Assur birodalmi fővárossá először az ún. középasszír uralkodók alatt vált, akik lerázva a hurri igát, Asszíriát a kor nagyhatalmai közé emelték. Olyan veszélyt jelentett Egyiptom és a Hettita Birodalom számára, hogy hosszas háborúskodásuk után éppen Asszíria miatt kellett békét kötniük. I. Tukulti-Ninurta (Kr. e. 1243–1207), az egyik legnagyobb középasszír uralkodó Babilont is elfoglalta, és Marduk isten szobrát Asszíriába hozta. A Kr. e. 13. század nagy uralkodói alatt épült ki Assur igazi nagyvárossá, kultikus centrummá, bár mérete a későbbi fővárosok nagyságához képest nem volt túlságosan tekintélyes. A 70 hektár kiterjedésű települést erős kettős falrendszer védte, a külső fal egy új negyedet is magába foglalt. Templomok sora és két palota épült fel a város északi részén, de még nem rendezték őket önálló, fallal körülvett citadellába. Ezen a területen az újévi ünnepségek során használt kövezett díszút húzódott végig, amelyen az istenek szobrait a falakon kívül, a várostól nyugatra található újévi ünnep házától a sziklaplató északkeleti sarkán fekvő Assur-templomba vitték.
KALHU (NIMRÚD). A Kr. e. 11–10 század során a betelepülő arámi törzsek az asszír hatalmat egy szűk területre szorították vissza. Csak a Kr. e. 9. században sikerült erős asszír uralkodóknak lassan újra tért nyerniük Észak-Szíriában, és ellenőrzésük alá vonni a fontos kereskedelmi utakat. A későbbi világhatalmi szerepet mindenekelőtt II. Assur-nászir-apli (Kr. e. 884–859) uralkodása alapozta meg, aki eredményes hódításai mellett számos belső szervezeti változtatást is végrehajtott a hatalmi struktúrában. Reformjainak részeként alapította meg új fővárosát. Az uralkodási székhely megváltoztatásának a király számára több előnye is volt. Egy újonnan kiépített városban sokkal több a hely monumentális épületek számára, másrészt nem kötötte a helyi politika, amely nagy részben a születési arisztokrácia érdekeit tükrözte. Kalhu ráadásul közelebb feküdt a meghódítani kívánt területekhez is.
II. Assur-nászir-apli az erősen központosított hatalom szimbolikus megjelenítésére törekedett az új főváros építészeti koncepciójának kialakításakor. Ezt szolgálta a citadella mint városon belüli önálló, elkülönült városrész létrehozása. Kalhuban a régi település dombjára 20 hektár kiterjedésű, fallal körülvett fellegvárat építettek, itt kapott helyet az uralkodó palotája és kilenc új templom. A 360 hektár nagyságú, teljesen új alsóvárost, a köznép lakóhelyét 7,5 km kerületű fallal vették körül, melyet erős bástyák védtek. A citadella a város szélén, a folyóparton állt, és anélkül is megközelíthető volt, hogy a városba be kellett volna lépni. A Tigrisen hajózó vagy a síkság felől érkező látogatót fenséges látvány fogadta: a pártázatos falakkal védett monumentális teraszon hatalmas, színesre festett vagy mázas téglákkal díszített épületek álltak, égbenyúló lépcsős toronytemplom, egyéb templomok (pl. Ninurta és Istár isteneké), és mindenekelőtt az Északnyugati Palota, egy kiemelkedő nagyhatalom központja.
II. Assur-nászir-apli palotája a fellegvár északnyugati területének nagy részét elfoglalta, kiterjedése legalább 200x120 méter volt. Elrendezése és gazdag szobrászati díszítése mintaképévé vált minden későbbi asszír palotának. Alapvetően három részből állt: az adminisztratív központként működő, nyilvános részből, amit az asszírok a „kapuhoz tartozónak” (babánu), és a magánlakosztályokból, melyet a „házhoz tartozónak” (bítánu) neveztek. A kettő határán helyezték el a tróntermet, ahol az uralkodó a követeket fogadta és lakomákat rendezett, közvetlenül e mögött kaptak helyet az állami hivatalok.

