rubicon

Az első világháború - a 20.század őskatasztrófája

lock Ingyenesen olvasható
21 perc olvasás

Az el­ső vi­lág­há­bo­rú – Geor­ge F. Ken­nan nép­sze­rű­vé vált meg­hatá­ro­zá­sá­val a 20. szá­zad „ős­ka­taszt­ró­fá­ja” – vá­rat­lan, ren­ge­teg ál­do­za­tot kö­ve­te­lő s mély vál­to­zá­so­kat ki­vál­tó ese­mény volt. Az el­ső vi­lág­há­bo­rú ki­tö­ré­séért el­ső­sor­ban a ko­ra­be­li nagy­ha­tal­mi poli­ti­kai elit elég­te­len fel­ké­szült­sé­ge, va­la­mint a nem­zet­ál­la­mi ér­tel­mi­ség túl­ha­tal­ma okol­ha­tó. A po­li­ti­kai elit nem lát­ta át a gló­busz­mé­re­tű­vé szé­le­se­dő po­li­ti­kai ha­tal­mi rend­szert, a nem­zet­ál­la­mi ér­tel­mi­ség pedig ön­ző ér­de­kek alap­ján egy­más el­len iz­gat­ta a kor po­li­ti­ku­sait. 

1914 nya­rán olyan fér­fiak so­dor­ták Eu­ró­pát a há­bo­rú­ba, aki­ket in­du­la­tok haj­tot­tak, s elég­te­len is­me­re­tük volt a kül­vi­lág­ról, tet­tük le­het­sé­ges kö­vet­kez­mé­nyei­ről. Így a nagy­ha­tal­mak a kö­rül­mé­nyek kény­sze­re vagy dip­lo­má­ciá­juk al­kal­mat­lan­sá­ga miatt egy­sze­rűen „be­le­csúsz­tak” a há­bo­rú­ba. 

A két szem­ben ál­ló szö­vet­sé­gi rend­szer el­sőd­le­ges cél­ja már nem ki­sebb-na­gyobb te­rü­le­ti gya­ra­po­dás volt, ha­nem az el­len­fél szét­zú­zá­sa. A há­bo­rú össze­sen 19,7 mil­lió ha­lot­tat és 21,2 mil­lió sebe­sül­tet s rok­kan­tat kö­ve­telt. A „nagy há­bo­rú” meg­ráz­kód­tat­ta és le­rom­bol­ta a ci­vi­li­zált vi­lág egy ré­szét, s po­li­ti­kai, gaz­da­sá­gi és kul­tu­rá­lis összeom­lást ho­zott. Meg­szűnt a ko­ráb­bi kül­po­li­ti­kai együtt­mű­kö­dé­sen ala­pu­ló ha­tal­mi rend­szer. Szétap­ró­zó­dott az 1914-ig egy­sé­ges világ­gaz­da­ság, ame­lyet a nagy eu­ró­pai ál­la­mok ural­tak, élü­kön Ang­liá­val. Eu­ró­pa el­nyo­mo­ro­dott. A há­bo­rú és a há­bo­rús pro­pa­gan­da szét­rom­bol­ta a kul­tu­rá­lis kö­zös­sé­ge­ket, meg­nö­vel­te a nem­ze­ti ön­zést, és egy­más el­len­sé­gé­vé tet­te a né­pe­ket. 

A Pá­rizs kör­nyé­ki bé­kék je­len­tő­sen át­raj­zol­ták Közép- és Ke­let-Euró­pa, va­la­mint Elő-Ázsia or­szá­gai­nak tér­ké­pét Finnor­szág­tól a Bal­ká­non ke­resz­tül az Arab-fél­szi­ge­tig. Meg­szűnt az 1914-ig öt ha­ta­lom­ra tá­masz­ko­dó eu­ró­pai rend­szer. 12 000 km új határ – és vám­ha­tár – ala­kult ki, sú­lyos nem­ze­ti­sé­gi prob­lé­mák je­lent­kez­tek. Eu­rópa – s talán az egész vi­lág­tör­té­ne­lem – ala­ku­lá­sá­ra azon­ban leg­na­gyobb ha­tás­sal az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ból ki­nö­vő és ha­ta­lom­ra ju­tó ideo­ló­giák és moz­gal­maik ha­tot­tak: a bol­se­viz­mus (1917), a fa­siz­mus (1922) és a nem­ze­ti­szo­cia­liz­mus (1933), ame­lyek a vi­lág­tör­té­ne­lem leg­na­gyobb em­ber­ál­do­za­tá­val já­ró má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ba so­dor­ták a né­pe­ket.

 

A nagy há­bo­rú ko­ránt­sem vá­rat­la­nul rob­bant ki; előz­mé­nyei hoz­zá­ve­tő­le­ge­sen 1880-ig nyúl­nak vissza. Az 1870– 1871. évi po­rosz–fran­cia há­bo­rú után több­ször vál­sá­gos hely­zet ala­kult ki, de az eu­ró­pai ál­la­mok ta­pasz­talt dip­lo­ma­tái min­dig meg­ta­lál­ták a komp­ro­misszu­mos megol­dá­so­kat. Így tör­tént 1878-ban, ami­kor megál­la­po­dás­ra ju­tot­tak a Bal­kán felosz­tá­sá­ban, 1884-ben Af­ri­ka felosz­tá­sá­ban a ber­li­ni Kon­gókon­fe­ren­cián, 1898-ban, ami­kor Ang­lia és Fran­ciaor­szág le­zár­ta af­ri­kai kon­ku­ren­cia-har­cát, majd az 1904. évi an­tant­szer­ző­dés­ben még kö­ze­lebb ke­rül­tek egy­más­hoz. 1907-ben Ang­lia és Oroszor­szág ju­tott egyetér­tés­re Af­ga­nisz­tán és Per­zsia ügyé­ben.

Az eu­ró­pai ha­tal­mak­nak azon­ban ele­gük lett a komp­ro­misszu­mok ál­lan­dó ke­re­sé­sé­ből, ki­vált­kép­pen ak­kor, ami­kor a ten­ge­ri és a szá­raz­föl­di fegy­ver­ke­zés fo­ko­zá­sá­val erő­sö­dött a köl­csö­nös fe­nye­ge­tés. Fő­leg a nem­zet­kö­zi komp­ro­misszu­mok ré­vén mind több ku­dar­cot el­szen­ve­dő leg­fia­ta­labb nagy­ha­ta­lom, a Né­met Bi­ro­da­lom je­len­tett nö­vek­vő fe­nye­ge­tést gaz­da­sá­gi ha­tal­ma és fegy­ver­ke­zé­se ré­vén. A Né­met Csá­szár­ság mindin­kább fe­nye­get­ve érez­te ma­gát, s „Kö­zép-Eu­ró­pa be­ke­rí­té­sé­vel” vá­dol­ta az an­tan­tor­szá­go­kat. Az eu­ró­pai nagy­ha­tal­mi rend­szer két tá­bor­ra sza­kadt: az egyik ol­da­lon Oroszor­szág, Fran­ciaor­szág és Ang­lia, a má­si­kon pe­dig Németor­szág, az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia és Olaszor­szág állt. Utób­bi ugyan am­bi­va­lens ma­ga­tar­tást ta­nú­sí­tott, s 1915-ben az el­len­sé­ges tá­bor­hoz csat­la­ko­zott. A leg­több egyéb kap­cso­lat nem je­len­tett szilárd szö­vet­sé­get, ilyen­né csak köz­vet­le­nül a há­bo­rú ki­tö­ré­se előtt ko­vá­cso­ló­dott.

A vál­ság, ame­lyet már nem le­he­tett töb­bé békés esz­kö­zök­kel megol­da­ni, 1908-ban a bal­ká­ni kis­ál­la­mok har­cai­val kez­dő­dött a vissza­szo­ru­ló Tö­rökor­szág el­len. A nagy­ha­tal­mak kö­zül eb­ben köz­vet­le­nül az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia és Oroszor­szág vett részt. A töb­biek 1909–1913 kö­zött még gon­dos­kod­tak a bé­ké­ről, ám 1914-ben már nem tet­ték meg ugyanezt. Jól­le­het he­tek­kel ko­ráb­ban még ha­tá­ro­zot­tan eluta­sí­tot­ták a há­bo­rút, ek­kor a bé­ke megőr­zé­sét egy ál­lam sem érez­te olyan fontosnak, hogy azért ha­ta­lom- és presz­tízs­vesz­te­sé­get szen­ved­jen el. 

