Az „évszázad bűnténye” – Képlopás a Szépművészeti Múzeumban

A bűntény

A Szépművészeti Múzeum gyűjteménye bővelkedik nemzetközi hírű alkotásokban. A késő gótikától és az itáliai reneszánsztól az impresszionistákon át a 20. századig terjedő időszak nagy európai mestereinek és műhelyeinek számos grafikai emlékét őrzi. Figyelem szempontjából a festmények egyszerre élveznek előnyt és hátrányt a grafikai alkotásokhoz képest. Egyrészt, mivel utóbbiakat sérülékenységük miatt kizárólag időszakos tárlatokon mutatják be, így csak ritkán láthatók a nagyközönség számára. Viszont így a műkincstolvajok célpontjaivá is kevésbé válnak. A múzeum Régi Képtárának is csak egy töredéke tartható egész évben a kiállítótér falain, a festmények mégis hozzáférhetőbbek és ismertebbek. Sajnos azonban nemcsak az értő közönség számára.

1983. november 5. szombati napra esett. A Szépművészeti Múzeum éjjeli őrzését általában összesen 2-3 ember látta el, egy vagy két fegyvertelen és jellemzően nyugdíjas korú biztonsági őr, valamint egyetlen úgynevezett civil fegyveres. Aznap este hárman teljesítettek szolgálatot, mivel az egyik őr három napja kezdett dolgozni az intézményben, így még tanulta a szolgálati protokollt. A zárást követő bejárást este nyolc és kilenc óra között befejezték, és az első emeleti őrhelyükre tértek vissza. A szokásos menetrendjüknek megfelelően éjfélkor nekiláttak a képtári termek bejárásának. A rendőrség által közzétett vallomásrészletek alapján az őrök ismerték a gyűjtemény értékesebb darabjait, és a bejárásokon meg is szokták nézni őket, különösen Raffaello Santi 1508-ban készült úgynevezett Esterházy Madonnáját, illetve a vele csaknem egyidős Ifjú képmását.

Amikor felkapcsolták a világítást és elkezdték az első emeleti termek ellenőrzését, a fegyveres őr kiáltott fel elsőként: „Hol a Madonna?”, ugyanis a Raffaello képek hűlt helyét találták. Gyorsan körbejárták a képtár szomszédos, szintén itáliai alkotásokat kiállító termeit, és további hiányokat tapasztaltak. Azonnal értesítették a rendőrséget, amelynek érkeztével átkutatták az épületet és környékét is, miközben megérkeztek a Budapesti Rendőr-főkapitányság egységei is. Mivel az éjszaka közepén jártak, és az elkövetők nyomát nem találták, így a helyszínelést másnapra halasztották. 

A körülmények és az első nyomok

Másnapra egyértelművé vált, hogy a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből hét olasz mestermű hiányzik. Az említett két Raffaello festményeken kívül ellopták még Giorgione egy portréképét, Jacopo Tintoretto egy női és egy férfi mellképét, illetve két Tiepolo (apa és fia) 18. század közepén készült vallásos témájú alkotásait, a Szűzanya hat szenttel és a Pihenő Szent Család című festményeket. A képek listáját többször is egyeztetni kellett a múzeum és a rendőrség között, ugyanis az első veszteséglistára tévedésből a Giorgione-festmény helyett egy másik Szent Család alkotást vettek fel, erről már a múzeumigazgató, Garas Klára írt külön a nyomozóknak.

A helyszínelők nem találtak behatolásra utaló nyomot a főbejárat környékén, így annak helyét az első emeleti képtári termeknél keresték. A rendőröknek két fontos technikai körülmény azonnal szemet szúrt, amelyek szinte tálcán kínálták a lehetőséget a tolvajok számára. A Szépművészeti Múzeum épületének hátoldala az Állatkerti út felől fel volt állványozva külső felújítások miatt, mászókagyakorlattá téve az első emeletre való feljutást. Másrészt a riasztórendszerrel nyár óta folyamatos problémák voltak, ha működött is, hol csak hang, hol csak fényjelet adott, augusztus 3-án pedig az egyik érzékelő teljesen leállt. A rendőrség ellenőrizte az intézmény belső naplóját, amelyből kiderült, hogy már október 20. óta működésképtelen volt az infrarendszer, így azóta folyamatosan, vagyis a rablás idején is kikapcsolva tartották. A belső állapotokat jól szemlélteti, hogy az egyik bejegyzés szerint a képtár egyik riasztójának a másolati kulcsát a gondnoknő október 31-én (véletlenül?) elvitte. Még ha járt is volna a környéken valaki a betörés idején, akkor sem biztos, hogy komolyabban megzavarja a tolvajokat, mivel a korabeli gazdasági takarékosság miatt a közvilágítás erejét is csökkentették.

A helyszínelésre, a nyomok rögzítésére komoly figyelmet fordítottak, hiszen ilyen bűncselekménnyel a korabeli rendőrség még nem találkozott. Műkincslopás esetleg magánlakásokat vagy házakat érintő betörések esetében merült fel akkoriban, és ezeket hazai terepen jó hatásfokkal tudták megoldani. A Szépművészeti Múzeum esetében számukra is egyértelművé vált, hogy más kategóriába tartozó bűntettel van dolguk.

