„Az ideje elérkezett, hogy az egyházi reakcióval szemben fellépjünk”

Két „bizonyíték” 1956-ból

A (katolikus) egyháztörténet-írás 1956-ot nem tekinti választóvonalnak, hiszen a katolikus egyház szervezett formában nem vett részt sem a forradalom előkészítésében, sem az eseményekben. Az azonban tagadhatatlan, hogy alapvetően pozitívan fogadták a változásokat, hiszen az egyház visszanyerte szabadságát: a püspöki palotákból kiutasították a korábbi egyházügyi megbízottakat és békepapokat, emellett több, korábban elítélt pap, szerzetes és szerzetesnővér is visszanyerte szabadságát. A forradalom eseményei közül néhány gondolat erejéig ki kell térnünk kettőre, amelyek témánk szempontjából kiemelkedőek voltak: a Központi Szeminárium kispapjainak és az 1956. október 31-én kiszabadult Mindszenty József bíboros-érsek tevékenységére.

A Központi Szemináriumban tanuló kispapok október 22-én hétnapos lelkigyakorlatot kezdtek, amit a forradalom kitörése sem szakított meg. A növendékek az elmélkedések, imádságok közben hallhatták a közelben zajló események hangjait, a fegyverropogás zaját. A lelkigyakorlat idején egymással sem beszélgethettek, de az azt vezető atya tájékoztatást adott a történtekről. A lelkigyakorlat végéig, október 29-ig azonban semmit sem tettek, még a Szeminárium épületét sem hagyták el. A lelkigyakorlat befejezése után viszont a Vöröskereszt felkérésére a kispapok aktívan részt vettek a segítő munkában: adományok gyűjtését és kiosztását szervezték, a kórházakban sebesülteket látogattak és írtak össze, hogy a hozzátartozókat értesíteni lehessen, valamint lelki támogatást nyújtottak a hozzájuk fordulóknak és a haldoklóknak. A karitatív segítségen túl néhány kispap – mivel tisztában volt az októberi napok történelmi súlyával – elhatározta, hogy a forradalom során átélt élményeiket és az egyház néhány napos szabadsága alatt született írásokat összegyűjti, megszerkeszti és eljuttatja a vidéki papsághoz. A brosúra összeállításában Marosfalvi László, Kuklay Antal, Varjú Imre és Marcheschi Károly vett részt. Az ő munkájuk révén a forradalom eseményeiről hiteles tájékoztatás jutott el a vidéken élő papokhoz, akik első kézből olvashatták XII. Pius magyarokhoz szóló pásztorleveleit, valamint Mindszenty József november 3-án elhangzott rádióbeszédének írott változatát. A szabadságharc vérbe fojtása után ez a jegyzet a rendőrség kezébe kerülve alapbizonyíték lett, és nemcsak a szerkesztőket érte el a megtorló hatalom, hanem a nyomozás során újabb és újabb „ellenséges” tevékenységet bizonyítva más papok és papnövendékek is letartóztatást, illetve börtönbüntetést szenvedtek.

