Az önmagát megvédeni képes bombázó mítosza

Az Egyesült Államok had­ba lépése előtt az amerikai „bombázólobbi” szilárdan hitt abban, hogy a négymotoros nehézbombázók képesek nemcsak a távoli célpontok elérésére és bombázására, hanem önmaguk megvédésére is. A légi háború hajnalán nem létezett olyan vadászgép, amely képes lett volna a távoli célpontokig elkísérni és megvédeni a bombázókat, ezért azok – ellenséges vadásztámadás esetén – egyedül a magukkal cipelt védekezőfegyverekben és a fedélzeti lövészekben bízhattak. 

Az amerikai hadászati nehézbombázók alaptípusai – a B–17 Repülő Erőd és a B–24 Liberator – túl voltak fegyverezve, aminek következtében a védekezőfegyverek és lövészek együttes súlya sokszor meghaladta a magukkal vitt bombák tömegét. A szűk törzsbe 10 fős személyzetet „préseltek be”, akik közül négy tiszt (pilóta, másodpilóta, bombázótiszt, navigátor) és hat tiszthelyettes (rádiós, fedélzeti mérnök és négy lövész) volt. A pilóta és a másodpilóta kivételével összesen nyolcan kezeltek – alapfeladatuk mellett – géppuskát is, amelyből, típusváltozattól függően 10-12 darabot szereltek egy bombázóba, vagyis azok tűz­ereje és lőszerkészlete elméletileg valóban nagyobb volt a támadó vadászokénál.

A fedélzeti lövészek vizuális célzással 4-600 km/h közötti mozgó célpontokra lőttek, ami eleve megkérdőjelezte a hatékonyságot. Ráadásul a Luftwaffe hamar felismerte, hogy a nehézbombázókat elöl gyen­ge fegyverzet védi, így a bombázók kötelékeit szemből támadták meg. Ez viszont azt jelentette, hogy a vadászpilótának – ma­gas fokú fegyelem, kiképzettség és kötélidegek mellett – legfeljebb egy másodpercnyi tüzelésre volt lehetősége, hogy aztán a köteléken nagy sebességgel áthúzva kikerüljön a fedélzeti lövészek hatóköréből. 

A kíséret nélküli bombázókkal szemben eredményesen vették fel a harcot a Luftwaffe kétmotoros nehézvadászai (a né­met terminológiában: rombolók), amelyek ugyan lassabbak voltak egymotoros társaiknál, de jelentős mennyiségű fegyverzetet bírtak el. A rombolók a fedélzeti lövészek hatásos tűztávolságán kívül vették fel a harc­érintkezést a bombázókkal, amelyek kötelékeit nem irányított, a célpont közelében felrobbanó rakétákkal igyekeztek megbontani, majd a szétzilált formáció gyenge pontjait támadták.

A fedélzeti lövészek túlbecsülték az általuk lelőtt gépek számát (a zárt alakzatban egyszerre többen is lőhettek ugyan­arra a célpontra). A jelentett légi győzelmek száma rendre meghaladta a saját veszteségeket, ami megtévesztőleg hatott az amerikai hadvezetésre. Jellem­ző adat erre, hogy a fedélzeti lövészek 1943-ban összesen 3253 légi győzelmet jelentettek, miközben ugyanabban az évben a Luftwaffe Németország védelmében ennek kevesebb