1831. március 21-én a New York-i Citi Bank alkalmazottai azzal szembesültek, hogy az éjszaka folyamán a páncéltermet kirabolták. Az eltűnt összeg alapján az Egyesült Államok történetének addigi legnagyobb, ráadásul fegyvertelen rablását követték el. Az eseményt a korabeli sajtó is kiemelten kezelte, és a nyomozást a város akkori főrendőre vezette. Ugyan a rablás módja és sikere szinte a filmvászonra kívánkozik, az elkövetőknek napokon belül sikerült a nyomára akadni, és március 24-én már meg is történt az első letartóztatás. Az újságok akkor ezt tekintették az Egyesült Államok első bankrablásának.
Amennyiben bankrablással kizárólag könyveket olvasva vagy filmeket nézve találkozunk, azt hihetnénk, hogy aranykoruk a klasszikus vadnyugat világa volt, hiszen a komolyabb és a humorosabb western történetek egyaránt visszatérő elemként jelenítik meg. A valós bűnügyi statisztika azonban ezt nem igazolja, a 19. század vadnyugati „hőskorában” mindössze egy tucat klasszikus bankrablási kísérletről tudunk az Egyesült Államokból. 1831-ben azonban egyetlen pisztolylövés nélkül sikerült New York legfontosabb bankját kirabolni, szinte nyom nélkül.
A tett helyszíne
New York a 19. század elején még nem volt az a kiterjedt globális metropolisz, amivé a század végére vált. A városban még nem sorakoztak a sokemeletes iroda- és bérházak, és a későbbi multikulturális jelleget kialakító, több kontinensről érkező bevándorlási hullám sem érte még el. Ennek megfelelően intézményrendszere, így a rendfenntartással foglalkozók megszervezése is még megtartotta provinciális jellegét, modern rendőrségről ekkor még nem beszélhetünk.
A Citi Bank of New York (nevét következetesen ekképpen, „i”-vel írva) 1831-ben még 20 éves sem volt, amikor a kirablása miatt a címlapokra került. Hivatalosan 1812. június 16-án alapították, hogy a város lakói számára elérhető banki szolgáltatásokat nyújtsanak, illetve azért, hogy New York üzleti és kereskedelmi élete versenyképes lehessen más észak-amerikai városokéval, különösen Boston, Baltimore és Philadelphia viszonylatában. Az alapítást komoly politikai vitával indult, a saját városi bank alapítására vonatkozó első javaslatot helyi kereskedők egy csoportja fogalmazta meg, és támogatta őket az Egyesült Államok negyedik elnöke, James Madison is. Az alapítás ötlete nemcsak náluk merült fel, és kisebb késéssel egy másik javaslat is érkezett az alelnök, George Clinton köréből, aki korábban New York Állam első kormányzói tisztségét is betöltötte. A két csoport kiegyezését követően és az első javaslatot elfogadva jöhetett létre a bank, amelynek vezetői testületét közösen állították fel.
Az 1812-es brit-amerikai háború idején a pénzszűkében lévő kormányzat hadikötvények és bankók kibocsátására kényszerült, amelyet a Citi Bank is segített finanszírozni. Egy 1824-es szervezeti átalakítást követően a század középső harmadára már egyértelműen sikeres pályára állt, élvezve az első ipari forradalom korszakának minden gazdasági fejleményét. 1831-ben a bank elnöke az a már több mint 70 éves Isaac Wright volt, aki korábban az első állandó menetrendű modern atlanti hajózási szolgáltatást hozta létre New York és Anglia között. A Citi Bank ekkor a Wall Street 52. szám alatti épületben működött, és csak a 19. század második felében költözött az azóta ismertebb és tekintélyesebb 55. szám épületébe.
A rablás
A rablás elkövetése egy darabig észrevétlen maradt. Látványos fegyveres betörésről, a dolgozók kényszerítéséről szó sem volt. A tettesek behatolására, a páncélterem kirablására a maga idejében senki sem figyelt fel. Csak a későbbi nyomozás tárta fel, hogy valószínűleg 1831. március 19-én, szombaton este törhettek be a bank épületébe, ugyanis a főpénztáros, Lancester Burling 1831. március 21-én hétfőn reggel a bejárati ajtót és a külső páncélterem ajtaját is ugyanúgy zárva találta, ahogy azokat az előző szombati nap végén hagyta. A rablás nyomait csak akkor vette észre, amikor a kinyitotta a páncéltermet, hogy a napi ügymenethez szükséges pénzt és bankjegyeket magához vegye. Ebben az időben a belső páncéltermet külön nem látták el további zárokkal, azt feltételezve, hogy egy zár elegendő.
