krími háborút lezáró párizsi békeszerződés miatt végül elmaradt. A Bernadotte-dinasztia aktív külpolitikája XV. Károly (1859–1872) alatt is folytatódott. 1863-ban támogatta Dániát abban a törekvésében, hogy Schleswig és Holstein területét beolvassza, sőt fegyveres támogatást is ígért a várható porosz és osztrák ellenlépések kivédésére. A svéd belpolitikában azonban egyre erősebbé váltak azok a hangok, amelyek a semlegességnek a gazdaságra gyakorolt jótékony hatását emelték ki. A belső viták meggyengítették az aktív külpolitikai irányvonal támogatóit. Így amikor 1864-ben a két német nagyhatalom hadereje gyorsan vereséget mért a dánokra, a svédek lemondtak a katonai segítségnyújtásról. 

A 19. század utolsó harmadában át kellett értékelni a svéd külpolitikai törekvéseket. A létrejövő Német Császárság nem nézte jó szemmel addigi politikájukat, és egyik támaszuk, Franciaország az 1870–1871-es háborúban gyors vereséget szenvedett a poroszoktól. Mivel az elszigetelődő ország egyre fenyegetőbbnek érezte az Orosz Birodalmat, változtattak az irányvonalon: mind Berlinnel, mind Szentpétervárral rendezett diplomáciai viszonyra törekedtek. Mindez akkor sem változott meg, amikor a 19–20. század fordulójára már két szemben álló szövetségi rendszer jött létre Európában. A kialakuló svéd semlegességet – bár voltak erre törekvések – nem foglalták bele az alkotmányba.

A svéd „szövetségmentes” politizálás a 20. században   

Svédország a 20. század két világháborújában, illetve a hidegháború évtizedeiben semleges ország maradt, pontosabban fogalmazva „szövetségmentes politizálást” folytatott. Ez azt jelentette, hogy katonailag mindvégig távol tartotta magát az adott konfliktustól, valamint diplomáciailag sem kötelezte el magát egyik fél mellett sem. Ugyanakkor az ország a geopolitikai helyzetét kihasználva mindkét világháborúban élénk gazdasági kapcsolatot folytatott a hadban álló Németországgal. Ennek hátterében az állt, hogy a semleges országok – a szabadkereskedelem elve alapján – a háború alatt is szállítottak nyersanyagokat, különböző termékeket a hadviselő feleknek.

A második világháború kezdetén – a néhány hónapig tartó szovjet–finn háború alatt – újra előtérbe került a svéd semlegesség kérdése. A közvélemény egy része a finnek valamilyen formában való megsegítését támogatta volna, de a politikai erők elutasították az aktív külpolitikához való visszatérést. (Ebben az időszakban, 1932 és 1946 között a szociáldemokrata miniszterelnök, Per Albin Hansson irányította az országot.) Végeredményben mintegy kilencezer svéd önkéntes jelentkezett a finn hadseregbe, illetve a kormány nagy mennyiségű lőszert, több tízezer puskát, több ezer géppuskát, több száz löveget és mintegy 30 repülőgépeket szállított Finnország számára. A helyzet meglehetősen bonyolult volt, hiszen a nyílt szovjetellenes politika az addigi irányvonal feladását jelentette volna. Ezért 1940 februárjában a svéd kormány visszautasította a finnek katonai segítségkérését, valamint feszülten figyelte a brit és francia törekvéseket, amelyek Norvégián keresztül akartak közös expedíciós haderőt bevetni Finnország felé. 1940 márciusában a finn fegyverletétel azonban felülírt mindent. 

Egy hónappal később a nemzetiszocialista Németország lerohanta Dániát és Norvégiát. A német kormány nyomására Svédország átengedte vasútvonalainak egy részét a kibontakozó narviki csata idején. Így a német haderő katonákat, fegyvert és felszerelést tudott az északi frontszakaszra eljuttatni. Az egyezmény 1943 nyaráig létezett, és ez idő alatt több tízezer német vasúti szerelvény haladt át Svédországon. A nemzetiszocialista Németországnak azonban a legfontosabb a svéd vasércszállítmányok biztosítása volt – ennek jelentős részét az elfoglalt Narvikon keresztül szállították. Emellett a szövetségesek blokádja miatt a svéd kereskedelmi flotta a Balti-tengeren rekedt, így az ottani kereskedelem is folyamatosan zajlott. Évről évre 4-5 millió tonna vasércet szállítottak a német acélipar számára, cserébe többek között az elfoglalt lengyel szénbányák kitermelt szénkészletét vitték Svédországba. A svéd vasércexport a német igények nagyjából negyedét fedezték. Fontos szállítmányokat jelentettek a különböző katonai járműveknél is felhasználható golyós- és görgőscsapágyak, amelyeket az SKF gépgyár állított elő. Svédország a szövetségesekkel is kereskedett: a kőolaj- és gumiimport Nagy-Britannia felől érkezett, míg oda különböző acéltermékeket szállítottak.

A második világégés után, 1948-ban a szovjet fenyegetés árnyékában Svédország katonai együttműködést ajánlott fel Dániának és Norvégiának. A skandináv védelmi szervezet kialakulása helyett a dánok és a norvégok a következő évben a létrejövő Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez (NATO) csatlakoztak. Svédország szigorúan kitartott a szövetségmentesség politikája mellett. A hidegháború évtizedeiben a fegyveres semlegesség elvének a megvalósítására törekedtek, ezért erős haderőt hoztak létre – az 1970-es évekre a költségvetés közel 10 százalékát védelmi kiadásokra fordították. Önálló hadiipart építettek ki, ennek köszönhetően a svédek mind a lőfegyverek, mind a harckocsik, mind a repülőgépek terén folyamatos fejlesztéseket hajtottak végre. A semlegesség ellenére Svédország a gazdasági kapcsolatokban egyértelműen a nyugati világhoz kötődött, így felvette a Marshall-segélyt, majd 1960-ban alapító tagja lett az Európai Szabadkereskedelmi Társulásnak (EFTA). Emellett a svéd diplomácia élénken bekapcsolódott az Egyesült Nemzetek Szervezetének munkájába, és számos konfliktushelyen a svéd katonai missziók ENSZ-békefenntartást is elláttak.  

A Varsói Szerződés feloszlatása és a Szovjetunió szétesése után a svéd politikai elit az Európai Unióhoz való csatlakozásban látta az ország jövőjét. 1994 novemberében népszavazás döntött a belépésről, majd az ország 1995. január 1-től tagja lett az Európai Uniónak. Napjainkra pedig egyértelművé vált, hogy a 19. század óta belső elhatározáson alapuló katonai semlegességpolitika létjogosultsága is megkérdőjeleződött.