A behatolás helyét nappal már hamar észrevették. Az egyik első emeleti ablak szárnyrészén látszott az a törés, amelyen benyúlva az ablak kilincsével belülről kinyitották azt. Ugyan üvegvágó karcnyomait is felfedezték, de az ablaküveg végül nem a vágás mentén tört el. Az ablak külső oldalán nemcsak az állványzat segítette az elkövetőket, hanem egy kisebb álerkély is, amely tele volt kosszal és madárürülékkel. Itt nyomok tömkelegét találták, köztük egy csavarhúzót, egy borotvapengét, két kötéldarabot piros-fehér-zöld vezetőszállal, egy 50×60 cm nagyságú fémlemezt (az Esterházy Madonna hátuljáról) és a képek némelyikének a kereteit, amelyekből a festmények vásznait kiszakították. Ujjlenyomatokat vettek a keretekről, és lábnyomokat is tudtak azonosítani. Az erkélyen és az állványzat tövéből elindulva a rendőrök megpróbálták nyomkereső kutyával azonosítani a rablók útját, „Harold” azonban csak a Gundel étteremig érezte a szagot.

A rablás másnapjának estéjén a rendőrség a minisztériummal és a Szépművészeti Múzeummal egyeztetve a Hét című tévéműsorban, illetve ezt követően rádióban és újsághírekben is tájékoztatta a nyilvánosságot a rablásról, valamint bejelentések útján és jutalmat ígérve a lakosság segítségét kérte a nyomozáshoz. A képek akkori becsült értékét 1 milliárd 436 millió forintban határozták meg nemzetközi biztosítási áraik alapján. Ez akkor olyan elképzelhetetlen összeg volt, hogy alig tudták kimondani is, szó szerint gyakorolniuk kellett. (Az akkori összeg mai értéke nagyjából 72 milliárd forintnak felel meg)

A rendőrök visszaemlékezései szerint gyakorlatilag az egész ország hirtelen önjelölt nyomozóvá változott. Százával kapták a bejelentéseket, amelyek mindegyikét a nyomozóknak meg kellett vizsgálniuk és ki kellett zárniuk. A magyar médiatörténet érdekes momentuma, hogy a nyomozás haladásával párhuzamosan több adásban is pontosították az eddigi nyomokat, tárgyi bizonyítékokat. Olyan konkrét megfigyelések felé orientálták az embereket, amelyek egyes tárgytípusokra, emberek által mondott szavakra fókuszáltak. Furcsa esetek így is bőven akadtak, például úttörő gyerekek a Gellérthegyen az Esterházy Madonna egyik (valaki által kihelyezett) mását megtalálva jelentkeztek boldogan. A gyanúsítottak lehetséges köre eleinte nagyon széles volt, még a Szépművészeti Múzeum számos dolgozóját is kihallgatták, főképp a képeket bátran bármikor megfogó restaurátorokat.

A tárgyi bizonyítékok vizsgálata során bevonták a Szabványügyi és Találmányi Hivatalt, és adatgyűjtést végeztek külkereskedelmi cégeknél is. Az egyik nyom az erkélyen hagyott műanyag zsák volt, amelynek párdarabját öt nap múlva, 1983. november 10-én megtalálták a Duna százhalombattai partján, a hőerőmű zsilipjén fennakadva. Ebből egy üvegvágó és további keretdarabok kerültek elő (az egyik festmény vakkerete). Eredetének bizonyításához a vízügyi és áramlástani szakértőket is megkérdeztek. Mivel eredeti rendeltetése szerint takarmányzsák volt, így a környező gazdaságokat, hajókat és szállítmányozókat is átvizsgálták. A zsákon elmosódott pecsétszerű olasz jelzés (Malteria Adriatica) látszott, ezért a kötéldaraboknál látott három színű rostot már zöld-fehér-pirosnak tartották. A közelben ráadásul egy olaszokat is alkalmazó halgazdaság működött, akiket mind kihallgattak. További nyomot szolgáltatott az erkélyen talált hosszú csavarhúzó is, amelynek nyelén a PARANA USA PV 68 SQ felirat volt olvasható. Ilyet korábban a magyar nyomozók még nem láttak, és a szakértői vizsgálatok szerint Magyarországon nem is volt kapható. További kutatás során sikerült azonosítani, hogy ezt az eszközt Olaszországban, Milánóban szerelték össze. Helybeli tanúk keresése közben tettek szert arra a később fontossá váló információra is, hogy egy Fiat Ritmót láttak a Duna környékén november 6-án, nem magyar rendszámmal. A százhalombattai autóút pedig egyenesen vezet az ország déli határa felé, ha valaki a Balkán vagy Olaszország irányában utazik.

Bár a nyomok egy konkrét irányba kezdtek vezetni, a rendőrök azt még nem tudhatták, hogy az ellopott hét festményekből hat valóban ott lapult a kis Fiatban, az üléstámla merevítése mögött és a tető alatt. Az elkövetők a határon akadálytalanul átjutottak, mire a rendőrök ebbe az irányba fordultak, a képek régen elhagyták Magyarországot.

A nyomozás nemzetközi szintre lép

A budapesti műkincslopás híre gyorsan megjelent a nemzetközi sajtóban is, egyszerre váltva ki szolidáris reakciókat és jelentve kínos pofont a közép-európai szovjet érdekszféra számára, hiszen a nyugodt közbiztonság hozzátartozott a rendszer önképéhez. November 7-én még a New York Times is beszámolt az esetről mint az ország történetének legnagyobb képrablásáról. 

