Az ellopott korona

1439–1440 vál­sá­gos esz­ten­dők vol­tak ha­zánk tör­té­ne­té­ben. Miu­tán 1427-ben tö­rök kéz­re ke­rült Ga­lam­bóc, 1439-ben II. Mu­rád Szul­tán az Al-Du­na kulcs­pont­já­nak te­kin­tett Szend­rőt vet­te ost­rom alá. A Ti­tel­nél gyü­le­ke­ző ma­gyar se­reg­ben vér­has­jár­vány tört ki, s ad­dig ha­lo­gat­ták az üt­kö­ze­tet, amíg Szend­rő szin­te a sze­mük lát­tá­ra esett el. A tö­rök had­erő im­már fel­zár­kóz­ha­tott a Du­na dé­li vo­na­lá­ra, s a hosszú kö­zös ha­tá­ron ke­resz­tül ál­lan­dó­sul­tak be­tö­ré­sei a dél-­ma­gyaror­szá­gi te­rü­le­tekre. 

El­ső Habs­burg ural­ko­dónk, Al­bert (1437–1439) is meg­kap­ta a tá­bo­rá­ban pusz­tí­tó be­teg­sé­get, s ha­za­tér­ve Nesz­mé­lyen meg­halt. Fiú­gyer­me­ke nem volt, de fe­le­sé­gét, Er­zsé­be­tet ál­dott ál­la­pot­ban hagy­ta hát­ra. A ma­gyar elő­ke­lők két párt­ra osz­lot­tak. Egyik ré­szük úgy gon­dol­ta, meg kell vár­ni az öz­vegy ki­rály­né szü­lé­sét, és ha – amint meg­jó­sol­ták ne­ki – fiú­gyer­me­ket hoz a vi­lág­ra, az örö­köl­je a trónt. 

Az urak sok­kal né­pe­sebb tá­bo­ra – köz­tük a tö­rökel­le­nes har­cok ké­sőb­bi hő­se, Hu­nya­di Já­nos – ab­ból in­dult ki, hogy ha még fiút szül­ne is a ki­rály­né, nem le­het egy cse­cse­mő­re bíz­ni a dél­ről fe­nye­ge­tő tá­ma­dá­sok ki­vé­dé­sét. Ők Ja­gel­ló Ulász­ló, az ak­kor 15 éves lengyel ki­rály meg­vá­lasz­tá­sát szor­gal­maz­ták, aki a Krak­kó­ban járó ma­gyar kö­ve­tek­nek meg is ígér­te, hogy a kül­ső el­len­ség­gel szem­ben meg­vé­del­me­zi az or­szá­got. A Habs­burg-párt hí­vei egy ideig olyan komp­ro­misszum­ban re­mény­ked­tek, hogy Ulász­ló fe­le­sé­gül ve­szi Al­bert öz­ve­gyét, Er­zsé­be­tet, aki azon­ban csak szín­lel­te férj­hez me­ne­te­li szán­dé­kát, s hű ud­var­höl­gyé­vel, Kot­ta­ner Já­nos­né­val ti­tok­ban el­lo­pat­ta a Vi­seg­rá­don őr­zött Szent Ko­ro­nát.