Vi­lág­po­li­ti­kai for­du­lat

Min­den na­pok és órák alatt tör­tént. 1914. jú­lius 28-án Auszt­ria–Ma­gyaror­szág ha­dat üzent Szer­biá­nak, 29-én Oroszor­szág rész­le­ges, 30-án ál­ta­lá­nos moz­gó­sí­tást hir­de­tett. 31-én Auszt­ria–Ma­gyaror­szág ál­ta­lá­nos moz­gó­sí­tást ren­delt el; Né­metor­szág és Fran­ciaor­szág au­gusz­tus 1-jén kö­vet­te, s Né­metor­szág még az­nap es­te ha­dat üzent Oroszor­szág­nak. Szin­tén az­nap Molt­ke, a né­met ve­zér­kar fő­nö­ke ki­kény­sze­rí­tet­te a Fran­ciaor­szág­nak szó­ló had­üze­ne­tet, s így a terv sze­rint megin­dul­ha­tott Fran­ciaor­szág el­len. 

A há­bo­rút vé­gül va­la­mennyi kor­mány szük­sé­ges­nek tar­tot­ta, s rö­vid, gyors, ám nem­ csak a Bal­kán­ra kor­lá­to­zó­dó eu­ró­pai há­bo­rú­val szá­molt. A há­bo­rút el­ke­rül­he­tet­len­nek, kor­lá­to­zott, rö­vid tá­vú sokk­nak, egy­faj­ta „tisz­tí­tó­tűz­nek” te­kin­tet­ték a kül- és bel­po­li­ti­kai ha­tal­mi hely­zet ren­de­zé­se ér­de­ké­ben, amely az év­ti­ze­des fe­nye­ge­té­sek és gyen­ge­sé­gek után világos, sta­bil vi­szo­nyo­kat te­remt.

Az el­ső vi­lág­há­bo­rú kri­ti­kus for­du­ló­pon­tot je­len­tett az eu­ró­pai ha­tal­mi rend­szer­ben, s e for­du­lat a vi­lág­po­li­ti­ka ré­gi és új ele­mei­nek két di­men­zió­ját je­lez­te.

1. Az NSZK nem­zet­kri­ti­kus tör­té­net­írá­sa sze­rint a 19. szá­zad vé­gé­től neoim­pe­ria­lis­ta ural­mi kon­ku­ren­cia­harc bon­ta­ko­zott ki az eu­ró­pai nagy­ha­tal­mak kö­zött. Az 1871-ben egye­sült Né­met Bi­ro­da­lom már lét­re­jöt­té­vel, majd a vil­mo­si „vi­lág­po­li­ti­ka” meg­hir­de­té­sé­vel ki­hív­ta ma­ga el­len az ural­ko­dó vi­lág­ha­tal­ma­kat, fő­leg Ang­liát. (II. Vil­mos császár: „Jö­vőnk a ten­ge­ren van.”) A né­met „vi­lág­po­li­ti­ka” gyor­san esz­ka­lá­ló­dó, eu­ró­pai mé­re­tű fegy­ver­ke­zé­si ver­senyt és an­ta­go­nisz­ti­kus blokk-kép­ző­dést vál­tott ki. E po­li­ti­ka annyi­ra le­ron­tot­ta a né­met ki­hí­vó ka­to­na­stra­té­giai hely­ze­tét, hogy re­mény­te­len el­szi­ge­te­lő­dés­től kel­lett tar­ta­nia. Ez­zel nem­csak cél­ja – a vi­lág­po­li­ti­kai je­len­tő­sé­gű „he­lyet a nap alatt” el­kép­ze­lés – hiú­sult vol­na meg, ha­nem je­len­tős ha­tal­mi és presz­tízs­vesz­te­ség is ér­te vol­na Eu­ró­pá­ban. Ér­ve­lé­sük sze­rint a Né­met Bi­ro­da­lom ural­ko­dó elit­jei ezért fo­lya­mod­tak olyan pre­ven­tív csa­pás­hoz, amely rö­vid há­bo­rú­ban he­ge­món po­zí­ció­hoz jut­tat­ná Né­metor­szá­got. Há­bo­rús dön­té­sé­vel – s min­den jel sze­rint az el­hú­zó­dó há­bo­rú koc­ká­za­tá­nak tu­da­tá­ban – a Né­met Bi­ro­da­lom elin­dí­tot­ta azt a ka­taszt­ró­fát, amely kor­sza­kos ese­mény­ként vé­get ve­tett nem­csak sa­ját, ha­nem Eu­ró­pa vi­lág­ha­tal­mi po­zí­ció­já­nak is.

2. A vi­lág­há­bo­rú glo­bá­lis konf­lik­tus­ként je­lent­ke­ző di­men­zió­ja volt a nem­ze­ti­sé­gi elv meg­va­ló­sí­tá­sa és meg­gyö­ke­rez­te­té­se a mo­dern vi­lág alap­ve­tő szer­ve­ző­el­vét je­len­tő ön­ren­del­ke­zé­si jog­ban. Iro­ni­kus mó­don az összes eu­ró­pai ha­ta­lom en­nek aka­dá­lyo­zá­sá­ra tö­re­ke­dett, de há­bo­rú­já­val mégis ezt tá­mo­gat­ta. To­váb­bá ab­ból in­dul­tak ki, hogy a vi­lá­got feloszt­ják egy­más kö­zött, te­rü­le­te­ket fog­lal­nak el vagy sem­le­ge­sí­te­nek. Így vi­sel­ked­tek a há­bo­rú kez­de­tén, majd a vé­gén, a Pá­rizs kör­nyé­ki bé­ke­tár­gya­lá­so­kon is. Ak­tí­van küz­döt­tek a nem­ze­ti fel­sza­ba­dí­tó moz­gal­mak el­len, s az ön­ren­del­ke­zés kér­dé­sét naiv ame­ri­kai re­to­ri­ká­nak bé­lye­gez­ték.

Minden­nek je­lei már a há­bo­rú előtt je­lent­kez­tek. Az olasz ámok­fu­tás a Föld­kö­zi-ten­ger ke­le­ti me­den­cé­jéért és a Vö­rös-ten­ger kör­nyé­kéért az Osz­mán Bi­ro­da­lom el­le­ni há­bo­rú­ban (1911–1912), va­la­mint a Bal­kán-há­bo­rúk (1912– 1913) bru­tá­lis et­ni­kai össze­tű­zé­sei meg­győ­zően je­lez­ték, hogy a nem­ze­ti te­rü­le­te­kért fo­lyó há­bo­rúk szét­ve­tik a nagy­ha­tal­mak nem­zet­kö­zi kon­cert­jét, s ideo­ló­giá­juk­ban mindin­kább ter­jedt az „el­ke­rül­he­tet­len há­bo­rú” fo­gal­ma. Az eu­ró­pai nagy­ha­tal­mak há­bo­rúi­ban a tisz­to­ga­tó- és ki­szo­rí­tó ele­m a politikai eszköztár része lett – gon­dol­junk csak az el­ső vi­lág­há­bo­rú kez­de­té­nek „Bosszú Sza­ra­je­vóért” jel­sza­vá­ra vagy az ör­mé­nyek 1915. évi, ka­to­na­i­lag-­po­li­ti­ka­i­lag kal­ku­lált és vég­re­haj­tott ge­no­cí­diu­mára. Ugyaneb­ben az össze­füg­gés­ben szem­lél­he­tő a né­met és zsi­dó né­pes­ség­nek a cá­ri bi­ro­da­lom ha­tár­te­rü­le­tei­ről 1915–1916-ban tör­tént tö­me­ges ki­te­le­pí­té­se, va­la­mint a Habs­burg-had­ve­ze­tés és a meg­szál­lók 1915–1916. évi szer­biai bün­te­tő had­já­ra­ta. Ide tar­to­zik a meg­szállt orosz te­rü­le­te­ken (az „Ober Ost” tér­ség­ben) lét­re­ho­zott né­met ka­to­na­gyar­ma­tok orosz la­kos­sá­gá­nak bru­tá­lis ke­ze­lé­se is.

A Pá­rizs-kör­nyé­ki bé­kék kap­csán nem fe­led­kez­he­tünk meg az Eu­ró­pa ke­le­ti ré­szén és a Kö­zel-Ke­le­ten vég­be­ment et­ni­kai-nem­ze­ti mo­bi­li­zá­ció­ról sem. Eb­ből a szem­pont­ból fel­vet­he­tő, hogy a so­kat em­le­ge­tett „ős­ka­taszt­ró­fa” ki­nek a „ka­taszt­ró­fá­ja”. Hi­szen az írek, bel­gák, len­gye­lek, szer­bek és ma­guk a tö­rö­kök is nem a bu­ká­su­kat em­le­ge­tik, ha­nem új sza­bad­sá­gu­kat és a há­bo­rú so­rán meg­szer­zett iden­ti­tá­su­kat ün­nep­lik. De a vi­lág­há­bo­rú mégis vi­lág­po­li­ti­kai ka­taszt­ró­fá­nak mi­nő­sít­he­tő, mert a ke­let­ke­ző­ben lé­vő nép­szö­vet­sé­gi vi­lág­tár­sa­da­lom rend­sze­re húsz év után si­ral­ma­san meg­bu­kott, s az egyik ka­taszt­ró­fa a má­sik­ba, a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ba tor­kol­lott. 