Miután a főpénztáros minden otthagyott bútort, papírokat és egyéb tárgyat szerteszét dobálva talált, értesítették a városi rendőrséget. A páncélteremből legalább 240 000 (egyes számítások szerint 245 000) dollárnyi bankjegy és váltó tűnt el. Kizárólag az inflációval számolva ez ma csaknem 9 millió dollárt jelentene, vásárlóértéken azonban ennek sokszorosát is érhetné. A legtöbb pénzérmét a helyszínen hagyták, de az egyik kereskedőház biztonsági lerakatát képező aranyból vert spanyol dublonokat elvitték, mivel ezeket az Atlanti-partvidék más államaiban, köztük a kanadai Új Skóciában is jó áron lehetett értékesíteni. A rablók a zsákmányt a teremben talált bőrrel bevont csatos utazóládákban (korabeli bőröndökben) szállították el, amelyeket a bankban lerakatot elhelyező ügyfelek hagytak ott.
A korabeli bankjegyek még csak nyomokban hasonlítottak a 20. század modern és kisebb méretű pénzeire. Ebben az időszakban az államok mellett számos bank vagy akár nagyvállalat is bocsáthatott ki papír alakú bankókat, amelyek mérete és nyomdai kivitelezése is változatos volt, ezért is volt szükség bőröndökre a szállításukhoz. A vizuális és értékbeni változatosság ellenére az ilyen bankjegyek a maiaknál könnyebben felismerhetőek és beazonosíthatóak voltak a korabeli banki alkalmazottak számára. Ezek a körülmények mind szerepet játszottak később a nyomozás sikerességében.
A nyomozás kezdete
Az eset azonnal az amerikai nyilvánosság legfontosabb hírévé vált, a New Yorkon kívüli médiában is háttérbe szorította a helyi tudósításokat. A nyomozás minden szakaszáról tudósítottak, a perekben elhangzottak mellett nekik köszönhetően rekonstruálható a rendőrségi nyomozás lefolyása. Amikor a rendőrök átkutatták az épületet, durva behatolásnak nem találták nyomát. A bejárati és a páncéltermi ajtók zárjain sem találtak feszegetésre, feltörésre utaló rongálódásokat. Az elsőre rejtélyesnek látszó bűnügy kapcsán hamar felmerült, hogy a rablók esetleg álkulcsokat használhattak, amelyből minimum kettőre is szükségük lehetett.
A New York Evening Post egyik korabeli száma is megírta, hogy a tanúk keresése közben a rendőrség tudomására jutott egy furcsa rablási kísérletsorozat, amelyet szintén március 19-én este követtek el ismeretlenek. A Maiden Lane több boltját megpróbálták – valószínűleg szintén viaszminta alapján készített álkulcsokkal – feltörni, és a zárakat megrongálták, deformálták.
Miközben az újságok azt feszegették, hogy a rejtélyes rablás legalább részben „belső munka” lehetett, és így a bank dolgozóira is kéretlen figyelmet irányítottak, a Citi Bank az egy átlagember számára hatalmas összegnek számító 5000 dollárt ajánlott fel az ellopott bankjegyek visszaszolgáltatójának vagy a nyomravezetőnek. Ezt hamarosan a duplájára emelték, és az egyik vállalat, a Morris Canal Bank is felajánlott további 1000 dollárt, mivel az ő bankjegyeikből is legalább 20 000 dollárnyit elvittek a rablók.