Magyarország ekkor már tagja volt az Interpolnak, de ez nem jelentett olyan szerves együttműködést és közös nyomozásokat, mint a nyugati államok között. Magyar nyomozók számára határátlépésről, külföldi területen való akcióról szó sem lehetett úgy, ahogy ezt akkor csak a nyugati krimisorozatokban láthatták. Külső segítségre viszont ebben az esetben egyértelműen szükség volt. 

A bűntény és a képek pontos leírását megküldték az Interpolnak, a szomszédos országok rendőri szerveinek, illetve a komolyabb műkincsgyűjteményekkel rendelkező államoknak is, így a németeknek, az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak is. Szinte mindegyikük komolyan vette a felhívást, és közvetlen egyeztetés folytatott a magyar nyomozókkal. (Egyetlen érdekes kivétellel, de erre visszatérünk majd a cikk végén.)

A magyar rendőri vezetők 1983. november 24-ére nemzetközi értekezletre hívták össze olyan államok szakértő nyomozóit, akiknek volt tapasztalatuk komoly műkincslopások felderítésében és/vagy szomszédos államként érintettek is lehettek a budapesti rablók elleni nyomozásban. Románia, Jugoszlávia, Csehszlovákia és Ausztria mellett jelen voltak az Egyesült Államok, a Szovjetunió és az NSZK szakértői is. A szakmai tanácsok részét képezte a kommunikáció megtervezése is, vagyis a nyomozás során előkerülő információk nyilvánosságtól való visszatartása, és csak a kellő időben való közlése. Az elkövetők nem tudhatták, hogy mikor és mennyit tudnak a nyomozók, nehogy felmerüljön bennük a lopott műkincsek mint bizonyítékok megsemmisítése.

Az elkövetők – olasz meló, magyar lányok

Az olaszok jelenléte önmagában nem keltett volna feltűnést, hiszen a kései Kádár-kori Magyarországot az olcsó helyi árak, a nyaralási turizmus és az éjszakai élet miatt kifejezetten szerették a nyugat-európaiak. (A visszaemlékezésekben mindig emlegetik a „magyar lányokat”.) Ez a szimpátia kölcsönös volt, a politikai vezetés fel kívánta lendíteni a turizmust, a magyarok pedig személyes és üzleti szinten is jó lehetőségnek tartották a vasfüggönyön túlról érkező, részben lazább, részben elegánsabb stílusban megjelenő olaszokkal való kapcsolatépítést és üzletelést.

Mivel a rablás másnapján, és az azt követő héten számos olasz személy hagyta el az országot, a nyomozók következő lépésként őket kezdték vizsgálni. Ezernyi személyből november végére sikerült 50 alá vinni a gyanúsként felmerülő olaszok számát. Az első ígéretes információ mindössze annyi volt, hogy három férfi egy ugyanolyan kis Fiat Ritmóval Jugoszlávia felé lépte át a határt, amilyet Százhalombattánál is láttak. Két másik olasz férfi pedig vonattal ment Bécs felé szintén a rablás másnapján. A több mint ezer lakossági bejelentés ellenőrzése után ez a nyom végre helyesnek bizonyult, még úgy is, hogy a követni kezdett olaszok hivatalos iratai hamisak vagy lopottak voltak, így a magyar hatóságok ekkor még nem ismerték valódi neveiket.

Az öt gyanúsan mozgó olasz közül Magyarországra először ketten érkeztek, még október közepén, csaknem egy hónappal a bűntény előtt: akkor ismert nevükön Carlo Paganelli és Renato Marangoni, akik egymás után három budai lakást béreltek ki rövid időre. Egy Giacomo Morini nevű olasz férfi október 30-án külön érkezett, de egy címen lakott velük. Két további személy, Carmine Palmese és Giordano Incerti (akkor még Gennaro Policano és Antonio Ruocco álneveken) csak a rablást megelőző napon lépte át a magyar határt. Mivel elutazásuknál utóbbi kettő már Morini autójában ült, így a nyomozóknak sikerült egy öt főből álló gyanús csoportot azonosítani.

Az olasz média eddig is kiemelt figyelmet fordított a magyar műkincsrablásnak, mivel hasonló olaszországi esetekkel akkoriban rendszeresen foglalkoztak lapjaik és műsoraik. Amint az olasz rendőrség az Interpollal együttműködve megkapta magyar kollégáitól az értesítést az elkövetőkkel kapcsolatos gyanúról, szinte becsületbeli ügyként kezdtek bele a nyomozásba. November utolsó napján értesítették magyarokat, hogy a campaniai-nápolyi maffiaszervezet, a Camorra két közismert tagja, a főleg Reggio Emiliában működő Ivano Scianti és Graziano Iori a megadott időben éppen Magyarországon lehetett. Két nap múlva már a tetthelyen talált egyik ujjlenyomatot is azonosították egy bizonyos Giordano Incertiével, aki a maffia egyik „nehézfiújaként” szintén volt már büntetve. A magyar nyomozók a budai Labanc utca környékén felvett szemtanú-vallomások segítségével rájöttek, hogy a Carlo Paganelli néven ott lakó olasz azonos az olasz rendőrök által feltételezett Ivano Sciantival.