Az eu­ró­pai ha­tal­mak­nak, ame­lyek 1648-ban, majd 1815-ben a bé­két ál­lam- és ha­ta­lom­po­li­ti­kai esz­köz­ként s nem­ze­tek fe­let­ti, kö­te­le­ző ideo­ló­gia­ként meg­te­rem­tet­ték, 1918–1919-ben már sem el­kép­ze­lé­sük, sem ha­tal­muk nem volt ah­hoz, hogy a vi­lág­nak mű­kö­dő­ké­pes bé­ke­rend­szert ad­ja­nak. 

Eu­ró­pai pol­gár­há­bo­rú

A tech­ni­kai fej­lő­dés le­he­tő­vé tet­te, egy­ben ki is kény­sze­rí­tet­te a há­bo­rú gyors meg­kez­dé­sét. Amint ki­hir­det­ték a moz­gó­sí­tást, s bein­dult a ka­to­nai ak­ciók fel­tar­tóz­tat­ha­tat­lan me­cha­niz­mu­sa, a po­li­ti­ku­sok­nak gya­kor­la­ti­lag nem volt már sza­vuk.

A há­bo­rú le­het­sé­ges mű­sza­ki hát­te­rét az úgy­ne­ve­zett má­so­dik ipa­ri for­ra­da­lom biz­to­sí­tot­ta. A megelő­ző idő­szak a szén és a vas kor­sza­ka volt, ame­lyet most az acél, az elekt­ro­mos­ság, az olaj és a ve­gyi ter­mé­kek do­mi­nan­ciá­ja vál­tot­t le. Ang­lia, a leg­ré­geb­bi ipa­ri or­szág már nem je­len­tet­te egyér­tel­műen a vi­lág­gaz­da­ság cent­ru­mát, mert az Ame­ri­kai Egye­sült Ál­la­mok, Fran­ciaor­szág és Né­metor­szág ko­moly kon­ku­rens­ként je­lent­ke­zett. 1870 óta a vi­lág­ke­res­ke­de­lem ál­lan­dóan nö­ve­ke­dett, s a vi­lág­gaz­da­sá­gi kap­cso­la­tok há­ló­ja egy­re sű­rűbb lett.

A mű­sza­ki fej­lő­dés miatt Ang­lia a ha­di­ten­ge­ré­szet te­rü­le­tén sem érez­het­te ma­gát biz­ton­ság­ban. 1881 óta a fran­ciák – új ta­lál­mány­ként – ki­csi, gyors tor­pe­dó­rom­bo­ló­kat, majd 1887-től ten­ger­alatt­já­ró­kat épí­tet­tek, ame­lyek ve­szé­lyez­tet­ték a drá­ga, nagy és las­sú ha­di­ha­jó­kat. Így Ang­lia a fegy­ver­ke­zé­si ipar ér­de­kei miatt és a köz­vé­le­mény­től va­ló fé­lel­mé­ben 1884-ben leál­lí­tot­ta flot­tá­ja egy­re drá­gább fej­lesz­té­sét. 1905-től azon­ban a né­met–an­gol ten­ge­ri fegy­ver­ke­zés ri­va­li­zá­lá­sa miatt be­le­kény­sze­rült a na­gyobb és mo­der­nebb, a tech­ni­kai ha­la­dás vég­ze­tes tév­út­ját je­len­tő szu­per­csa­ta­ha­jók épí­té­sé­be. A lég­ha­jók és a re­pü­lő­gé­pek fel­ta­lá­lá­sá­val és ka­to­nai fel­hasz­ná­lá­sá­val tel­je­sen új te­rü­let nyílt a jö­vő had­vi­se­lé­se szá­má­ra. A szá­raz­föl­di had­vi­se­lés­ben el­ső­sor­ban a gép­pus­ka al­kal­ma­zá­sa volt új­don­ság.

A szá­raz­föl­di had­vi­se­lés­ben azon­ban nem annyi­ra fegy­ver­zet­tech­ni­kai, mint in­kább ka­to­na­stra­té­giai té­ren kö­vet­ke­zett be je­len­tős vál­to­zás. A kon­ti­nen­tá­lis ha­tal­mak már a tö­meg­had­se­re­gek bo­nyo­lult moz­gó­sí­tá­si rend­sze­rét al­kal­maz­ták. A kor po­li­ti­ku­sai és ka­to­nai ve­ze­tői úgy vél­ték, hogy a mo­dern idők há­bo­rú­já­nak gyor­san kell kez­dőd­nie és gyor­san kell be­fe­je­ződ­nie, kü­lön­ben be­lát­ha­tat­la­nul drá­ga lesz. Né­metor­szág is gyors had­já­rat­ra tö­re­ke­dett, mi­vel a fran­cia–orosz kö­ze­le­dés miatt két­fron­tos há­bo­rú­val kel­lett szá­mol­nia. 1905-től a né­met ve­zér­kar ter­ve az volt, hogy Fran­ciaor­szá­got gyor­san le kell győz­ni, csak azután sza­bad Oroszor­szág el­len for­dul­ni, s le­he­tő­leg ve­le is gyor­san kell vé­gez­ni. A ter­vet idő­köz­ben több­ször fi­no­mí­tot­ták, de az el­ven nem vál­toz­tat­tak. 1913 óta nem lé­te­zett egye­dül Oroszor­szág meg­tá­ma­dá­sá­val szá­mo­ló terv, mert az eset el­kép­zel­he­tet­len volt. Már csak azért is, mert az 1913. évi Bal­kán-vál­ság után nem­csak Oroszor­szág, ha­nem Fran­ciaor­szág is megerő­sí­tet­te had­se­re­gét. 

Az eu­ró­pai ha­tal­mak te­hát rö­vid, gyors dön­tés­sel já­ró há­bo­rút ter­vez­tek, s fel­ké­szü­let­le­nek vol­tak az el­hú­zó­dó har­cok­ra. Va­ló­já­ban azon­ban a há­bo­rú éve­kig hú­zó­dott, s nem várt mér­té­kű szen­ve­dést és ka­taszt­ro­fá­lis vál­to­zá­so­kat ho­zott. 

A né­me­tek nyu­ga­ti tá­ma­dá­sa 1914 au­gusz­tu­sá­ban – igaz, rend­kí­vül sú­lyos vesz­te­sé­gek kö­ze­pet­te – majd­nem Pá­ri­zsig ju­tott, ám a fran­ciák megál­lí­tot­ták, s ál­ló­há­bo­rú ala­kult ki. Eköz­ben az orosz had­se­re­gek be­nyo­mul­tak Ga­lí­ciá­ba és Ke­let-Po­roszor­szág­ba, s bár a né­met el­len­tá­ma­dás fel­sza­ba­dí­tot­ta Ke­let-Po­roszor­szá­got, és Orosz-Len­gyelor­szá­gig ju­tott, még­sem dön­töt­te el a hely­ze­tet. A ten­ge­ren Ang­lia ural­ko­dott, s ten­ge­ri blo­kád­dal el­vág­ta a köz­pon­ti ha­tal­ma­kat – a Né­met Bi­ro­dal­mat és Auszt­ria–Ma­gyaror­szá­got – a vi­lág töb­bi ré­szé­től. Ezért a né­met ten­ger­alatt­já­rók za­var­ni kezd­ték az an­golok és a sem­le­ges ha­tal­mak ke­res­ke­del­mi ha­jó­zá­sát, bár időn­ként vissza­koz­niuk kel­lett, ne­hogy ki­vált­sák az Egye­sült Ál­la­mok fel­lé­pé­sét. Ja­pán a szö­vet­sé­ge­sek ol­da­lán lé­pett be a há­bo­rú­ba, Tö­rökor­szág vi­szont a köz­pon­ti ha­tal­mak ol­da­lán. 

1914 vé­gé­től a ka­to­nai hely­zet egyen­sú­lyi po­zí­ció­ba ke­rült, s még va­la­mennyien győz­tes­nek érez­het­ték ma­gu­kat. 1915-ben ke­le­ten a né­met csa­pa­tok el­fog­lal­ták egész Len­gyelor­szá­got, Lit­vá­niát és Kur­föl­det. Auszt­ria–Ma­gyaror­szág új há­bo­rús el­len­fe­let ka­pott Olaszor­szág be­lé­pé­sé­vel, de új szö­vet­sé­gest is Bul­gá­riá­val, amely se­gí­tett Szer­bia el­fog­la­lá­sá­ban. 1916-ban Né­metor­szág is­mét nyu­ga­ton lett ak­tív, hogy az ál­ló­há­bo­rú­ra be­ren­dez­ke­dő el­len­fe­lét „ki­fá­rasz­tó stra­té­giá­já­val” felőröl­je. Ver­dun­nél hó­na­po­kig tar­tó tü­zér­sé­gi tűz­zel s az egyes erő­dít­mé­nyek meg­ro­ha­mo­zá­sá­val igye­kez­tek a fran­ciák el­lenál­lá­sát meg­tör­ni. Ezután a szö­vet­sé­ge­sek el­lenof­fen­zí­vá­ja kö­vet­ke­zett négy hó­na­pos per­gő­tűz­zel a Som­me fo­lyó men­tén. A né­met front kis­sé be­hor­padt, de az át­tö­rés nem si­ke­rült. Ugyan­csak ered­mény­te­len­nek bi­zo­nyult az egyide­jű­leg megin­dí­tott orosz of­fen­zí­va is, ame­lyet új há­bo­rús részt­ve­vő­ként Ro­má­nia csa­pa­tai is tá­mo­gat­tak.