A rendőrség legfontosabb fegyvere: Jacob Hays
A rendőrség a 19. század eleji New Yorkban két párhuzamosan működő szervezetből állt. Nappal a constable néven emlegetett felügyelők vigyáztak a rendre, azonban felkészültségük távol állt a későbbi professzionális főállású rendőrökétől. Valójában a városi polgárok rotációban végzett kötelező szolgálatára alapozták a napközbeni rendfenntartást, mindenféle kiképzés és fizetség nélkül. Nagyjából egyszerre harminc fő teljesített ilyen szolgálatot az egyre növekvő városban. Az úgynevezett éjjeliőrség (night watch) tagjai már valamilyen formában állandó szervezetet alkottak, és csekély fizetség is járt szolgálatukért. Sokan viszont csak egyéb munkájuk mellett másodállásban vettek részt az őrszolgálatban, illetve olyan kereskedősegédeket, munkásokat alkalmaztak, akik főállásukat italozás vagy munka közbeni alvás miatt elvesztették. Az éjjeliőrség mindössze azért kapott valamivel állandóbb szervezeti keretet, mert a korabeli városi életben inkább este volt szükség kisebb bűntények elhárítására. Leggyakoribb feladatuk a kisebb esti lopások és tűzesetek felderítése volt. Ugyan hasonló beosztott városi szolgálat már létezett a 17. századtól, a bankrablás idején viszont az a testület állt neki a nyomozásnak, amelyet New York polgármestere, Edward Livingston hívott életre 1801-ben.
A fentiekből is kiviláglik, hogy professzionális, a modern kort idéző nyomozati munkára nem sokan voltak alkalmasak, és elvétve került sor sikerrel záruló felderítéses bűnüldözésre. Egy későbbi nyomozó panaszkodott is, hogy korábban rendesen nem jegyezték fel a megoldott ügyeket sem. A bankrablás évtizedére New York egész területén összesen 100 rendőrbíró (marshal) egészítette még ki a rendőri személyzetet.
A professzionális városi rendőrség, az azóta is működő New York City Police Department (NYPD) létrehozására csak 1845-ben került sor, így a rend legfőbb és legsikeresebb őrzője akkoriban egyetlen ember volt, Jacob Hays, a város főrendőre (High Constable), akire azóta is úgy utalnak a rendőrség- és helytörténeti munkákban, hogy a 19. század elején gyakorlatilag az ő személye jelentette a bűnüldözést.
Hays 1772-ben született Bedfordban, zsidó családban, nagyapja – szintén Jacob – még a 18. század elején érkezett Hollandiából, és New Yorkban telepedett le. A család részt vett a helyi zsidó közösségek életében is, de foglalkozásukat tekintve egyre inkább beleolvadtak a New Yorki-i polgárok közé. Első rendőrbírói megbízatását még 1798-ban kapta, és ezt követően nevezték ki 1802-ben a nappali és éjszakai biztonságért is felelős vezetővé.
Személyével a korabeli újságok is több alkalommal foglalkoztak, felismerhetően „zsidó arcvonásai” mellett olyan tulajdonságok sorával felruházva, mint a feddhetetlenség, becsületesség, nagylelkűség, őszinteség. A sajtó figyelmét elsősorban sikeres nyomozásaival érdemelte ki, amelyben szerepet játszott kiváló arc- és névmemóriája is. Az 1831. márciusi bankrablási ügy esetében is hamar felmerült nála egy lehetséges gyanúsított.
Az elkövetők nyomában
A tényleges nyomozást gyakorlatilag maga Hays vezette és végezte el személyesen. Bár az egész eset, az elkövetés pontos módja és a rablás mértéke újszerű bűnténynek számított, a lehetséges kivitelezők karakterébe illő személyeket már jól ismerte. Így vált egyik fő gyanúsítottjává egy James Honeyman nevű angol, akit korábban már letartóztatott egy Brooklyn-i bolt kirablásáért, de akkor kellő bizonyítékok hiányában elítélni még nem tudták. Az illető további ügyei alapján is egy visszaeső, szinte „rejtői” karaktert képzelhetünk el, aki az egyes emberektől való kisebb tolvajlások mellett egy gőzhajót is megpróbált kirabolni, illetve egy postakocsi-rablásnál is felmerült a neve. Hays ismerte Honeyman állandó lakóhelyét a Division Street-en, de amikor rajtaütöttek, sem őt, sem a pénzt nem találták a helyszínen. Március 22-én az újságok még arról írtak, hogy az ügyet homály fedi, és a rendőrség nem talált további nyomokat.