Mindszenty József a felsőpetényi házi őrizetből való szabadulása után, október 31-én érkezett Budapestre. Kiszabadulásának hírére az őt ünneplő hívek mellett számos delegáció és küldöttség érkezett az Úri utcai prímási palota elé. A prímás közel nyolc évig volt kénytelen a világtól elzártan élni, ezért a szabadság kezdete számára egyúttal az információszerzés kezdete is volt. November első napjaiban még nem lehetett pontosan tudni, hogy marad-e idő a kibontakozásra, de ebben a néhány napban Mindszentynek sikerült két olyan döntést is hoznia, amelyek egyetlen pillanat alatt tették semmissé a diktatúra többéves munkáját. Október 31-én a budapesti papok tartottak gyűlést a Központi Szemináriumban, ahol a felszólalók követelték az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetését, iratainak lefoglalását és a békepapok felelősségre vonását. Többek között e gyűlés hatására a prímás első döntéseinek egyike volt, hogy utasította az egyházmegyék püspökeit: bocsássanak el vezető beosztásából minden békepapot, akiket ezzel együtt arra kötelezett, hogy térjenek vissza saját egyházmegyéjükbe. Ezen intézkedés következményeit a forradalom napjaiban szétzilált Állami Egyházügyi Hivatal csak hónapok múlva tudta orvosolni. Az ÁEH-iratok papi gyűlésen követelt lefoglalásához szintén az esztergomi érsek kezdeményezésére látott hozzá néhány pap és szeminarista november 3-án. A forradalom napjaiban Turchányi Egon katolikus pap Mindszenty József személyi titkáraként működött. Az ő vezetésével ment Marosfalvi László, Kuklay Antal és Vigh Szabolcs az Állami Egyházügyi Hivatal Pasaréti úti székházához azzal a céllal, hogy az ÁEH irattárát megőrizzék az egyház számára. Az épület védelmét kezdetben a három kispap és néhány civilben járó jezsuita szerzetesnövendék látta el, majd az újpesti nemzetőrök vették át a biztosítást. A hosszabb távú őrzés feladatának megszervezését a prímás Tabódy Istvánra, a Központi Szeminárium ekkor IV. éves hallgatójára bízta, akit még zalaegerszegi plébános korából ismert. Tabódy hozzá is látott a munkához, de a szovjet csapatok november 4-i támadása miatt lehetetlenné vált küldetésük teljesítése. A sikertelenség ellenére mégis ezt az eseményt tekinthetjük szimbolikus kapcsolódási pontnak Mindszenty József és a Központi Szeminárium kispapjai között, akik az 1956-os forradalom – egyháziak közül – kiemelkedő résztvevői voltak. 

Az egyházak újrainduló megfélemlítése

Az 1956-os forradalmat szovjet segítséggel vérbe fojtó Kádár-rendszernek az első hónapokban nem volt ereje a további konfrontációra, a hatalom elutasítottsága jelentős volt. Az egyházpolitikai kérdéseket először 1957 márciusában tárgyalta az MSZMP legszűkebb vezető testülete. Érdemes idézni Kállai Gyulának, az MSZMP ideológiai titkárának a gondolatait: „Azt hiszem, hogy az ideje elérkezett, hogy az egyházi reakcióval szemben fellépjünk. Másik dolog, hogy nem minden egyházzal ugyanúgy, ugyanazon az alapon, ugyanolyan körülmények között kell fellépni. Vannak itt javaslatok arra nézve, hogy letartóztatásokat kell csinálni. Én ezt javaslom. De meggondolandó, hogy pl. a református egyházból tartóztassunk-e le papokat. Kezdjük a katolikusokkal, ezt majd meg fogják tudni a reformátusok is, és tudják, mihez tartsák magukat.” Kállai ezzel a kijelentésével a Rákosi- és a Kádár-korszak kontinuitását bizonyította. 