Mindez mind­két ol­da­lon rend­kí­vü­li vesz­te­sé­ge­ket ered­mé­nye­zett, mi­köz­ben a há­bo­rú va­la­mennyi or­szág­ban meg­vál­toz­tat­ta a front és a hát­or­szág vi­szo­nyát. A rend­kí­vü­li ál­la­po­tok be­ve­ze­té­se meg­mu­tat­ta, hogy az ál­lam és a gaz­da­ság mi­lyen ke­vés­sé volt fel­ké­szül­ve a há­bo­rú­ra. Csak ka­to­nai ter­ve­zés folyt; gaz­da­sá­gi­lag sem­mi­fé­le in­téz­ke­dést sem tet­tek el­hú­zó­dó há­bo­rú ese­té­re. Már 1914 ok­tó­be­ré­ben lőszer­vál­ság je­lent­ke­zett Né­metor­szág­ban és Fran­ciaor­szág­ban egyaránt. Meg­fe­led­kez­tek a fegy­ver­gyár­tás­hoz szük­sé­ges nyers­anya­gok biz­to­sí­tá­sá­ról s a la­kos­sá­g el­lá­tásá­ról is.

Az 1914. évi fe­szült vi­lág­hely­zet­ben min­den eu­ró­pai he­lyi há­bo­rú az ál­ta­lá­nos há­bo­rú ve­szé­lyét rej­tet­te ma­gá­ban, ha ab­ban va­la­mely nagy­ha­ta­lom részt vett. Az Auszt­riá­nak 1914. jú­lius 5–6-án át­nyúj­tott oszt­rák–szerb há­bo­rú „bian­kócsekk­jé­vel” Né­metor­szág ugyanúgy hoz­zá­já­rult az esz­ka­lá­ció­hoz, mint Oroszor­szág a moz­gó­sí­tás el­ren­de­lé­sé­vel. Eu­ró­pá­ban min­de­nütt je­len volt az of­fen­zí­va kul­tu­sza, a há­bo­rú­zá­si haj­lan­dó­ság és a dön­té­si fo­lya­ma­tok kor­mány­for­má­tól füg­get­len mi­li­ta­ri­zá­ló­dá­sa. Csak ke­ve­sen gya­ní­tot­ták, hogy a kö­vet­ke­ző évek­ben Euró­pa „ős­ka­taszt­ró­fá­ja” ját­szó­dik le, s ke­ve­sen is­mer­ték fel a túl­haj­tott na­cio­na­liz­mus, az im­pe­ria­lis­ta ex­pan­zió és az eu­ró­pai ha­tal­mi rend­szer an­ta­go­niz­mu­sá­nak kö­vet­kez­mé­nyeit.

Az eu­ró­pai és vi­lág­mé­re­tű pol­gár­há­bo­rú fo­gal­ma a 20. szá­zad két vi­lág­há­bo­rú­já­nak jel­lem­zé­se­kor a mo­dern há­bo­rú rea­li­tá­sait tar­tal­maz­za, ame­lyek a vi­lág­há­bo­rú­ról val­lott 19. szá­za­di el­kép­ze­lé­sek­ben még nem sze­re­pel­tek. A mo­dern há­bo­rú – össz­tár­sa­dal­mi vagy to­tá­lis jel­le­gé­ből fa­ka­dóan – el­tért a tárgy­orien­tált (te­rü­le­tek, tar­ta­lé­kok, la­kos­ság) had­vi­se­lés el­vé­től, s an­nak he­lyé­be az ún. ér­ték­orien­tált had­vi­se­lés lé­pett, amely az al­ter­na­tív vi­lág- és tár­sa­dal­mi ter­ve­ze­tek szét­rom­bo­lá­sá­ra irá­nyult.

A há­bo­rú össz­tár­sa­dal­mi ki­ter­je­dé­séve­l a ve­szély szo­cia­li­zá­ló­dá­sa – már a fran­cia for­ra­da­lom ide­jén és a 19. szá­zadi po­rosz–né­met össze­csa­pás­ban is megjelent, de csak az első vi­lág­há­bo­rú­ban mo­sód­tak el a ka­to­na­ság és a ci­vi­lek kö­zöt­ti ha­tá­rok. A há­bo­rú szem­pont­já­ból ér­dek­te­len ipa­ri ter­me­lést leál­lí­tot­ták vagy ka­to­nai fel­hasz­ná­lás­ra átál­lí­tot­ták, s a tár­sa­da­lom át­fo­gó moz­gó­sí­tá­sa­kor nő­ket és gyer­me­ke­ket is be­von­tak a ha­di­ter­me­lé­si gé­pe­zet­be.

Az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ban már ki­raj­zo­ló­dott a ka­to­nai ri­zi­kó ál­ta­lá­no­so­dá­sa, s itt nem­csak a hát­or­szá­got súj­tó bom­ba­tá­ma­dá­sok­ra gon­do­lunk, ha­nem a meg­szállt vagy a front­hoz kö­ze­li te­rü­le­tek vi­szo­nyai­ra is. Az erő­szak to­ta­li­zá­ló­dá­sá­hoz nem­csak a bom­ba­tá­ma­dá­sok tar­toz­tak, ha­nem az út­le­vél­kény­szer, a jog­ta­lan­ság, a de­por­tá­lás vagy a kény­szer­mun­ka is.

A vi­lág­há­bo­rú pol­gár­há­bo­rús értel­mezése olyan nép­szu­ve­re­ni­tásra utal, amely­ben az egyes sze­mély a há­bo­rúért dol­go­zó tár­sa­da­lom­ban ta­lál­hat­ja meg sza­bad­sá­gát és ki­bon­ta­ko­zá­sát. A Né­met Bi­ro­da­lom­ban 1916 vé­gén el­fo­ga­dott „Hin­den­burg-prog­ram” az egész gaz­da­sá­got a ha­di­ipar szol­gá­la­tá­ba ál­lí­tot­ta, és összes mun­ka­erő-tar­ta­lé­kát moz­gó­sí­tot­ta. De más or­szá­gok­ból is hoz­ha­tók bő­sé­ge­sen pél­dák a pol­gá­ri la­kos­ság ka­to­nai cé­lo­kat szol­gá­ló igény­be­vé­te­lé­ről.

Ci­vi­li­zá­ciós kor­szak­tö­rés

Az el­ső vi­lág­há­bo­rú meg­ráz­kód­tat­ta és le­rom­bol­ta a ci­vi­li­zált vi­lág egy ré­szét, s egy­faj­ta a ne­ga­tív irá­nyú fej­lő­dést, po­li­ti­kai, gaz­da­sá­gi és kul­tu­rá­lis összeom­lást ho­zott.

A po­li­ti­kai összeom­lást je­lez­te, hogy meg­hiú­sult a nagy­ha­tal­mi rend­szer ön­fenn­tar­tó ké­pes­sé­ge s az a kül­po­li­ti­kai együtt­mű­kö­dés, ame­lyen az addigi vi­lág­rend nyu­go­dott. Gaz­da­sá­gi össze­om­lá­son a 19. szá­zad vi­lág­gaz­da­sá­gá­nak vé­gét ért­jük. 1914-ig egy­sé­ges vi­lág­gaz­da­ság lé­te­zett, ame­lyet a nagy eu­ró­pai ál­la­mok ural­tak, élü­kön – nem tel­je­sen vi­tat­ha­tat­la­nul – Ang­liá­val. A há­bo­rú azon­ban szét­rom­bol­ta e kö­te­lé­ke­ket, az arany­va­lu­tát fel­füg­gesz­tet­ték. A had­vi­se­lő or­szá­go­kat rend­kí­vü­li ál­la­mi kiadá­sok ter­hel­ték, mi­vel a há­bo­rút köl­csö­nök­ből fi­nan­szí­roz­ták, ami­nek ma­gas inf­lá­ció lett a kö­vet­kez­mé­nye. A ha­di­ipar hatalmas nye­re­ség­re tett szert, de a négy évig tar­tó em­ber- és anyag­po­csé­ko­lás összes­sé­gé­ben rend­kí­vü­li inf­lá­ciót ered­mé­nye­zett. Eu­ró­pa el­nyo­mo­ro­dá­sa az Egye­sült Ál­la­mok, Ka­na­da és Ja­pán ja­vá­ra szol­gált, az „öreg kon­ti­nens” 1923-ban már csak 34 szá­za­lék­kal ré­sze­se­dett a vi­lág­ter­me­lés­ből (1913-ban még 43%-kal). Ang­lia el­ve­szí­tet­te ve­ze­tő hi­te­le­zői po­zí­ció­ját, s a pén­zü­gyi vi­lág köz­pont­ja Lon­don­ból New York­ba te­vő­dött át. Né­metor­szág, il­let­ve a má­sik ol­da­lon Oroszor­szág meg­rop­pant há­bo­rú utá­ni hely­ze­te miatt nem ala­kul­ha­tott ki a vi­lág­gaz­da­ság új szer­ke­ze­te. A sok új eu­ró­pai ha­tár és vám­ha­tár miatt sok ki­sebb nem­ze­ti gaz­da­sá­gi egy­ség jött lét­re. Ráadá­sul a kü­lön­bö­ző ideo­ló­giai irány­za­tok (szo­cia­lis­ta, ka­pi­ta­lis­ta, fa­sisz­ta, nem­ze­ti­szo­cia­lis­ta) is to­vább nö­vel­ték a megosz­tott­sá­got.