A kép kezdett összeállni, hiszen az olasz alvilág, és különösen a Camorra már jó ideje foglalkozott műkincslopásokkal és műtárgyak csempészésével is, a budapesti bűntény gyors és céltudatos kivitelezése pedig egyértelműen profikra utalt. Mint az a vallomásokból az utóbbi években megjelent visszaemlékező interjúkból kiderült, a műkincsarablásban részt vevők többsége, főleg a szervezők valóban jól ismerték Magyarországot, az „informális adás-vétel”, a „valutázás” és az esti szórakozás területén is. Ráadásul az olaszok általában elég hamar jó kapcsolatba kerültek az itteni görögökkel is, aminek szintén szerepe lesz a történetben. Magyarország ismerős és könnyű terepnek tűnhetett a rablást tervezők számára. 

Az elkövetők történetei 

Az egész eset jobb megismerésében ma már sokat segít, hogy 2015 után az egykori elkövetők és a nyomozásban részt vevő rendőrök is elkezdtek interjúk és cikkek keretében megnyílni, ekképpen korábban nem ismert részletekkel, kizárólag személyesen ismert mozzanatokkal gazdagították a bűntény megértésének folyamatát. Ezeket a közléseket, vallomásokat, cikkeket, valamint a 2019-ben bemutatott, Gilberto Martinelli és Nagy Anna készítette „Budapest Hadművelet” (Operazione Budapest) című olasz–magyar dokumentumfilmben elhangzó közléseket ma már kvázi-történeti forrásként használhatjuk fel egy teljesebb és cizelláltabb kép megrajzolásához.

Ebben a készítők által kérdezett Ivano Scianti maga állította, hogy korábban is élt Magyarországon, aranyat adott el feketén, és voltak már más itteni „akciói” is. Ezekkel egy időben festményeket is vásárolt, amelyeket Londonban és Bécsben adott el. Annak érdekében, hogy a magyar hatóságok figyelmét ne hívja fel magára, igyekezett az akkori hétköznapi magyar viseletben járni. Megszólalásaiban számára az ország egyik fő vonzerejét jelentő „magyar nők” fordulat többször is elhangzik. Valószínűleg már korábban is ugyanazt az álnevet, a Carlo Panganellit használta, mint a rablás idején, és a Carlo becenév későbbi tevékenységei alatt is rajta maradt. Az biztos, hogy korábban is elítélték, és az olasz hatóságok 1983 elején újra körözést adtak ki ellene emberölés, betörés és lőfegyverrel való visszaélés miatt. A róla szóló írásokból jobban kirajzolódik a Camorra-tag veszélyes karaktere, mint a dokumentumfilmben megjelenő „anekdotázó idős úr” esetében.

A nyomozás megállapította, hogy egyértelműen Scanti volt a banda vezére és az egész rablás kitervelője. Az őt ismerő rendőrök szerint ugyan általában műkincsekre, magánpaloták kifosztására hajlott, de ha kell sajtot is lopott. A budapesti akciót saját bevallása szerint régóta tervezte, Graziano Iorival pedig már korábbi rablásokban is együttműködött, és többször előfordult, hogy nagyobb csapatokat is megszerveztek egy-egy komolyabb zsákmány kedvéért. Iorit is körözték már 1983-ban ugyanolyan, részben ugyanazon bűncselekmények miatt, mint Sciantit.

A banda egyik tapasztalt tagja volt a szintén büntetett Giordano Incerti is, a képrablás valódi részét ők hárman végezték el. Iori és ő mászott fel november 5-én este 22:30-kor a múzeumhoz támasztott állványzaton, ahova korábban megérkeztek ugyan, de megvárták, míg a környék forgalma teljesen elhal. Az álerkélyen is vártak nagyjából 20 percig, majd Incerti vágta ki az egyik ablakszárny üvegét, hogy bejussanak. Ekkor megvágta a kezét, ezért levette a kesztyűjét, és anélkül folytatta a rablást. Ujjlenyomatát így találhatták meg a magyar helyszínelők a kereteken. Mivel nem kapcsolt be a riasztó – a rablók ezt biztosra menve megvárták – Incerti elkezdte leakasztani a kiválasztott festményeket, amelyeket társaival az erkélyen kivágott a keretükből.

Carmine Palmese szerepe kisebb volt, a korabeli rendőri jelentések szerint sem vett részt a képrablás múzeumon belüli részében. Mindössze harminc éves volt és három gyerek apja. A pénz és a kaland egyaránt motiválta, de a szerepe ekkor csak a környék megfigyelése volt, amíg a többiek a képekkel voltak elfoglalva. A dokumentumfilmben megjelenő, visszaemlékezés-jellegű nyilatkozataiban bevallja, hogy álnévért egy barátja iratait lopta el, valamint csodálta a magyar turizmus és éjszakai élet színvonalát, amely szerinte meghaladta az olaszét. Az egy éjszakára 100 márkába kerülő szállodai szobák kapcsán fakadt ki a következő szavakkal: „Milyen kommunisták az ilyenek?”

Az egész bandából kicsit kilógott Giacomo Morini, akit Scianti tudatosan szervezett be. Mivel a pénzszűkében lévő férfi kétgyermekes, elvált és alacsony iskolázottságú volt, ezért könnyű volt a csatlakozásra rávenni. Nem volt büntetett, korábbi hatósági ügyei nem voltak, de rá lehetett bízni, hogy a Fiat Ritmójával leszállítsa a képeket a megfelelő helyre. Scianti szerint kellett egy olyan ember, aki nem tűnik gyanúsnak, szerinte Morini pedig „alacsony volt, és ronda, mint a bűn”, ezért ideálisnak találta, hogy a határokon könnyen átjusson. A rendőrségi jegyzőkönyvek szerint mindegyik olasz elkövető családos és gyermekeket nevelő 30-40-es éveikben járó férfi volt.