Az Északnyugati Palota igazi összművészeti alkotásként készült, ahol valamennyi részletnek jelentősége volt. A domborműveket és a fölöttük lévő falrészeket is kifestették, a mennyezetet illatos egzotikus fafajtákból készült gerendák tartották. A monumentális keveréklényekkel keretezett, hatalmas ajtónyílásokat a legkülönbözőbb ritka fákból készített ajtószárnyak zárták, melyeket domborított ábrázolásokkal ellátott bronzpántok fogtak össze. A padlóra drága szőnyegeket terítettek, a bútorokat elefántcsont faragványok borították. Mindehhez hozzá kell képzelni az arany étkészleteket, a finom mintájú ruhákat és a drágakövekkel kirakott ékszereket. A palota a világ másaként és egyben központjaként szolgált, megtalálható volt itt minden, ami abban a korban értékesnek számított.
Az ellenséges pusztítás után azonban mindebből csak kevés maradt fenn, de a faragványok is betekintést nyújtanak az egykori pompába. Mai ismereteink szerint Asszíriában itt alkalmaztak először nagyobb mennyiségben a falak lábazatának borítására nagyméretű domborműves kőlapokat és kapuőrző keveréklények, emberfejű szárnyas bikák és oroszlánok monumentális szobrait. Mindkét műfaj nyugati eredetű volt, az asszír uralkodók észak-szíriai és anatóliai hadjárataikon ismerkedhettek meg vele. II. Assur-nászir-apli az előképekből egy sajátosan asszír műfajt hozott létre, melyet utódai is átvettek és saját ízlésük szerint továbbfejlesztettek. A domborművek ábrázolásai képi kifejezői voltak az asszír királyi ideológiának. Ennek alapvető eleme a hatalom isteni eredete, valamint univerzális és szent jellege. Az uralkodó, aki Assur isten főpapja is egyben, összeköttetést teremt az istenek és a földi világ között, személye az ország prosperitásának záloga. Az asszír király feladata volt az istenek tisztelete, a béke és bőség biztosítása az ország számára, valamint a birodalom határainak kiterjesztése, az ellenség leverése és a lázadók megbüntetése.
II. Assur-nászir-apli a világbirodalmi eszme kifejezésére szimbolikus ábrázolásokat és elbeszélő jeleneteket egyaránt felhasznált. Az előbbieken leggyakrabban a stilizált pálmafa formájú szent fát beporzó szárnyas géniuszok jelennek meg. Az ember- és madárfejű lények termékenységszimbólumok voltak, az uralkodó védelmezői. Az elbeszélő jelenetek közül erősen szimbolikus jellege volt a vadászatábrázolásoknak, melyek az uralkodó személyes bátorságának és képességeinek felmutatása mellett a természet vad, zabolátlan erőinek megfékezését, a világ civilizálását is kifejezték. Az elbeszélő jelenetek mindenekelőtt a hadjáratok eseményeit örökítették meg. Bár az Északnyugati Palotában a háborús epizódok még csak két teremben kaptak helyet, később ez lesz a domborművek egyik leggyakoribb témája. A képprogram a háborúkat jól meghatározható egységekre bontva ábrázolta, a legfontosabbak a következők voltak: az ellenség elleni felvonulás és eközben a természeti nehézségek legyőzése (pl. átkelés folyón vagy hegységen); csatajelenet, illetve várostrom (tábori jelenetekkel); az ellenfél behódolása, a zsákmány számbavétele, a foglyok elhajtása, a lakosság deportálása és végül a bűnösök megbüntetése (kivégzések). Szintén nagy hangsúlyt kaptak az udvari jelenetek, amint az uralkodó kíséretének társaságában fogadja az adózók felvonulását.
Domborművek csak a palota középső részén kerültek elő. Itt minden ábrázolás egyben utalt a helyiség funkciójára is, ha ezt nem is tudjuk minden esetben egyértelműen megállapítani. A legfontosabb termek bejáratát hatalmas kapuőrző keveréklények, szárnyas oroszlánok és szárnyas bikák őrizték, az ásatások során összesen 28 került elő belőlük, magasságuk 2,5 és 4,5 m között mozgott. Ezeknek fontos bajelhárító funkciójuk volt, és egyben jelezték, hogy az épület és tulajdonosa isteni védelem alatt áll.