1957-ben a rendszer megszilárdulásával párhuzamosan megkezdődött az egyházak megfélemlítése is. Az eszközök rendkívül sokfélék voltak, a forradalomban való részvétel miatti meghurcolástól kezdve egészen a tisztázatlan körülmények között eltűnt/meggyilkolt lelkipásztorokig. Egy 1957-es belügyi jelentés szerint 49 református lelkész ellen indult operatív nyomozás, Gulyás Lajos levéli református lelkészt pedig az 1956-os forradalomban való részvétele miatt (a mosonmagyaróvári sortűz idején nyugalomra intette a tömeget, és megmentette egy államvédelmi tiszt életét) halálra ítélték, és az év utolsó napján kivégezték. Gulyás halálra ítélésének hátterében ott állt, hogy a kiépülő hatalomnak nem állt érdekében olyan potens szereplőket szabadon engedni, akik a helyi társadalom számára igazodási pontot jelenthettek volna a későbbiekben és egy esetleges ellenállás (eszmei) vezetői lehettek volna. A megtorlás időszakának van egy másik aspektusa, amiről kevesebbet lehetett hallani, mégpedig az, hogy 1957 folyamán legalább hét katolikus papról tudunk, akiket meggyilkoltak, és ügyükben nem történt kielégítő, a bűnösöket felelősségre vonó nyomozás. Legismertebb közülük Brenner János, akit brutális kegyetlenséggel szinte kivégeztek 1957. december 15-én, de Kenyeres Lajos tiszavárkonyi plébános esetében is homályban maradtak a valódi elkövetők. A gyilkosságok hátterében hasonló mozgatórugókat figyelhetünk meg, mint Gulyás Lajos esetében, vagyis hogy a (helyi) hatalom igyekezett megszabadulni azoktól a szereplőktől, akik népszerűségnek örvendtek a lakosság körében, akik hatással tudtak lenni a helyi lakosságra. Főleg kisebb települések esetében sokszor a helyi plébánosok, káplánok jelentették az egyházhoz tartozás kifejezett, látható módját, ezért a hatalom őket vette célkeresztbe, főleg az olyan zavaros időkben, mint a forradalom leverését követő hónapok. 

A „Fekete Hollók” ügy

A megtorlás időszakának hosszabb távú következménye a „Fekete Hollók” fedőnevű ügy volt, aminek keretében 1957/1958-tól több száz katolikus papot, szerzetest, apácát és világi hívőt figyelt meg a hatalom, és indított eljárást ellenük 1961-ben. Az ügy a Kádár-korszak legnagyobb egyházellenes rendőrségi akciója volt egészen 1989-ig. Hátterében az a politikai megfontolás állt, hogy a forradalom leverése után az egyedüli hatalmi tényezők – ami a kiépülő rendszerrel szemben fennmaradt – az egyházak maradtak, ezért velük szemben legalább két irányban megindult a támadás. Egyfelől erre az időszakra tehető a mezőgazdaság szocialista átalakításának utolsó (a hatalom szempontjából először sikeres) kísérlete és ezzel együtt a hagyományos falusi társadalom és vallási élet felbomlási folyamatának kiteljesedése; másfelől a városi (urbánus) közeg vallásgyakorlása színtereinek támadása is erre az időszakra (1958–1961) datálható. A titkosszolgálat által összegyűjtött információk alapján legfelsőbb politikai jóváhagyás után, 1961. február 6-án este 22.50-kor kezdődtek a házkutatások és letartóztatások országszerte. A fővároson kívül, ahol a legnagyobb szabású akcióra került sor, Egerben, Pécsett, Szegeden és számos kisebb településen vonult ki a rendőrség, a közel kétszáz helyen végzett házkutatás után nagyjából száz embert helyeztek előzetes letartóztatásba. A tavasszal zajló vizsgálati munkát követően, 1961 nyarán megtartották a „Fekete Hollók” ügyből kialakított persorozatot, ami felépítettségében és összetettségében a nagy egyházi persorozatokkal (Mindszenty-, Grősz-per) rokonítható. Az eljárás ezáltal a Rákosi-korszak egyházüldözési gyakorlatának folytonosságát mutatja, ugyanakkor szembetűnő különbség, hogy a főpapi perek után a Kádár-rendszerben sokkal erőteljesebb nyomás helyeződött azokra a világi hívekre, akik felelősséget vállalva az egyházért csatlakoztak a pasztorációhoz. A „Fekete Hollók” persorozatban nagyjából fele-fele az egyháziak és a világi hívek aránya, ugyanakkor az egyháziak iránti negatív diszkriminációt jelezte, hogy súlyosabb börtönbüntetésre ítélték a részt vevő papokat és szerzeteseket. A persorozat hátrányai közül a börtönbüntetés csak a jéghegy csúcsa, hiszen az elítélteken túl a legkülönbözőbb módon büntették azt a több száz embert, akiket valamilyen formában az ügyhöz kapcsoltak.