Ezzel egy időben egy Edward Jones nevű férfi jelentkezett be az egyik New York-i panzióba az Elm Street-en, saját zárható szobát kért (ez akkoriban az olcsóbb szállásadóknál csak felárral volt elérhető), és készpénzben fizetett. A panziót üzemeltető Henry Banks gyanúsnak találta a beköltöző új vendéget, aki 2 nagyobb és egy kisebb bőrönddel érkezett, majd a szoba elfoglalása után távozott is az egyik poggyászt magához véve. Miután gyanújáról értesítette a hatóságokat, maga az akkor már csaknem 60 éves Hays érkezett a panzióhoz szintén rendőr fiával és egy további kollégával együtt. A szobába behatolva felnyitották az ottmaradt bőröndöket, és meg is találták a rablásból származó bankjegyek egy részét. Ezután a rendőrök a szobában elbújva megvárták Edward Jones visszatérését, akit azonnal letartóztattak. Ahogyan Hays gyanította, Edward Jones nem volt más, mint az álnéven bejelentkező James Honeyman, akit átmenetileg a Bridewell börtönbe szállítottak.
1831. március 24-én, a rejtélyes bankrablást követő 4. napon nemcsak az elkövetőt fogták el, hanem az ellopott zsákmány tetemes része, egyes források szerint 185 758 dollár (mások szerint ennél némileg kevesebb) is megkerült. Ez a letartóztatás kezdte feloldani a Citi Bank dolgozóira vetült gyanút, ugyanis a közvélemény és a sajtó idáig mindenképpen az ő érintettségüket látta valószínűnek.
James Honeyman a kihallgatások során nem működött együtt, és az újságírók hosszasan elemezték külsejét és viselkedését. Alacsony termete és vörösesszőke haja mellett kiemelték higgadtságát, határozottságát és „intellektuális arcát”. Honeyman családos ember volt, feleségétől két lánya született, akik ekkor 8 és 6 évesek voltak. Őket is letartóztatták, annak ellenére, hogy Honeyman váltig állította: a családja nem tud az ügyeiről semmit. A feleségét és a lányokat végül elengedték, ezzel párhuzamosan a bizonyítékok és tanúk begyűjtésével azonban a rendőrök jól haladtak.
A bőröndben talált bankjegyeken túl találtak egy kocsist, aki vallomásában azt mondta, hogy a bankrablás hétvégéjén két, nagy bőröndöket cipelő férfi kért tőle szállítást. A tárgyalás során egyértelműen azonosította Honeymant és azokat bőröndöket, amelyeket a rendőrök a panzióban találtak. A bíróságon tanúskodott egy másik kocsis is, akit az elkövetők már a zsákmány panzióba szállításához béreltek fel, és szemtanúként szintén azonosította Honeymant.
A korabeli tudósítások szerint a per során maga Hays olyan egyértelműen sorolta fel a bizonyítékokat, hogy az esküdtszék tagjai fel sem álltak, hogy visszavonulva megtárgyalják az ítélethozatalt. A tárgyalótermi székükben maradva egyhangúlag találták bűnösnek Honeymant.
A bűntárs és a hiányzó pénz kérdése
A rendőröket és a közvéleményt is foglalkoztatta a bűntárs kérdése. Az Evening Post még március 28-án is olyan cikket közölt, amelyben nem zárta ki, hogy a bank egyik munkatársa segíthetett Honeyman-nek, különben a rablás nem sikerült volna ilyen könnyen. A vallomást tevő tanúk (köztük a szállásadó Henry Banks) által is említett bűntárs mellett más is hiányzott: még legalább 60-63 000 dollárnyi zsákmány.
Amikor Hays és kollégái újra átnézték a panzióban talált bőröndök tartalmát, felfigyeltek egy női ruhára, amely nem Honeyman feleségéé volt. Így akadtak egy bizonyos Willian J. Murray nyomára, a ruha ugyanis az ő házastársához vezetett. Hays vezetésével a rendőrök gyorsan eljutottak a feltételezett bűntárs lakásához, hiszen őt is ismerték, a két bűnözőt látták már korábban együtt. Murray azonban nem volt már New Yorkban, ugyanis a bűntény megtörténte után elhagyta a várost, és egészen Philadelphiából kellett az ottani letartóztatását követően visszahozatni a városba. Nála is megtaláltak valamennyit a lopott bankjegyekből. Tárgyalására 1831 júliusában került sor, és miután a panziós egyértelműen beazonosította, hogy ő az a férfi, aki az első napon járt a panzióban Honeyman-nél, az esküdtszék nagyjából 3 percnyi tanácskozás után találta bűnösnek. Mindkét elkövetőt öt évre New York híres börtönébe, a Sing Sing-be küldték, amely 1828-tól fogadott elítélteket, így az ottani rabok első generációjához tartoztak.