A nyugati szárny domborművei a katonai győzelmeket, a keleti szárnyé az istenségek szolgálatát, a déli szárnyé pedig az ország termékenységét és gazdagodását jelenítették meg. Valamennyi elem megtalálható volt a hatalmas trónteremben (45,5x10,5 m), amelyben az egész képprogram kicsúcsosodott.
A helyiség északi oldalán három nagy, keveréklények által őrzött kapu nyílt, melyek közül a középső volt a legnagyobb. A kő talapzatra helyezett trón tőlük balra, a keleti, rövidebb oldalon kapott helyet, a mögötte húzódó falilapokon az uralkodó volt látható tükrözésben a szent fa két oldalán, mely felett a napkorongból kinyúló Assur isten lebegett, a királyt pedig szárnyas géniuszok kísérték. A jelenetet két oldalról további életfák és géniuszok keretezték, és ugyanez a kompozíció jelent meg a középső bejárattal szemben is, amely ceremoniális szempontból kiemelt hely lehetett. Emellett körben a falon két sávban harci jelenetek, illetve királyi vadászat képei futottak körbe, közöttük a II. Assur-nászir-apli tetteit megörökítő ún. standard felirata kapott helyet. A katonai jelenetek ekkor még nem azonosíthatóak konkrét történeti eseményekkel, inkább általánosságban jelzik a hadjáratok jellegzetes fázisait. A trónterem udvar felőli homlokzatának két szélén egzotikus tárgyakat és állatokat (majmot) hozó követek ábrázolásai kaptak helyet. A középső részt még az ókorban eltávolították, de a maradványok alapján készült meggyőző rekonstrukció szerint a középső ajtót két oldalról nemcsak a falnyílásban keretezték hatalmas szárnyas bikák, hanem erre merőlegesen, az előreugró falsíkba is helyeztek további két-két oroszlánt és bikát. A kompozíciót közéjük helyezett szárnyas démonok egészítették ki. A több mint négy méter magas szobrok monumentális díszletet nyújtottak a palota legfontosabb helyisége számára, így nem véletlen, hogy ezt a kompozíciós sémát később II. Sarrukín is követte.
A várost és a palotát II. Assur-nászir-apli Kr. e. 879-ben hatalmas ünnepség keretében szentelte fel, melyet az ún. Bankett-sztélén örökített meg. A sztélé szövege szerint a tíznapos ünnepségsorozatra 47 ezer férfit és nőt hívtak meg az ország egész területéről és távoli vidékekről, akiknek összesen ezer ökröt, ezer borjút, tizenötezer birkát, ezer bárányt, ötszáz szarvast, ötszáz gazellát, több tízezer szárnyast, tízezer halat, tízezer hordó sört és ugyanennyi tömlő bort, valamint töméntelen gyümölcsöt, édességet és olajos magvat szolgáltak fel. A felirat szerint a várost ekkor 16 ezer fő lakta.
DÚR-SARRUKÍN (HORSZÁBÁD). Kalhu alapítása óta több mint 150 év telt el, amikor II. Sarrukín (Kr. e. 721–705) az immár világbirodalommá nőtt Asszíria fővárosaként ismét egy új helyszínt jelölt ki, 50 km-re északra Kalhutól, egy olyan helyen, ahol korábban nem volt település. II. Sarrukín trónbitorló volt, és valószínűleg egy felkelés révén került hatalomra, neve is azt jelenti, hogy „a király igaz”. Mivel nem volt legitim trónörökös, isteni kiválasztottságra kellett hivatkoznia, ennek pedig leginkább egy új birodalmi központ felelt meg. Uralkodása kezdetén még restauráltatta a kalhui Északnyugati Palotát, de Kr. e. 717-ben már letették az új város alapját.
