Az európai integráció és az amerikai katonai jelenlét

15 perc olvasás

Hadsereg állomásoztatása egy másik országban sohasem önzetlen segítség, hanem az érdekérvényesítés eszköze. Ugyanakkor az Egyesült Államok katonai jelenléte Európában azt példázza, hogy mindez korunkban akkor és ott elfogadható, ahol nemcsak a küldő, hanem a fogadó fél érdekeit is képes érvényesíteni. Évszázadunkban a történelmi események két ízben is „kikényszerítették” amerikai csapatok megjelenését az Óvilágban. S az Egyesült Államok, amire nem volt hajlandó az első világháború után, azt megtette a másodikat követően: az európai és ázsiai politika aktív, sőt kezdeményező főszereplőjévé vált, és békeidőben koalíciós-szövetségi-tömbösítési tevékenységbe kezdett.

A huszadik század kezdetén a nemzetközi politika arculatát a terjeszkedő nacionalizmus határozta meg. Az etnikai határokon túli terjeszkedés mértékét, a lehetséges hódítás terjedelmét az ipari potenciál erőssége és a külpolitikai célok szolgálatába állított nacionalizmus hatékonysága szabta meg. A világ a hatalmas anyagi eszközökkel (ipari potenciállal) rendelkező és a kor követelményei szerint szervezett (nemzeti értelemben összekovácsolt) nagyhatalmakhoz igazodott. A földkerekség egészére kiterjedő aktivitáshoz képest a kezdeményező hatalmak köre szűk, földrajzi eloszlásuk pedig egyenetlen volt.

Európán kívül mindössze két olyan ország akadt, amely a határokon túli terjeszkedés feltételeivel rendelkezett: Japán és az Egyesült Államok. Az Egyesült Államok a világ ipari termelésében való egyharmados részesedésével egyenesen az első helyre került az ipari államok sorában. Az amerikai expanzió számára azonban – eltérően a japántól – korlátlan belső tér állt rendelkezésre. Az Egyesült Államok területe – amelyet egy évszázados terjeszkedéssel szerzett meg – csaknem akkora volt, mint egész Európa. Egy ekkora