A nyomozás során kiderült az a körülmény is, hogy az elkövetők közti kapcsolat nem újonnan jött létre. Mindketten angolok voltak, és első bűncselekményeiket is – még külön-külön – Angliában követték el. Mint tolvajokat az angol hatóságok az ausztrál fegyenctelepre küldték őket, Botany Bay-be, itt ismerkedtek meg, és együtt szöktek vissza a szigetországba, majd onnan jutottak New Yorkba, pár évvel a bankrablás előtt.
A történet látszólag sikeresen lezáródott, de még mindig hiányzott a bankból ellopott pénze egy része, amely még Murray-nél sem került elő. Az esettel kapcsolatos új nyom sem került elő egészen 1831. szeptember 20-ig, amikor is egy bizonyos „Mr. Parkinson” megpróbált beváltani egy bankjegyet a Citi Bankban, és az éles szemű pénztárosnak szemet szúrt, hogy az egyik rablásban eltűnt darabról lehet szó. A rendőrségi kihallgatás során kiderült, hogy az illető valójában Honeyman sógora, akihez váratlanul márciusban beállított, és egy kisebb utazóládában egy csomag pénzt hagyott hátra. Parkinson a tárgyaláson váltig esküdött, hogy sógora neki nem is említette, hogy honnan van a pénz, így végül sikerült vádalkut kötnie. Visszaszolgáltatta a nála maradt bankjegyeket, és szabadon távozhatott. Így került meg további csaknem 37 000 dollár, viszont a hiányzó nagyjából 26 000-re sosem bukkantak rá.
A közvélemény világában gyorsan változhat, hogy kinek jut csodálat vagy bírálat. Miközben Murray tárgyalásának előkészítése zajlott, magát Jacob Hayst keverték gyanúba a szenzációra éhes hírlapírók, hogy a hiányzó összeget ő tulajdonította el a nyomozás során. A New York Evening Post tudósítása szerint ez annyira felháborította az elkövetőket, hogy maguk erősítették meg az újságnak: a zsákmány egy részét ők rejtették el Hays hatókörén kívül.
„Elkap az Öreg Hays!” – utóéletek
Az 1831-es bankrablás a kriminális történéseken túl számos egyéb problémára is ráirányította a figyelmet. Egyrészt a bankok egy része elkezdett jobban védett fiókokat és zárakat készíttetni. Másrészt egyértelművé vált, hogy New York biztonságát nem lehet egyetlen idősödő főrendőrre, és civil őrökre alapozni. A városi törvényhozás végül 1845-re állította fel az első professzionális és megkülönböztető egyenruhát viselő rendőri szervezet, és ennek során felhasználták Jacob Hays és közvetlen tanítványainak tapasztalatait is. Az öreg főrendőrt a város annyira szerette, hogy a július 4-ei parádékon rendszerint ő vezette fel díszes öltözetben a városi tisztviselőket, és tiszteletből egészen 1850-ben bekövetkezett haláláig megtarthatta az akkor tényelges hatáskörrel már nem bíró High Constable címet is. A hétköznapi városi szóbeszédben továbbra is ő maradt a „gonosztevők rémálma”, és a rosszul viselkedő gyerekeket is azzal fenyegették, hogy „Elkap az Öreg Hays!”.
A Citi Bank – azóta Citibank néven – ma is létezik és az Egyesül Államok egyik legnagyobb bankja, világszerte több mint 2600 fiókot tart fenn. Központja még a 19. században átköltözött a szemközti épületbe, és ma is a Wall Street 55. szám alatt található. A New York-i rendőrség ma is számon tartja Jacob Hays-t, egyik ük-ük-ük-ükunokája, Benjamin Singleton jelenleg az NYPD egyik vezető civil elemzője.
Az első bankrablás?
Ugyan számos újságcikk már akkor, és azóta is az „első bankrablás” címmel írt az 1831-es esetről, azonban egyértelműen nem ez volt a történelem első bankrablása az Egyesült Államokban. Kisebb összegű lopások még New Yorkban is előfordultak, jó részüket éppen Hays derítette fel. Az első valóban nagy összegű rablás 1798-ban történt, Philadelphiában, ahol a Carpenters’ Hall Bankból vittek el csaknem 163 000 dollárt. Akkor viszont ez valóban az ottani dolgozók „belső munkája” volt.