Az italfogyasztás tradíciói

Ma Ma­gyaror­szá­gon – mi­ként Eu­ró­pa túl­nyo­mó ré­szén is – csu­pán az egyén íz­lé­sé­től függ, hogy bort, sört vagy pá­lin­kát iszik-e, és az is, hogy ezt mi­lyen al­kal­mak­kor, mi­lyen mennyi­ség­ben te­szi. Ez a hely­zet tör­té­nel­mi táv­lat­ban te­kint­ve elég új ke­le­tű do­log. El­te­kint­ve a ré­sze­ges­ke­dés­től, mely kor­sza­kon­ként vál­to­zó mér­ték­ben, de min­dig min­den tár­sa­da­lom éle­té­ben je­len volt, az ivás­nak a kö­zös­sé­gek ál­tal el­fo­ga­dott al­kal­mait, mód­ját és mér­té­két, sőt az ita­lok faj­tá­ját még öt­ven-hat­van év­vel ezelőtt is tra­dí­ciók sza­bá­lyoz­ták. 

A 19. szá­zad vé­gén, köz­vet­le­nül a fi­lo­xé­ra­vész előtt Ma­gyaror­szág – Fran­ciaor­szág után – Eu­ró­pa má­so­dik leg­na­gyobb bor­ter­me­lő or­szá­ga volt. No­ha az egy fő­re eső bor­fo­gyasz­tás­ban so­ha nem ver­se­nyez­het­tünk a fran­ciák­kal, a ma­gyar­sá­got itt­hon és kül­föl­dön egyaránt a ha­gyo­má­nyo­san bor­ivó nem­ze­tek so­rá­ban tar­tot­ták szá­mon. A tör­té­ne­ti Ma­gyaror­szág ne­ve­ze­tes bor­ter­mő vi­dé­kei a Kár­pát-me­den­ce bel­se­jé­ben he­lyez­ked­nek el, s így nagy­já­ból egy­bees­nek az össze­füg­gő ma­gyar nyelv­te­rü­let­tel.