Az operett

Mintegy három évvel az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását követően, 1921 májusában a bécsi Verein für Musikalische Privataufführungen tagsága rendkívüli hangversenyt rendezett, melynek műsorán ifjabb Johann Strauss keringői szerepeltek, kamaraegyüttesre hangszerelt átiratban. Az egyesület elnöke Arnold Schönberg volt, tagságát pedig jórészt tanítványi és ismeretségi köre – többek között Alban Berg és Anton Webern – alkotta, s az átiratokat is ők készítették és szólaltatták meg.

Az est műsorában A cigánybáró Kincskeringője is elhangzott, Webern átiratában. Egyszerre meglepő és mulattató a helyi avantgárd vezető komponistáinak nevét látni az egyik legnépszerűbb 19. századi operettszerző műveit meg­szólaltató koncert műsorán. Persze elég különleges hangversenyről volt szó: a Vereint 1918-ban a kortárs zene zártkörű propagálására hozták létre, s a Strauss-est ötletét voltaképpen az ínség szülte. A világháborút követő évek anyagi nehézségei közepette kívánatosnak tűnhetett olyan művek előadására vállalkozni, amelyek az intézmény kasszájának feltöltéséhez is hozzájárulhatnak.

Nyolc évvel később, 1929. november 4-én Dohnányi Ernő, a budapesti Fil­harmó­niai Társaság elnök-karnagya a Pesti Vigadóban adott zongoraestjén Brahms, Beethoven és Mozart kompozíciói mellett befejezésül szintén A cigány­báró Kincskeringőjét játszotta, saját átiratában. A hangversenyről beszámolva a Pesti Napló tekintélyes kritikusa, Tóth Aladár úgy találta, hogy „Dohnányi játszik az ifjúsággal. […] De interpretálják így vagy amúgy: Johann Strauss örök ifjúság.” Vajon miért képviselhette Tóth számára 1929-ben Strauss operettjének zenéje az „örök ifjúságot”? És hogyan juthattak Bécs vezető avantgárd komponistái arra a gondolatra, hogy A cigánybáró keringőjét és más hasonló tánczenéket szólaltassanak meg koncertjükön?