Ezekből a késői nyilatkozatokból ismerjük meg a rablás konkrét előkészületeit is. Scianti és Iori csaknem egy hónapig figyelték a Szépművészeti Múzeumot. Turistaként többször is jártak benn a képtárban, illetve minden este lesték kintről az őrség működését. Megfigyelték az éjjeli bejárások idejét és útját, szerintük az ablakokban a lámpagyújtások, illetve olykor zseblámpák használata, valamint az őrök sziluettje is kivehető volt az Állatkerti útról nézve. Azzal is tisztában voltak, hogy csak egy-két, nagyrészt nyugdíjas korú őr található az épületben az éjszaka folyamán. 

Az egész rablás alig volt több, mint negyed óra. Az állványon felmászva egyből a megfelelő terembe jutottak, és benn már csak pár métert kellett megtenniük. Közben senkivel sem találkoztak, az utcák kihaltak voltak. Az utcára leérve mindegyiket kocsiba pakolták és gyorsan áthajtottak Budára. Scianti és Iori másnap vonattal Bécsbe utaztak, majd onnan repülővel Bukarestbe mentek. Morini elvezetett egészen a görögországi Iteáig, majd kis idő múlva csatlakozott Sciantiékhoz Bukarestben. Incerti és Palmese hajóval mentek át Olaszországba, majd vonattal haza Campania felé. Ekkor szembesültek csak a hazai újságok olvasása közben, hogy milyen nemzetközi visszhangja lett múzeumi akciójuknak, és már zajlik is ellenük a nyomozás.

A banda budapesti tartózkodása alatt történt még valami, aminek végül döntő befolyása lett a nyomozás folyamatára. Scianti meg is vádolta Iorit, hogy „…bűnjelet hordozunk magunkkal!”. Szintén az elkövetők utólagos nyilatkozataiból tudjuk, hogy a társak megijedtek és veszélyesnek tartották Iori új barátnőjét, egy olyan magyar lányt, aki mindenáron olasz férjhez szeretett volna hozzámenni.

Magyar és görög nyomok – az első kép megkerül

A nyomozás előrehaladtával ez az érdekes mellékszál hamarosan felkeltette a magyar rendőrök figyelmét is. Kezdetben egy olaszul tanuló és olaszokkal barátkozó 17 éves érdi gimnazista lány, Jónás Katalin eltűnését jelentették november 9-én, és a szocialista országokba szóló útlevelét sem találták otthon. Mivel tényleges eltűnése valójában a 9-ei bejelentés előtt, éppen a rablást követő napon történt, a nyomozók elkezdték vizsgálni ezt a szálat is. Mint minden hasonló bűntény esetében, itt is felmerültek olyan evidens kérdések, hogy az olaszokat ki bérelte fel, és lehettek-e helyi segítőik? 

Jónás Katalin mindkét kérdésre tudta a választ, mivel itthoni eltűnése valójában éppen annak volt köszönhető, hogy Iori és Scianti után szökött Bukarestbe. A rendőrségi jelentések és az olaszok visszaemlékezései egybevágnak: mindenki szerint Katalin és Iori egymásba szerettek az esti szórakozóhelyeken, és a többiek már Budapesten sem tudták szétválasztani őket. Katalin azért szökött Bukarestbe, hogy Iori – korábbi ígéretéhez híven – hamis útlevéllel nyugatra szöktesse és elvegye, azonban ebben csalódnia kellett. Scianti rábeszélte társát, hogy szakítson a lánnyal, mivel „voltak komolyabb ügyeik is”, ami veszélybe is sodorhatja. Ráadásul Iori ekkor hivatalosan már amúgy is nős volt, de ezt Budapesten valahogy elfelejtette említeni. Katalin végül december 5-én elindult haza, és a magyar–román határ közelében, Biharkeresztesnél letartóztatták.

A kihallgatás során az olaszokban csalódott Katalin a nyomozásra nézve áttörést hozó vallomást tett. Egyrészt a rendőrök számára egyértelműen beazonosította a Renato Marangoni álnév mögött Graziano Iorit, másrészt ismerte az elkövetők magyar segítőit is, továbbá egy eddig ismeretlen érdekes információt nyújtott a bűntény mögött álló lehetséges felbérlő személyére vonatkozóan.

Állítása szerint Katalin eleinte semmit sem tudott az olaszok múzeumi akciójáról, Bukarestben azonban be kellett őt vonniuk a magyar bűntársakkal való kommunikációba, akiket egy olaszokkal jó kapcsolatot ápoló budapesti görög ajánlott eleinte Scantiék figyelmébe, és szintén egy szórakozóhelyen találkoztak először. A lánynál a rendőrök egy telefonszámokat tartalmazó noteszt is találtak, amelyben a JJG betűket elsőre nem kívánta feloldani. A monogramhoz tartozó telefonszám ellenőrzésekor a nyomozók a JJ-t össze tudták kötni egy bizonyos Raffai Józseffel és feleségével, Judittal. Ezt követően Katalin végül azonosította a G-t Kovács Gusztávval.