Az eu­ró­pai né­pek kö­zöt­ti iro­dal­mi, tu­do­má­nyos és mű­vé­sze­ti cse­re a 18–19. szá­zad­ban rend­kí­vü­li mér­ték­ben meg­nőtt. A nagy kul­tu­rá­lis tel­je­sít­mé­nyek ko­ráb­ban so­ha­sem nem­ze­ti kön­tös­ben je­lent­kez­tek, ha­nem részt vett ben­nük az egész eu­ró­pai kép­zett ré­teg: igaz ez a fran­cia fel­vi­lá­go­so­dás­ra, az olasz és a né­met ze­né­re, az an­gol, orosz és skan­di­náv re­gény­iro­da­lom­ra. A há­bo­rú és a há­bo­rús pro­pa­gan­da szét­rom­bol­ta e kul­tu­rá­lis kö­zös­sé­ge­ket, meg­nö­vel­te a nem­ze­ti ön­zést, és egy­más el­len­sé­gé­vé tet­te a né­pe­ket.

Eköz­ben szá­mos ér­tel­mi­sé­gi a há­bo­rú ol­da­lá­ra állt. „Köl­tőink több­sé­ge nem volt eu­ró­pai mód­ra is­ko­lá­zott – ír­ta Ste­fan Zweig –, csak­nem tel­je­sen a né­met­ség bűv­kö­ré­ben élt, s úgy vél­te, ak­kor cse­lek­szik a leg­he­lye­seb­ben, ha a tö­me­gek lel­ke­se­dé­sét szít­ja, s a há­bo­rú ál­lí­tó­la­gos szép­sé­gét köl­tői ékes­szó­lás­sal vagy tu­do­má­nyos ideo­ló­giák haj­to­ga­tá­sá­val hir­de­ti.” Szin­te va­la­mennyi né­met író – köz­tük Haupt­mann és Deh­mel is – kö­te­les­sé­gé­nek vél­te, hogy mint az ős­ger­mán idők­ben a bár­dok, ők is da­lok­kal és rú­nák­kal tü­zel­jék ha­lált meg­ve­tő bá­tor­ság­ra az elő­re­tö­rő har­co­so­kat. Árad­tak a köl­te­mé­nyek, zu­hog­tak a rí­mek: dia­dal­ra rí­melt a fia­tal, bősz elem­re a győ­ze­lem; s az írók ün­ne­pé­lye­sen meg­fo­gad­ták: fran­ciá­val, an­gol­lal kul­tu­rá­lis kö­zös­sé­get töb­bé so­se vál­lal­nak, mi több: egyik nap­ról a má­sik­ra egy­sze­rűen két­ség­be von­ták, hogy lé­te­zett egyál­ta­lán fran­cia és an­gol kul­tú­ra. S ha volt is, el­tör­pült a né­met szel­lem, a né­met mű­vé­szet, a né­met­ség mel­lett. 

A tu­dó­sok még to­vább men­tek. A fi­lo­zó­fu­sok min­den böl­cses­sé­ge annyi ma­radt, hogy a há­bo­rút „a jel­lem ko­hó­ja­ként” ma­gasz­tal­ták, amely a né­pe­ket megóv­ja az el­pu­hult­ság­tól. Fel­so­ra­koz­tak mel­lé­jük az or­vo­sok is, akik a mű­vég­ta­gok di­csé­re­tét zeng­ték; őket hall­gat­va az em­ber szin­te ked­vet ka­pott, hogy va­la­me­lyik lá­bát am­pu­tál­tas­sa, he­lyet csi­nál­ván így a jó­val tö­ké­le­te­sebb pro­té­zis­nek. Egyet­len val­lás pap­jai sem akar­tak le­ma­rad­ni, kó­ru­su­kat hall­va az em­ber azt hi­het­te, meg­szál­lot­tak hor­dá­ja üvölt. S ugyanezek­nek az em­be­rek­nek az okos­sá­gát, al­ko­tó­ere­jét, em­be­ri tar­tá­sát cso­dál­tuk egy hete, egy hó­nap­ja még! 

Eb­ben az őrü­let­ben az volt a leg­ször­nyűbb, hogy a leg­töb­ben be­csü­le­te­sen és ko­mo­lyan gon­dol­ták. S akik már öre­gek vol­tak a ka­to­nai szol­gá­lat­ra, vagy al­kal­mat­lan­nak bi­zo­nyul­tak, ál­ta­lá­ban szin­tén úgy érez­ték, hogy va­la­mi­vel ki kell ven­niük a ré­szü­ket a há­bo­rú­ból. „Mert amit ad­dig al­kot­hat­tak, a nyelv­nek és a nyel­ven át a nép­nek kö­szön­het­ték. Ezért a nyel­ven át sze­ret­tek vol­na szol­gál­ni most a nép­nek, s ezt úgy te­het­ték, ha azt mond­ták, amit a nép hal­la­ni akart: hogy az igaz­ság az ő ol­da­lán van, hogy a harc a go­nosz­ság el­len fo­lyik, s hogy Né­metor­szág győz­ni fog, el­len­fe­lei­re pe­dig szé­gyen­tel­jes ve­re­ség vár, s nem is ál­mod­ták vol­na, hogy ef­fé­le szol­gá­la­tot tel­je­sít­ve a köl­té­szet iga­zi kül­de­té­sét árul­ják el, mi­vel az nem le­het más, csak az örök em­be­ri vé­del­me­zé­se a pil­la­nat­nyi em­be­ri­ség­ben. Né­me­lyek per­sze csak­ha­mar megéme­lyed­tek ön­ma­guk­tól; elég volt eh­hez annyi, hogy a lel­ke­se­dés el­ső láng­ja el­füs­töl­jön. De az el­ső hó­na­pok­ban az volt a leg­nép­sze­rűbb, aki a leg­ve­szet­teb­bül tom­bolt, így az­tán zen­gett min­de­nütt a ker­gült kó­rus.”

Az Eu­ró­pát és a vi­lá­got szin­te a felis­mer­he­tet­len­sé­gig meg­vál­toz­ta­tó há­bo­rú „kor­szak­tö­ré­se” fe­léb­resz­tet­te a fé­lel­met, hogy a há­bo­rú­zó tár­sa­dal­mak örök­ké al­kal­mat­la­nok lesz­nek vi­lág­há­bo­rús ha­lot­taik el­te­me­té­sé­re. El­ső­sor­ban a gyű­lö­let­ben (és az ál­do­za­tok szá­má­ban) fe­dez­het­jük fel a há­bo­rú ci­vi­li­zá­ciós kor­szak­tö­ré­sét. Az el­len­sé­ges­ség, bi­zal­mat­lan­ság és irigy­ség dif­fúz ke­ve­ré­ke felol­dot­ta azt a tö­ré­keny szö­ve­tet, amely össze­tar­tot­ta a tár­sa­dal­mat. El­tűnt a re­váns kö­ve­te­lé­sé­nek nyo­má­sa alatt, s felol­do­zást nyert a bel­ső és a kül­ső el­len­sé­gek meg­sem­mi­sí­té­sé­ben. 

Az an­tant­ha­tal­mak ha­lot­tai­nak szá­ma 10 351 813 főt (ka­to­nák: 5 696 056, ci­vi­lek: 4 655 757), a köz­pon­ti ha­tal­ma­ké 9 415 397 főt (ka­to­nák: 4 024 397, ci­vi­lek: 5 391 000) tett ki, vagyis össze­sen 19,7 mil­liót ha­lott és 21,2 mil­lió se­be­sült és rok­kant a nagy há­bo­rú mér­le­ge.

