Az elveszett centrum

1918 óta Kolozsvár a román–magyar etnikai, politikai, társadalmi és szimbolikus konfrontáció központja és egyben az erdélyi szupremáciáért folytatott versengés legfőbb színtere volt. Kolozsvár egyike azoknak a közép-európai városoknak, ahol minden gesztusnak, megnyilvánulásnak, döntésnek és konfliktusnak etnikai olvasat (is) tulajdonítható. Eltérően számos más vegyes lakosságú térségtől, mint például a Szudéta-vidék, Szilézia vagy az Isztriai-félsziget, Kolozsvár és általában Erdély többnemzetiségű jellege nem szűnt meg a második világháború utáni évtizedekben. Paradox módon az etnikai konfliktus to­vább­élését pontosan az okozta, hogy a második világháború utáni első években nem került sor lakosságcserére vagy tömeges jellegű etnikai tisztogatásra. 

A magyar lakosság helyben maradása és a II. világháború alatt a magyar adminisztráció által kiépített kulturális intézményrendszer 1945 utáni fenntartása elsősorban a Szovjetunió által diktált integratív nemzetiségi doktrínának volt köszönhető. Ennek fő irányvonala az erdélyi magyar lakosságnak a létező új keretekbe történő politikai integrációját, vagyis a magyaroknak az új népi demokratikus román állam építésében való aktív részvételét célozta meg. A nemzetiségi arányok radikális megváltoztatásának akkori elmaradását, mely a korabeli kisebbségellenes közép-európai közszellemben páratlan jellegűnek minősült, az összefoglaló táblázatban közölt népszámlálási adatok is szemléltetik: Kolozsvár 1945 után még több mint egy évtizedig abszolút magyar többségű város marad.

A nemzetiségi arányokban a háború éveiben többször is változás állt be, és a legtragikusabb veszteséget a kolozsvári zsidó lakosságnak kellett elszenvednie. Már az 1940. szeptemberi magyar bevonulás jelentős hatással volt a város nemzetiségi összetételére. Míg az 1930-as román népszámlálás szerint a lakosság 34,6 százaléka vallotta magát románnak (47,3%-a magyarnak), az 1941-es népszámlálás adatai szerint a románok aránya 10%-ra csökkent. Ez főleg a román közigazgatási és katonai szervek tömeges kivonulásának tulajdonítható, ám figyelembe kell venni azt is, hogy sok kétnyelvű, de román származású lakos nem vallotta be román nemzetiségét. Ezzel szemben a magyar anyanyelvűek aránya 1941-ben 88%-ra emelkedett az 1930-as 47,3%-ról, részint a több ezer főre tehető, az anyaországból érkező államapparátusnak, részint pedig a jelentős számú