Így került a nyomozás fókuszába egy 11. kerületi zöldséges, Raffai József, akinek féltestvére volt Kovács Gusztáv, mindketten húszas éveikben járó fiatalok. Előbbi inkább a budapesti tartózkodás alatt segítette több dologban az olasz bandát, például az ő magyar rendszámú Trabantjukkal közlekedtek a városon belül, valamint ő foglalta le Jónás Katalint is a betörés idejére a Halászbástya diszkóban, ahol a rablás után találkozott a banda és a magyar segítők. Itt Raffainak maga Scianti szólt a sikeres akcióról, amelyben Kovács Gusztáv azonban ténylegesen részt is vett, ő cipelte Incerti és az erkély között a festményeket. Az olaszok fejenként 10000 dollár jutalmat ígértek nekik a segítségért, ha sikerül terveknek megfelelően eladni a képeket.

A lány noteszében egy további mondat is szerepelt: „Mario mondta, hogy a csomag tubákra, amit ott felejtett nagyon figyeljetek, hogy ne legyen párás helyen, mert ha nem olyan helyre rakjátok, ami száraz, akkor elromlik és el lehet dobni.” Katalin állítása szerint nyelvtudása miatt neki kellett telefonon kapcsolatot tartani Raffaiék és Scantiék között, és egy alkalommal ezt a mondatot kellett lefordítania.

A beazonosított magyar fiatalokat december 15-én letartóztatták és kihallgatták. Kovács Gusztáv egészen január 17-ig tagadta az ellene felhozott vádakat, azonban Raffai több órást kihallgatást követően vallomást tett, és feloldotta a nyomozóknak a rejtélyes szöveg értelmét is. A tubák az egyik festményt jelentette, amelyet zálogba hagytak nekik a bűntársak, és az olaszok annak óvatos tárolására hívták fel a magyarok figyelmét. Ezt követően a nyomozókat el is vezette Törökbálint környékén egy helyre, ahol az összetekert, egy pulóverbe és egy műanyag közértes zacskóba csavart festményt november elején elásták. Az egyik nyomozó csak puszta kezével merte kiásni a csomagot, nehogy valamilyen eszközzel kárt tegyen a műalkotásban. Az egyik Raffaello kép, az Ifjú képmása került elő a földből, de ezt ekkor még nem hozták nyilvánosságra, hiszen a további hatért még folyt a nyomozás.

A görög kapcsolat

Jónás Katalin másik információja a rablás lehetséges megrendelőjére vonatkozott. Segítségével egy görög nagyvállalkozóra irányult a rendőrök figyelme, akinek milliárdos vagyona étolajgyártásból származott, és még a „fekete ezredesek” görög katonai diktatúrája idején alapozta meg üzleti sikereit. Az akkor 55 éves Eftimiosz Moszkahlaidisz érintettsége eközben az olasz rendőrség párhuzamos nyomozása során is felmerült.

Az olasz Carabinieri műkincslopások felderítésére létrehozott különleges egysége éppen egy modenai ügyön dolgozott, amely során emberölés is történt. Miközben megfigyelés alá helyezték az egyik reggiói bárt, véletlenül lehallgatták a magyarországi képeket szállító Giacomo Morini telefonjait, aki pénzt és segítséget követelt hazajutásához. Autója lerobbant Görögországban, és Iteában kellett hagynia egy szerelőnél, közel Moszkahlaidisz egyik üzeméhez. Morini azzal fenyegetőzött a telefonban, hogy a képeket visszajuttatja, ha nem kap pénzt. A nyomozók arra is rájöttek, hogy Scianti a rablás előtt maga is járt a görög milliárdosnál.

A képek 1983-ban minden valószínűség szerint már Moszkahlaidisznál voltak, de ő ezt soha nem vallotta be, sőt ügyvédeinek későbbi állítása szerint életében még Raffaellóról sem hallott! Az olaszok vallomásaiból azonban utólag tudható, hogy egy kétfelé vágott 100 drachmás bankjegy volt a jel a leszállításkor, amelynek egyik felét a rablók, másikat a megrendelők mutatták be. Moszkahlaidisz összesen 2 millió dollárért vette meg az akkor minimum 35 millióra becsült (valójában pótolhatatlan) műalkotásokat.

Letartóztatások és a képek megtalálása

Az utólagos visszaemlékezésekből már tudjuk, hogy 1983 decemberétől az olasz bandatagok féltek attól, hogy beazonosították őket, és próbáltak elrejtőzni különböző civil foglalkozásokban és egyéb álneveken, Incerti például bajuszát levágva pincérkedett.

A következő év elején a megfelelő bizonyítékokat összegyűjtve az olasz rendőrség letartóztatási sorozatot indított. Elsőként 1984. január 5-én Giacomo Morinit kapták el, aki rögtön vallomást is tett. Január 18-án fogták el Incertit, 20-án pedig Palmesét. Náluk jobban tudott elrejtőzni a Camorra két komolyabb szerepű tagja, így Sciantit csak február 28-án, Iorit pedig március 1-én, a francia–olasz határ közelében érték utol, ahol már Mario Manco néven bujkált.

Ezzel párhuzamosan dolgoztak a magyar és görög hatóságok is. Január 12-én letartóztatták Moszkahlaidiszt, aki az egészet lejáratásnak tartotta, pedig testvérével együtt olyan ügyekben váltak gyanúsnak a görög hatóságok számára, hogy még az eset után 15 évvel is hasonló nyomozások célpontjai voltak. Ekkor vélte elérkezettnek az időt a magyar rendőrség a nyilvánosság tájékoztatására. 1984. január 14-én bejelentették a magyar bűntársak elfogását és az itthon elásott Raffaello kép megtalálását.