Ste­fan Zweig a túlára­dó há­bo­rús lel­ke­se­dés­ről

„Bécs­ben az egész vá­ros for­ron­gott. Elő­ször ria­dal­mat kel­tett a há­bo­rú hí­re, hi­szen sen­ki sem akar­ta, a né­pek sem, a kor­má­nyok sem óhaj­tot­ták ezt a há­bo­rút, amely a hit­vá­nyul blöf­fö­lő, a tűz­zel ját­szó dip­lo­ma­ták ke­zé­ből mintegy ki­csusszant vé­gül, de ami­kor már nem volt vissza­út, az iszo­nyat hir­te­len át­csa­pott mér­he­tet­len lel­ke­se­dés­be. […] A tö­me­gek­nek eb­ben az el­ső fel­buz­du­lá­sá­ban volt va­la­mi nagy­sza­bá­sú erő, amely el­ra­gad­ta az em­bert, csá­bí­tot­ta – ne­héz volt ott el­lenáll­ni [...]. Egy két­mil­liós vá­ros, egy csak­nem öt­ven­mil­liós or­szág moz­dult meg azon az órán, és ez­rek, száz­ez­rek érez­ték azt, amit bé­ke­időn kel­lett vol­na érez­niük: az össze­tar­to­zást. Vi­lág­tör­té­nel­met él­tek át, so­ha vissza nem té­rő pil­la­na­tot, s min­den­ki úgy érez­te, őt sze­mély sze­rint szó­lít­ják: ves­se cse­kély én­jét a tö­meg tisz­tá­nak hitt iz­zá­sá­ba, sza­ba­dul­jon meg min­den ön­zés­től. Ren­di, nyel­vi, fe­le­ke­ze­ti kü­lönb­sé­ge­ket, osz­tály­el­len­té­te­ket sö­pört el egy pil­la­nat­ra a test­vé­ri­ség túlára­dó ér­zé­se.[…]

A kis pos­ta­hi­va­tal­nok, aki ed­dig egész nap le­ve­le­ket szor­tí­ro­zott, haj­nal­tól ké­ső es­tig csak szor­tí­ro­zott, és szor­tí­ro­zott hét­fő­től szom­ba­tig, megál­lás nél­kül, s az ír­nok, aki csak kör­mölt, a ci­pész, aki gör­nyedt – mind ki­húz­ta ma­gát, mind úgy érez­te, itt van éle­te nagy ro­man­ti­kus pil­la­na­ta, a nagy le­he­tő­ség: hős le­het még be­lő­le; s akin csak egyen­ru­ha volt, már ün­ne­pel­ték a nők, tisz­te­let­tel kö­szön­töt­ték azo­kat is, akik nem men­tek a front­ra, mint­ha elő­le­gez­nék ne­kik a nagy­sze­rű tet­te­ket. Elis­mer­ték a ti­tok­za­tos ha­tal­mat, amely kiemel­te őket hét­köz­nap­jaik­ból; s ha érez­tek is gyászt az anyák, szo­mo­rú­sá­got az asszo­nyok, eb­ben az ün­ne­pi ka­va­ro­dás­ban még res­tell­ték vol­na elárul­ni ter­mé­sze­tes ér­zel­mei­ket. De ta­lán volt még va­la­mi több is eb­ben, ta­lán mé­lyebb és ki­für­kész­he­tet­le­nebb erő mun­kált a dol­gok mé­lyén.

Oly hir­te­len, oly rop­pant erő­vel tört rá az em­be­ri­ség­re ez a szö­kő­ár, hogy a hab­zó fel­szín­re fel­rán­tot­ta, oda­szív­ta az em­ber­ál­lat sö­tét, ön­tu­dat­lan ösz­tö­neit, vá­gyait is, azt a va­la­mit, mi­nek Freud adott ta­lá­ló ne­vet, mély­re­ha­tóan „a kul­tú­ra csö­mö­ré­nek” mi­nő­sí­tet­te azt a lé­nyünk mé­lyé­ről fel­tö­rő vá­gyat, hogy egy­szer vég­re ki­tör­jünk a pol­gá­ri tár­sa­da­lom tör­vé­nyei­nek és pa­rag­ra­fu­sai­nak vi­lá­gá­ból, és ki­tom­bol­juk a vé­rünk­ben rej­lő ősi ösz­tö­nö­ket. Ta­lán ezek­nek a sö­tét erők­nek is ré­sze volt a vad má­mor­ban, amely min­dent ma­gá­ba ha­bart: ál­do­zat­kész­sé­get, ka­land­vá­gyat és tisz­ta hi­tet, a zász­ló és a ha­za­fias jel­sza­vak ré­gi má­giá­ját, ré­sze volt a má­mor­ban, mil­liók sza­vak­kal szin­te leír­ha­tat­lan, tom­bo­ló té­bo­lyá­ban, amely ko­runk leg­na­gyobb bűn­té­nyei­nek egyi­két vad, már-már el­ra­ga­dó kar­ne­vál­lá tet­te.” (Zweig, Ste­fan: A teg­nap vi­lá­ga. Egy eu­ró­pai em­lé­ke­zé­sei. Eu­ró­pa Könyv­kiadó)

Te­rü­le­ti át­ren­de­zé­sek

A győz­tes ha­tal­mak a Pá­rizs kör­nyé­ki bé­kékben ren­dez­ték Eu­ró­pa sor­sát – a vesz­te­sek és Oroszor­szág rész­vé­te­le nél­kül. Min­den­ki szá­má­ra nyil­ván­va­ló volt, hogy itt az új­já­ren­de­zés és a győz­te­sek rend­sze­re kény­sze­rűen ke­ve­re­dik. A há­bo­rút oly so­káig és olyan el­ke­se­re­det­ten vív­ták, mind­két ol­da­lon olyan sok em­ber­élet­be ke­rült, s oly sok rom­bo­lást és pusz­tí­tást oko­zott, hogy sür­gő­sen szük­sé­ges­sé vált egy tel­je­sen új és tar­tós nem­zet­kö­zi bé­ke­rend­szer, te­hát a Nép­szö­vet­ség lét­re­ho­zá­sa, va­la­mint a há­bo­rú és a há­bo­rús uszí­tók tör­vé­nyen kí­vül he­lye­zé­se, mi­ként az ame­ri­kaiak ja­va­sol­ták. De szük­sé­ges­nek tűnt Fran­ciaor­szág és Ang­lia kár­ta­la­ní­tá­sá­nak és biz­ton­sá­gá­nak meg­te­rem­té­se is, azon ál­la­mo­ké, ame­lyek vé­gül csak rend­kí­vü­li erő­fe­szí­té­sek árán győ­ze­del­mes­ked­tek s ke­ve­set nyer­tek. A há­bo­rú sa­já­tos­sá­gai te­hát megaka­dá­lyoz­ták a nor­má­lis bé­ke­tár­gya­lá­so­kat a le­győ­zöt­tek­kel a kár­té­rí­tést és az új­já­ren­de­zést il­le­tően egyaránt. Ilyen tár­gya­lá­sok le­he­tő­sé­ge a győz­tes ha­tal­mak kö­zöt­ti sú­lyos komp­ro­misszu­mok miatt szó­ba sem ke­rült.

A Né­met Bi­ro­da­lom­tól ke­le­ten és nyu­ga­ton s ki­sebb mér­ték­ben észa­kon pe­rem­te­rü­le­te­ket sza­kí­tot­tak el, de a bi­ro­dal­mat a né­pek ön­ren­del­ke­zé­sé­nek el­ve miatt nem le­he­tett alap­ve­tően meg­kur­tí­ta­ni. Így Fran­ciaor­szág szá­má­ra vol­ta­kép­pen ve­szé­lye­sebb hely­zet ala­kult ki, mint ami­lyen az 1914 előt­ti szö­vet­sé­gi rend­sze­ren be­lü­li volt. Ezért ha­tal­mas anya­gi kár­ta­la­ní­tás­ra gon­dol­tak, amely­nek jo­go­sult­sá­gát Né­metor­szág há­bo­rús bű­nös­sé­gé­vel in­do­kol­ták; ez­zel ma­gya­ráz­ha­tók a na­gyon sú­lyos, mél­tat­lan bé­ke­fel­té­te­lek. Ezek Wil­son be­fo­lyá­sa, va­la­mint a Né­metor­szág bol­se­vi­zá­ló­dá­sá­tól va­ló fé­le­lem nél­kül bi­zo­nyo­san még ke­mé­nyeb­bek let­tek vol­na, de így is mély és el­hú­zó­dó csa­ló­dott­sá­got vál­tot­tak ki Né­metor­szág­ban. 

