Az első nemzetközi gazdasági szankció egy háborút indító országgal szemben

Törékeny status quo 1919 után

Az amerikai elnök, Woodrow Wilson által elképzelt, majd 1919-ben létrejövő Népszövetséget vagy Nemzetek Szövetségét az első világháborút lezáró versailles-i békerendszer egyik tartópillérének szánták. A szervezet fő célja a nemzetközi béke megőrzése, ezáltal a nemzetek közötti vitás kérdések békés úton való elrendezése volt. A kollektív biztonság eszméje felett őrködő Népszövetség a béke megsértőivel szemben a 16. cikkely alapján gazdasági szankciókat is alkalmazhatott. Az alapító dokumentumot, azaz az alapokmányt aláíró országok között ott volt a világháborúban győztes Olaszország is.

1922-től, Benito Mussolini hatalomra lépésétől az olasz külpolitika nagyra törő célokat tűzött ki. Ezek egyike Abesszínia, azaz Etiópia bekebelezésére és ezzel egy összefüggő kelet-afrikai olasz gyarmatbirodalom kialakítására törekedett. A fiatal olasz állam már a 19. század végén terjeszkedett Afrika „szarvánál” – így Eritrea és Olasz-Szomália térségében gyarmatosított. Innen már 1895-ben hadjáratot indított Etiópia elfoglalására, de az olasz gyarmati csapatok 1896 márciusában súlyos vereséget szenvedtek az aduai csatában. A térségben ekkor megtorpant az olasz birodalomépítés, így elmondható, hogy a fasiszta mozgalom revánsra törekvő, hódító szándéka valójában a korábbi külpolitikai cél újraélesztését jelentette. Az első konfliktus már 1934 végén bekövetkezett: olasz expedíciós csapatok az általuk évek óta megszállt Ogaden tartomány egyik oázisánál katonai erővel szorították vissza az etióp csapatokat. Az ürügy tehát megvolt, Mussolini már csak megfelelő nemzetközi helyzetre várt. Tisztában volt azzal, hogy a briteket és a franciákat nem elsősorban az általa elképzelt afrikai terjeszkedés aggasztja, hanem az Adolf Hitler vezette nemzetiszocialista Németország status quót fenyegető lépései. 1934 nyarán – amikor az osztrák nácik pucckísérletét Hitler Ausztria bekebelezésére akarta kihasználni – többek között Olaszország határozott fellépése is megakadályozta az anschlusst.

A háború diplomáciai előkészítése

A francia külpolitika „megértette” a helyzetet. 1935 januárjában Pierre Laval francia külügyminiszter a római tárgyalásai során gyakorlatilag beleegyezett abba, hogy Olaszország bekebelezze Etiópiát. A további európai események is kedveztek az olasz diktátornak. 1935 márciusában Németország bevezette az általános hadkötelezettséget, és ez egyértelműen a versailles-i előírások semmibevételét jelentette. Nagy-Britannia és Franciaország miniszterelnökei néhány héttel később az olaszországi Stresában tárgyaltak Mussolinivel a kialakult helyzetről. Az itt megfogalmazott diplomáciai jegyzék valójában egy erőtlen üzenet volt Berlinnek, amelyben elítélték a fegyverkezést és kiálltak a független Ausztria mellett. Az olasz diktátornak azonban Stresa elsősorban nem erről szólt – egyértelművé vált számára, hogy Nagy-Britannia sem támaszt különösebb igényt Etiópiára. Ebben persze tévedett; a britek csupán egy kisebb határkorrekcióban gondolkodtak, számukra az afrikai ország teljes bekebelezése fenyegetőnek tűnt az ottani brit gyarmatok stratégiai helyzete miatt. 1935 júniusában Eden brit miniszterelnök római tárgyalása során felajánlotta az etiópiai Ogaden tartomány átcsatolását, de Mussolini már a háborús megoldásban gondolkodott. 

Időközben megindultak a katonai előkészületek is: az olaszok a Szuezi-csatornán keresztül folyamatosan csapatokat csoportosítottak át Eritreába, illetve Olasz-Szomáliába, ahol útvonalakat, valamint reptereket építettek ki és üzemanyagraktárakat létesítettek. A katonai lépések láttán az etióp uralkodó, Hailé Szelasszié császár a Népszövetséghez fordult. A szervezet egy bizottságot küldött ki, hogy megelőzze a konfliktust. A bizottság szeptemberben tette le jelentését a Népszövetség Tanácsának asztalára – ebben az országnak a szervezet felügyelete alá helyezését javasolták. Mussolini elvetette az elképzelést, és 1935 október elején Olaszország megindította a háborút Afrikában.