A hat másik festmény azonban továbbra is hiányzott. Az Interpol által koordinált akció keretében az olaszok vezető nyomozója, Roberto Tempesta még januárban Görögországba utazott, és keményen vázolta a kellemetlen lehetőségeket Moszkahlaidisz ügyvédje számára, amelyek között a kommunista hatóságoknak való kiadatás és nemzetközi elfogatóparancs is felmerülhetett. Ezt követően 1984. január 20-án hajnalban névtelen telefont kapott a görög csendőrség aigio-i őrse, hogy a festményeket a városban található Panagia Trypiti kolostor kertjében megtalálják. A magas kőkerítésen behajolva valóban ott feküdt egy zöld bőrönd, benne a hat ellopott festménnyel. A MALÉV különgépet indított a műkincsek hazahozatalára és január 25-én rendőri kísérlettel érkeztek vissza a Szépművészeti Múzeumba. Összesen 78 napot voltak távol.

Ítéletek és utóéletek

A festmények tragikus állapotban kerültek elő. A rablás, szétszedés, rossz körülmények között való tárolás is nyomott hagyott rajtuk, viszont az a mozdulat, amivel a bőröndöt valaki áthajította a kolostor kerítésén, katasztrofális rongálást okozott. Főleg az Esterházy Madonna sérült meg, amelynek fatáblája nemcsak ívben meghajlott, hanem hosszában ketté is tört. Ahogy a nyomozás során, úgy a restaurálás megkezdése előtt is nemzetközi szakértői segítséget kértek a Szépművészeti Múzeumban, és végül különleges megoldásokkal, szinte egy éven belül sikerült a műalkotásokat kiállíthatóvá varázsolni.

A magyar bíróság nem volt elnéző a nemzeti önképben is sérülést okozó bűntény magyar részvevői iránt. Az 1984 tavaszán lefolytatott tárgyaláson Kovács Gusztávot másodfokon súlyosbítva 12 év, Raffai Józsefet 7 év fegyházra ítélték. A jogerős ítélet indoklásában nemcsak a nemzeti sérelmet és a sosem látott értékű rablást említik, hanem azt is hangsúlyozzák: ezzel a tettükkel olyan veszélynek tették ki az emberiség számára pótolhatatlan műalkotásokat, hogy azok örökre elveszhettek volna. Mivel Jónás Katalin nem játszott szerepet a tényleges rablásban, és segítette a nyomozók munkáját, ezért csak 6 hónap felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Az olasz bíróságok 4 év 6 hónap és 4 év 9 hónap közötti börtönbüntetéseket ítéltek meg a banda tagjainak, súlyosbító körülményként értékelve, ha hamis okiratokkal is lebuktak (Incerti és Palmese letartóztatásukkor is hamis igazolványt mutattak fel). A megrendelőnek tartott görög milliárdos és testvére sosem vallotta be, hogy bármi köze lenne a képrabláshoz, de ellenük kiterjedt vizsgálatot folytattak egyéb ügyekben még Eftimiosz Moszkhalaidisz halála után is.

A Camorra természetesen nem tűrhette ölbe tett kézzel, ahogy tagjait sikeresen lecsukják és elítélik. Az olasz hatóságok 1984-ben arról értesítették magyar kollégáikat, hogy a nyomozásban fontos szerepet játszó négy magyar rendőrtiszt felkerült a maffia halállistájára, ezért egy éven keresztül személyi védelemben volt részük. A nemzetközi hírű sikeres nyomozásban résztvevő magyar rendőröket állami kitüntetésben részesítették, néhányuk meg is szólalt a 2019-es dokumentumfilmben, egyensúlyba hozva az elkövetők narratíváját. Ezt követően a magyar, az olasz és a görög rendőrség egymás nyomozóit is kitüntette. Az eset legnagyobb diplomáciai eseménye végül nem is a hidegháborús megosztottságot rövid időre zárójelbe tevő együttműködés volt, hanem az első olasz elnöki delegáció látogatása Kádárnál 1984-ben, ahol az ügy olasz és magyar bírósági eljárásainak szétválasztásában egyeztek meg.

Az elkövetők további sorsa és utóbbi években tett nyilatkozatai számos nézőpontot árnyalnak. Bár annak idején titoktartást fogadtak, azt először éppen a bandavezér Ivano Scianti törte meg, amikor 2015-ben interjút adott a Gazzetta di Reggio olasz lapnak. Ebben olyan részleteket árult el, hogy például az USA feliratú csavarhúzóval tévútra akarták csalni a nyomozókat, és talán naivan „egy kis bonyodalmat okozni” a nagyhatalmak között. Erre a nyomozóknak hála esély sem volt. Scianti szabadulását követően később is hasonló ügyekkel foglalkozott, így többször is visszatért különböző olasz börtönökbe. 1992-ben a Modenai Képtárat akarták kirabolni, végül sikertelenül, de ezúttal több is veszett, mint a szabadságuk. A dróttal megfojtott Graziano Iori holttestét a Pó folyó vetette ki nem sokkal később, gyilkosát máig nem azonosították. Sciantit egy időben az olasz sajtó a „művészet Arsène Lupinje” címen illette, vagyonát azonban idős korára elvesztette és az utóbbi években egy postai rablás miatt került megint börtönbe.