Az er­köl­csi meg­bé­lyeg­zés­nek vég­ze­tes ha­tá­sa lett egy olyan or­szág­ban, amely a vá­rat­la­nul sú­lyos ve­re­ség tel­jes terhét vi­sel­te, mi­köz­ben for­ra­da­lom és el­sze­gé­nye­dés fe­nye­get­te. Csa­ló­dot­tan uta­sí­tot­ták el a há­bo­rú ki­rob­ban­tá­sá­nak fe­le­lős­sé­gét és sa­ját há­bo­rús fe­le­lő­seik elíté­lé­sét, s hisz­té­ri­ku­san ke­res­ték a vét­ke­se­ket a ve­re­sé­gért. Azok csakis a szo­cia­lis­ták le­het­tek, a sztráj­ko­ló for­ra­dal­mi mun­kás­ság, amely hát­ba döf­te a győz­tes had­se­re­get, vagy a wei­ma­ri koa­lí­ció párt­jai, ame­lyek megegye­zé­ses bé­két sür­ge­tő be­szé­deik­kel aláásták a ka­to­nai morált, s most a gyű­lölt köz­tár­sa­ság­ban fog­lal­tak he­lyet, eset­leg a zsi­dók, nem­zet­kö­zi né­met­el­le­nes összees­kü­vé­sük­kel. Így a há­bo­rú vé­ge után nem­csak a más né­pek, fő­leg a fran­ciák el­le­ni gyű­lö­let nö­ve­ke­dett, ha­nem a sa­ját nép egyes ré­te­gei, a po­li­ti­kai pár­tok, vi­lág­né­ze­tek, sőt a ge­ne­rá­ciók kö­zöt­ti gyű­lö­let és bi­zal­mat­lan­ság is.

Né­metor­szág a versailles-i bé­ke­szer­ző­dést 1919. jú­nius vé­gén ír­ta alá kény­szer­ből és til­ta­ko­zás mel­lett. Szep­tem­ber kö­ze­pén St. Ger­ma­in­-en-­La­y­e-­ben Auszt­ria, pon­to­sab­ban Né­met-Auszt­ria (amely azon­ban nem ne­vez­het­te így ma­gát) is aláír­ta a sa­ját­ját, s megál­la­po­dá­suk el­le­né­re nem csat­la­koz­ha­tott a Né­met Bi­ro­da­lom­hoz. Elis­mer­te az egy­ko­ri ma­gyar bi­ro­da­lom­fél ön­ál­ló­sá­gát, el­ve­szí­tet­te Dél-Ti­rolt, Iszt­riát és más ré­sze­ket. Össze­ha­son­lít­ha­tat­la­nul na­gyobb te­rü­le­ti vesz­te­sé­ge­ket szen­ve­dett, mint Né­metor­szág, jól­le­het a bé­ke­szer­ző­dés több­nyi­re csak azt erő­sí­tet­te meg, ami már el­ve­szett. 1919. no­vem­ber vé­gén Bul­gá­ria ír­ta alá bé­ke­szer­ző­dé­sét, a töb­bi Bal­kán-or­szág gyű­lö­le­té­től és te­rü­let­csök­ken­té­sé­től kí­sér­ve. Ma­gyaror­szág jó­val ké­sőbb, csak 1920 jú­niu­sá­ban ír­ta alá a tria­no­ni bé­ke­szer­ző­dést, mi­vel a fe­nye­ge­tő te­rü­let­vesz­te­sé­gek miatt 1919-ben sú­lyos nyug­ta­lan­ság és ka­to­nai el­lenál­lás (a Ma­gyar Ta­nács­köz­tár­sa­ság) bon­ta­ko­zott ki.

Vé­gül az erő­sen meg­nyir­bált Tö­rökor­szág 1920 au­gusz­tu­sá­ban ír­ta alá bé­ke­szer­ző­dé­sét. Je­len­tős te­rü­let­el­csa­to­lá­so­kat kel­lett elis­mer­nie Gö­rögor­szág és Olaszor­szág ja­vá­ra; Fran­ciaor­szág és Ang­lia pe­dig nép­szö­vet­sé­gi man­dá­tu­mok for­má­já­ban szer­zett be­fo­lyást. Ör­ményor­szág vissza­kap­ta füg­get­len­sé­gét. Ám a bé­ke­szer­ző­dést a tö­rök par­la­ment nem ra­ti­fi­kál­ta; 1922-ben le­vál­tot­ták a szer­ző­dést aláíra­tó szul­tánt, s Ke­mal Ata­türk megala­pí­tot­ta a Tö­rök Köz­tár­sa­sá­got. Ez­zel az orosz cá­riz­mus, a né­met és az oszt­rák csá­szár­ság után el­tűnt a ré­gi, au­tok­ra­ta Osz­mán Bi­ro­da­lom is.

A pá­ri­zsi bé­ke­kon­fe­ren­cián nyo­ma­té­ko­san meg­je­len­tek az új idő­szak jel­lem­zői: a Nép­szö­vet­ség, a de­mok­rá­cia el­ve s az Eu­ró­pán kí­vü­li vi­lág: az Egye­sült Ál­la­mok, Ja­pán és Kí­na. A há­bo­rú utá­ni hely­zet­ben a Nép­szö­vet­ség új esz­mé­je ne­he­zen gyö­ke­re­zett meg, fő­leg a le­győ­zött Né­metor­szág és a bol­se­vik Oroszor­szág kü­lön­le­ges ke­ze­lé­se miatt. Mindez Ame­ri­ka öt­le­te volt, de Wil­son el­nök leg­na­gyobb cso­dál­ko­zá­sá­ra or­szá­ga nem haj­lott az új bé­ke­rend­szer ga­ran­tá­lá­sá­ra, és tá­vol ma­radt a Nép­szö­vet­ség­től is.

De nem­csak a Nép­szö­vet­ség esz­mé­je, ha­nem a de­mok­rá­cia el­ve is ne­he­zen vert gyö­ke­ret Eu­ró­pá­ban. A na­cio­na­liz­mus min­de­nütt erő­sebb volt a Nép­szö­vet­ség esz­mé­jé­nél; az au­to­ri­ter, fa­sisz­ta és nem­ze­ti­szo­cia­lis­ta kor­mány­for­mák ké­sőbb tel­je­sí­tő­ké­pe­sebb­nek bi­zo­nyul­tak, mint a de­mok­rá­cia. A bé­ke­kon­fe­ren­cia ha­tá­ro­za­tai aláírá­suk pil­la­na­tá­ban meg­te­rem­tet­ték a re­ví­zió vá­gyát, amely pon­to­san húsz év múl­va be is kö­vet­ke­zett. A Pá­rizs kör­nyé­ki bé­kék je­len­tő­sen át­raj­zol­ták Kö­zép- és Ke­let-Eu­ró­pa, va­la­mint Elő-Ázsia or­szá­gai­nak tér­ké­pét Finnor­szág­tól a Bal­ká­non ke­resz­tül az Arab-fél­szi­ge­tig. Vé­get ért az 1914-ig öt ha­ta­lom­ra tá­masz­ko­dó „euró­pai kon­cert”. 

A kö­zép-­eu­ró­pai tér­ség ha­nyat­lá­sá­ra a leg­na­gyobb ha­tást az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia fel­bom­lasz­tá­sa gya­ko­rolta, amit az antantha­tal­mak 1918 el­ső fe­lé­ben elért si­ke­rei­ket kö­ve­tően, 1918 nya­rán ha­tá­roz­tak el Pá­rizs­ban. A Pá­rizs kör­nyé­ki bé­kék meg­szün­tet­ték Kö­zép-Eu­ró­pa ré­gi gaz­da­sá­gi és kul­tu­rá­lis kö­tő­dé­seit. A Du­na-me­den­ce vég­le­ges ha­tá­rait a ki­sebb né­pek mér­ték­te­len kö­ve­te­lé­sei és a nagy­ha­tal­mak több­nyi­re mér­sé­kelt ter­vei kö­zöt­ti komp­ro­misszum ré­vén ala­kí­tot­ták ki. 12 000 km új ha­tár – és vám­ha­tár – ala­kult ki, és sú­lyos nem­ze­ti­sé­gi prob­lé­mák je­lent­kez­tek. A ré­gió re­mény­te­le­nül ve­gyes et­ni­kai vi­szo­nyai­ból kö­vet­ke­zett, hogy nem nem­zet­ál­la­mok, ha­nem nem­ze­ti­sé­gi ki­sebb­sé­gek­kel erő­sen meg­ter­helt ál­la­mi kép­ződ­mé­nyek jöt­tek lét­re. 

Kiala­kult a meg­cson­kí­tott nem­zet­ál­lam tí­pu­sa is, amely­től nem­ze­ti­leg ho­mo­gén te­rü­le­te­ket sza­kí­tot­tak el. 1919–1920-ban a nem­ze­ti ön­ren­del­ke­zés jo­gá­nak kö­vet­ke­ze­tes meg­va­ló­su­lá­sa aka­dá­lyok­ba üt­kö­zött, mert a ha­tá­ro­kat a leg­több eset­ben nem et­ni­kai-nyel­vi, ha­nem po­li­ti­kai meg­fon­to­lá­sok alap­ján ha­tá­roz­ták meg. Szin­te fel­fog­ha­tat­la­nok az em­be­ri kö­zös­sé­ge­ket érin­tő vál­to­zá­sok: ki­ván­dor­lás és át­te­le­pí­tés, ki­sebb­ség­gyű­lö­let az új ál­lam­ha­tá­ro­kon be­lül. Ak­kor kez­dő­dött a né­pek át­te­le­pí­té­se (1923-ban gö­rög–tö­rök la­kos­ság­cse­re a Nép­szö­vet­ség ke­re­tén be­lül), amely máig sem ju­tott nyug­vó­pont­ra.