Gazdasági szankciók az agresszorral szemben és következményei

A béke megbontása a Népszövetség Alapokmányának megszegését jelentette, ezért annak Közgyűlése néhány nappal később brit javaslatra gazdasági szankciót hirdetett meg Olaszországgal szemben. A határozat azonban nem terjedt ki a hadviseléshez szükséges legfontosabb nyersanyagokra, hanem egyebek mellett előírta a fegyverszállítások leállítását, az Olaszországból jövő áruimport zárolását, illetve egyes termékek bevitelét. A szankciók így nem érintették az országba irányuló szén- és vasszállítást, illetve a kőolajimportot. Nagy-Britannia például az embargóval nem sújtott termékek esetében folytatta a kereskedelmet Olaszországgal. Nem zárták el a Szuezi-csatornát sem az utánpótlást szállító olasz hajók előtt. Mindössze három ország: Ausztria, Magyarország és Albánia tartózkodott a szavazásnál. Albánia Olaszország protektorátusa volt, Ausztria elkötelezett volt irányába az anschluss 1934-es elhárítása miatt, míg Magyarország gazdasági érvekre hivatkozott. A magyar álláspontot báró Velics László fogalmazta meg: „Olaszországnak az amúgy is beszűkült és korlátozott piacokról való kizárása Magyarország gazdasági és pénzügyi egyensúlyának teljes felborulását eredményezné.”

A gazdasági szankciók nem akasztották meg a háború menetét, sőt az olasz közvélemény úgy érezte, hogy megint megalázzák az országot, ezért ekkor jelentős támogatottsága volt Mussolini politikájának. A szankciópolitika már csak azért sem volt eredményes, mert Olaszország a kieső termékeket Németországból pótolta. Idővel a brit és a francia kormány titokban kompromisszumot ajánlott, és Etiópia felosztását javasolta Hailé Szelasszié kormányzata és Mussolini állama között. Az etióp császár azonban elvetette a javaslatot, majd a tervezet kiszivárgott, s az angol külügyminiszter és a francia miniszterelnök lemondásra kényszerült. A két nyugati ország közvéleménye ugyanis egyre erőteljesebb szankciókat sürgetett, és élesen elítélte az olaszok afrikai háborúját.

1936 első hónapjaiban kidolgozták az újabb gazdasági szankció tervezetét, amely már kőolajembargóval sújtotta volna Olaszországot. Több olajtermelő és -exportáló ország – így például a Szovjetunió, Románia, Irak – bejelentette, hogy kész elfogadni a szankciókat. Ezzel Olaszország nyersolajimportjának mintegy háromnegyedét veszítette volna el, ami komolyan fenyegette volna a hadjárat sikeres befejezését. Az „olajvita” hónapjaiban Hitler is emelte a tétet, és a Rajna-vidék megszállásával fenyegetőzött. Érzékelte, hogy a stresai „front” már nem működik, Olaszország egyre inkább elhidegült Nagy-Britanniától és Franciaországtól. 1936. március 2-án a Népszövetség végül az olajembargó kérdésének elhalasztásáról döntött, de a sértett Mussolini néhány nappal később jelezte a német nagykövetnek, hogy Olaszország nem fogja teljesíteni a locarnói szerződésben vállalt kötelezettségét, ha Németország katonailag bevonul a Rajna-vidékre. Mint ismert, néhány nappal később ez is meg valósult.

1936 májusában az olasz hadsereg elfoglalta az etióp fővárost, és a Fasiszta Nagytanács bejelentette az ország bekebelezését az Olasz Birodalomba. Az olasz közvélemény lelkesen fogadta a győzelmi híreket, az olaszok úgy érezték, hogy nemcsak az etiópokat, hanem a briteket is legyőzték. A háború azonban nagyon sokba került és nem is térült meg, hiszen a következő években a gyarmati uralom fenntartására jelentős összegeket költöttek el. A megszerzett gyarmat végül kihasználatlan maradt, nem áramlott olasz tőke az országba, így meg se kezdődhetett a nyersanyagok kiaknázása. Emellett a meglehetősen mostoha földrajzi adottságokkal és éghajlattal rendelkező térség telepesgyarmattá sem vált, mivel nagyon kevesen gondolták úgy, hogy érdemes ott új életet kezdeni. Öt évvel később, már a második világháborús hadműveletek keretében végül brit csapatok fogják felszámolni az olasz gyarmati uralmat.  

Az olasz–etióp háború diplomáciai küzdelmei végső soron a nemzetiszocialista Németország pozíciójának további erősödését hozták. Megszűnt a világháborúban győztes nagyhatalmak közötti széles körű együttműködés. A gazdasági szankciók körüli diplomáciai viták tulajdonképpen Németország karjaiba lökték Olaszországot. Néhány hónappal később aláírták a német–olasz barátsági szerződést, vagyis létrejött a Berlin–Róma tengely. Ezzel megnyílt az út Németország számára Közép-Európa felé.