A maffia egykori valódi „nehézfiúja”, Giordano Incerti egyes mondataiban valamiféle bocsánatkérés és lelkiismeret-furdalás is megjelenik: „Én nem akartam a magyaroknak ártani!”. Carmine Palmese pedig szarkasztikusan próbálja feltenni a kérdést: „Ezek egyébként olasz képek, nem? Hogyan is kerültek oda?” (Ezzel el is árulva, hogy maguknak a festményeknek a történetét egyáltalán nem ismerte, miközben a kezében is tarthatta őket.)

A budapesti képrablás rámutatott a múzeumi gyűjtemények sérülékenységére, éppen akkor, amikor Európa-szerte terjedtek a hasonló bűncselekmények. Az 1960–70-es években szinte műkincsrablási hullám sújtotta a múzeumokat. Volt olyan holland vagy angliai gyűjtemény, amelyből ugyanazt a képet többször is ellopták ezekben az évtizedekben. Olaszországban olyan súlyos helyzet alakult ki a műtárgybiztonság területén, hogy a világon az első művészetre specializálódott különleges rendőri egységet ők állították fel, és éppen ők segítettek a budapesti képekért folyó nyomozásban is. A magyar múzeumok és közgyűjtemények őrzésének és biztonsági berendezéseinek átfogó megújítása is megtörtént. Garas Klára azonban felelősnek érezte magát, így 1984-ben nyugdíjazását kérte. Ekkor kiadott közleményének sokat idézett mondata: „Azt hiszem, én vagyok a világon az egyetlen, akitől egyszerre két Raffaellót is elloptak.”

A magyar közélet nemcsak az újságokat olvasva és a híreket követve dolgozta fel a múzeumi képrablást. Amellett, hogy a látogató vagy itt élő olaszokkal szemben teljesen negatív sztereotípia alakult ki (megváltozott a „digó” szó jelentése is a hétköznapi nyelvben), a vicclapoktól a Markos–Nádas duó A Notre-Dame-i Teremőrök műsoráig még évekig visszatérő humorforrássá vált a múzeumi biztonság képtelensége. Maguk a nyomozást vezető rendőrök is gyűjtötték a vicceket, és felolvasták őket a következő nyári Rendőrbálon. Az emberek részben a Kádár-rendszer és Vasfüggönnyel leválasztott Keleti Blokk sérülékenységeként is érzékelték a múzeumi képrablást, a róla való viccelődés pedig bujtatott rendszerkritikus élt kapott. Nem véletlen, hogy a nyugati rendőrségekkel együttműködő gyors és sikeres nyomozást mihamarabb le akarta zárni a politika. A Belügyminisztérium hivatalosan úgy kívánta elejét venni a további kérdéseknek, hogy már 1984-ben saját könyvet adott ki a nyomozati munka részleteiről. Zombori Attila Képes Könyv címen megjelent, valóban kép- és adatgazdag összefoglalója – amellett, hogy a „kép” szó összes faviccét faarccal ellövi – mindmáig egyedülálló egy magyar hatósági nyomozás publicitását tekintve. A rablás elbukásának végső okát sokan abban a körülményben látták, amit a Szépművészeti Múzeum egyik restaurátora is találóan megfogalmazott: „Nem fogták fel azt, hogy ilyen ismert képeket egyszerűen nem lehet eladni sehol a világon.”

Az egész történet azonban „túl kerek” volt. Ez már akkor is szemet szúrt a nyomozóknak, és akkor vált igazán nyilvánvalóvá, amikor az elkövetők évtizedekkel későbbi megszólalásaikban váratlanul elkezdtek elejtett mondatok mellett ködösíteni.

Elvarratlan szálak?

Már a nyomozás korai szakaszában érzékelték a magyar rendőrtisztek, hogy a román kollégák nem eléggé együttműködőek, és nem kommunikálnak megfelelően. Ez akkor lett egyértelmű, amikor kiderült, hogy a banda két vezetője csaknem egy hónapot Bukarestben töltött zavartalanul. A román titkosszolgálat és a rendőrség is tudott a jelenlétükről, és arról is, mit követtek el Budapesten. Ivano Scianti 2019-ben is nyíltan említi, hogy őket a románok fogadták és védték. Ennek lehetett köze ahhoz is, hogy Iori egyik szeretőjének apja a román rendőrség magas rangú tisztje volt, de a destabilizáló akciók és kifejezetten nagy értékű lopások is beleillettek a román titkosszolgálat korabeli portfoliójába. Sőt, ezeket a Keleti Blokkot megzavaró műveleteket olykor a nyugati titkosszolgálatok szemhunyásával végezték. Az érintettségükről ennél többet jelenleg nem tudunk.

A másik azóta is megválaszolatlan kérdés a valódi megrendelő személyére vonatkozik. Az évek múlásával egyre kevésbé illett a képbe a görög olívaolaj-vállalkozó mint végső megrendelő. A családjáról azóta kiderült, hogy kapcsolatban állhatott az amerikai–olasz maffiával is, így a rendőrök és az újságírók is felvetették azt a lehetőséget, hogy Moszkahlaidisz csak az átvevő és első kifizető szerepét játszotta, és a képrablás eredeti végcélja egyáltalán nem is Görögország volt. Ivano Scianti 2015-ben a Gazzeta di Reggio lapnak egy kicsit már megnyílt ebben a kérdésben:

Az ügynek erről a részéről egyes rövid megjegyzéseken, konkrétum nélküli mondatokon kívül azóta sem beszélnek. Nekik ez még nem történelem.