A győz­tes Fran­ciaor­szág­gal szem­ben nem ma­radt ütő­ké­pes kon­ti­nen­tá­lis nagy­ha­ta­lom; az újon­nan ala­kult kö­ze­pes és ki­sebb ál­la­mok csak nö­vel­ték a konf­lik­tu­sok szá­mát, mert egy­más kö­zöt­ti fe­szült­sé­geik in­kább ve­szé­lyez­tet­ték az egyen­súlyt, mint­sem hoz­zá­já­rul­tak vol­na a meg­szi­lár­dí­tá­sá­hoz. Mi­vel a gaz­da­sá­gi vi­lág­vál­ság ide­jén Fran­ciaor­szág nem volt ké­pes a Du­na-me­den­ce or­szá­gai­nak gaz­da­sá­gi meg­se­gí­té­sé­re, a tér­ség­be mindin­kább Né­metor­szág nyo­mult be. A nem­ze­ti­szo­cia­lis­ta Né­metor­szág az 1930-as évek kö­ze­pé­re meg­szi­lár­dí­tot­ta dél­ke­let-­eu­ró­pai po­zí­ció­ját, amely vé­gül „fél­hi­va­ta­los né­met bi­ro­da­lom­hoz” ve­ze­tett Dél­ke­let-Eu­ró­pá­ban.

[sub_article=5052]

To­tá­lis ideo­ló­giák 

Eu­ró­pa – és a vi­lág­tör­té­ne­lem – ala­ku­lá­sá­ra leg­na­gyobb ha­tás­sal az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ból ki­nö­vő és ha­ta­lom­ra ju­tó ideo­ló­giák és moz­gal­maik voltak: a bol­se­viz­mus (1917), a fa­siz­mus (1922) és a nem­ze­ti­szo­cia­liz­mus (1933), ame­lyek a vi­lág­tör­té­ne­lem leg­na­gyobb em­ber­ál­do­za­tá­val já­ró má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ba so­dor­ták a né­pe­ket. Kö­zü­lük a fa­siz­mus és a nem­ze­ti­szo­cia­liz­mus 1945-ben el­bu­kott, de a szov­jet rend­szer Eu­ró­pá­ban 1991-ig tar­tot­ta ma­gát.

Az 1933-ban Né­metor­szág­ban ha­ta­lom­ra jut­ta­tott náci rendszer tár­sa­dal­mat egy­sé­ge­sí­tő in­téz­ke­dé­sei (a több­párt­rend­szer és a tár­sa­dal­mi cso­por­tok szer­ve­zett ér­dek­kép­vi­se­le­té­nek fel­szá­mo­lá­sa, a tár­sa­dal­mi kü­lönb­sé­gek, a mű­vé­szet, a kul­tú­ra és tu­do­mány, va­la­mint az egy­sé­ges ideo­ló­gia ne­vé­ben a saj­tó és a film po­li­ti­kai gleich­sal­to­lá­sa, a po­li­ti­kai gon­dol­ko­dás és cse­lek­vés orien­tá­ciós min­tá­já­nak re­du­ká­lá­sa a pri­mi­tív ba­rát–el­len­ség al­ter­na­tí­vá­ra) már nem vol­tak ma­gya­ráz­ha­tók a po­li­ti­kai el­mé­le­tek ko­ráb­bi ki­fe­je­zé­si for­mái­val. Ezért a tör­té­nel­mi­leg új dik­ta­tó­ri­kus ural­mi és tár­sa­dal­mi rend­szer tí­pu­sát to­ta­li­ta­riz­mus­nak ne­vez­ték el.

A po­li­ti­kai és el­mé­le­ti vi­tá­kat a 20. szá­zad egy má­sik tör­té­nel­mi-po­li­ti­kai ta­pasz­ta­la­ta is azo­nos irány­ba te­rel­te. A bol­se­vi­kok 1917. no­vem­be­ri oroszor­szá­gi ha­ta­lom­át­vé­te­le és pro­le­tár­dik­ta­tú­ra­ként ér­tel­me­zett ural­ma a kö­vet­ke­ző két év­ti­zed­ben fő­leg a sztá­li­ni hata­lom­át­vé­tel ré­vén oly mér­ték­ben kon­szo­li­dá­ló­dott, hogy meg­kér­dő­je­lez­he­tő: a lé­te­ző „sztá­li­niz­mus” egyál­ta­lán összeegyez­tet­he­tő volt-e az 1917. évi for­ra­da­lom vá­ra­ko­zá­sai­val. A dik­ta­tó­ri­kus ál­lam­ha­ta­lom ki­ha­tott az élet min­den te­rü­le­té­re. Mindez össze­füg­gött Sztá­lin párt­be­li utód­lá­si har­cai­val és az 1930-as évek nagy tisz­to­ga­tá­sai­val. Is­mer­te­tő­je­le a be­sú­gás és fel­je­len­tés, a kö­nyör­te­len ül­dö­zés, a „más­ként gon­dol­ko­dók”, az „osz­tály­el­len­ség”, il­let­ve az „ál­lam el­len­sé­gei­nek” mi­nő­sí­tet­tek de­por­tá­lá­sa és tö­me­ges meg­sem­mi­sí­té­se volt.

A Sztá­lin és funk­cio­ná­riu­sai­ to­tá­lis dik­ta­tú­rá­ja­ként kon­szo­li­dá­ló­dott szov­jet­ál­lam rö­vi­de­sen im­pe­ri­á­lis am­bí­ció­kat dé­del­ge­tett Kö­zép- és Ke­let-Eu­ró­pa irá­nyá­ban. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú nyo­mán a Szov­jetunió Kö­zép- és Ke­let-Eu­ró­pá­ban 475 300 km2-nyi te­rü­le­tet an­nek­tált 24 mil­lió la­kos­sal; majd el­lenőr­zé­se alá vont 991 700 km2-en élő 90,2 mil­lió la­kost, s fél év­szá­zad­ra ki­ter­jesz­tet­te rend­sze­rét ezek­re az or­szá­gok­ra is. Az ural­mi tech­ni­ká­ban és le­gi­ti­má­ció­ban mindin­kább felis­mer­he­tő­vé vál­tak a nem­ze­ti­szo­cia­liz­mus és a sztá­li­ni ve­re­tű bol­se­viz­mus kö­zöt­ti struk­tu­rá­lis ha­son­ló­sá­gok és azo­nos­sá­gok.

A to­ta­li­ta­riz­mu­sok­kal fog­lal­ko­zó szer­zők a tár­sa­da­lom fe­let­ti to­tá­lis ura­lom esz­kö­ze­ként em­lí­tik a ter­ro­ris­ta mó­don el­já­ró, for­má­li­san a párt alá, va­ló­já­ban azon­ban fö­lé ren­delt s a ha­tal­mi elit­től füg­gő tit­kos­rend­őr­sé­get, a hír­köz­lé­si és in­for­má­ciós mo­no­pó­liu­mot a tö­meg­kom­mu­ni­ká­ció po­li­ti­kai uni­for­mi­zá­lá­sa ré­vén, a ne­ve­lé­si mo­no­pó­liu­mot a ne­ve­lő- és ok­ta­tá­si in­téz­mé­nyek po­li­ti­kai uni­for­mi­zá­lá­sa ré­vén, a fegy­ver­ze­ti mo­no­pó­liu­mot a fegy­ve­res el­lenál­lás le­he­tő­sé­gé­nek megaka­dá­lyo­zá­sá­ra, va­la­mint a gaz­da­ság köz­pon­ti­lag irá­nyí­tott, bü­rok­ra­ti­kus és uni­for­mi­zált rend­sze­rét. Az ideo­ló­gia köz­pon­ti funk­ciót tölt be a to­tá­lis ura­lom­ban. A to­tá­lis ál­lam- és tár­sa­dal­mi rend­szer kiépí­té­se az­zal zá­rul, hogy a fi­lo­zó­fia a po­li­ti­ka szol­gá­la­tá­ba lép, s fi­lo­zó­fiai­lag is alá­tá­maszt­ja a gát­lás­ta­lan ha­ta­lom lét­jo­go­sult­sá­gát.

A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú 56 mil­lió­nyi ál­do­zat­tal járt, ám még ezt is fe­lül­múl­ták a kom­mu­nis­ta rend­sze­rek he­ka­tom­bái, mű­kö­dé­sük alatt a pol­gá­ri la­kos­ság kö­zel százmil­liós vér­ál­do­za­tot szen­ve­dett.