A Dúr-Sarrukínnak (Sarrukín erődje) elnevezett város alaprajza a Kalhu által kijelölt hagyományt követte. Városfalai, melyeken hét kapu nyílott, egy 280 ha kiterjedésű, közel négyzetes területet fogtak közre. Az északnyugati oldalon kapott helyet a fallal körülvett citadella, melyen belül egy magas, mesterséges teraszt létesítettek. A trapezoid formájú terasz teteje a falkoronával egy magasságba került, erre építették a királyi palotát, szorosan mellette egy több templomot magába foglaló épületegyüttest és egy rámpás feljáratú toronytemplomot. A citadella külső részén további templomok és az udvartartás kiemelkedő tagjainak palotái kaptak helyet.
II. Sarrukín nagy palotájának kiterjedése a hozzáépített templomokkal együtt kb. 290x290 m volt, és 12 m magasan emelkedett a város szintje fölé. Távolról nézve úgy tűnhetett, mintha a városfal felett lebegne. A minden korábbi palota méretét túlszárnyaló épületegyüttest a kalhui Északnyugati Palotától eltérően nem rendezték egy vastag fallal körülvett, szabályos, zárt téglalap alakú formába, hanem a helyiségeket egy viszonylag szabálytalan alaprajzban rendezték el. Itt ugyanúgy megtalálható volt a három funkciójában elkülönült épületrész, a nyilvános szárny, az állami hivatalok és reprezentáció szárnya, valamint a magánlakosztály, de ezeket nem fűzték fel egy tengelyre.
Bár már a palota főbejáratát is 3 pár különböző méretű szárnyas bikából álló monumentális kompozíció keretezte, a korábbiakhoz hasonlóan a gazdag szobrászati díszek sora a középső résztől, az állami hivatalok szárnyától kezdődött. Az előtte fekvő hatalmas, közel 120 m hosszúságú udvar trónterem felőli fala volt talán a legnagyobb hatású szobrászati együttes, melyet az asszír művészet alkotott. Ez sok tekintetben követte II. Assur-nászir-apli tróntermének homlokzati sémáját, csak sokkal nagyobb méretben. A 120 méter hosszúságú falfront közepére helyezett három kaput ugyanúgy szárnyas kapuőrző lények őrizték, és az általuk bezárt, megvastagított falszakasz elé, azzal párhuzamosan ugyanúgy két-két, egymásnak hátat fordító lényt állítottak. A különbség az volt, hogy itt, mint az egész palotában mindenütt, már csak szárnyas bikákat alkalmaztak, és valamennyi lény szembenézett az érkezővel. A szárnyas bikák között a hóna alatt oroszlánt tartó hős jelent meg, a szárnyas géniuszok az előreugró falrész oldalára kerültek. A legnagyobb kapuőrző lények mérete már elérte az 5,8 m-t, súlyuk pedig a 25 tonnát. (Az egész palotában a különböző ásatások során összesen 26 pár szárnyas bikát ástak ki.)

A hármas kapubejárat két oldalán az uralkodó és udvartartása volt látható, amint lakomára vonulnak be hosszú sorokban a trónterembe, mögöttük szolgák, akik a bútorokat és az edényeket hozzák. A trónterem mögötti állami hivatalok falait szintén domborművek borították, de az igazán izgalmas, újszerű rész a magánlakosztály volt, melyet a nagy belső udvar északnyugati oldalából nyíló folyosón keresztül a teraszra kijutva lehetett elérni. A magánlakosztály helyiségsora a korábbi mezopotámiai szokásokhoz képest szokatlanul nyitott volt, teljesen szabadon állt, falait pedig kívülről is domborművek díszítették. A lakosztályt körbevevő teraszról az uralkodó és a vendégek a folyóvölgyre tekinthettek ki. Valószínűleg ez lehetett az ún. bít hiláni, melyet II. Sarrukín a feliratok tanúsága szerint „Hatti mintára”, azaz észak-szíriai példák alapján épített. Itt több nagy reprezentatív terem mellett egy fürdőszoba is helyet kapott. Az egyik trónterem méretű helyiségben az uralkodó idegen követségeket fogadhatott, egy másikban ünnepi lakomákat rendezhettek. A falakat borító domborművek ábrázolása is ennek megfelelő volt, például az idegen követségek, míg a teraszra néző 8. helyiségbe eljutottak, a nagy udvarban adóvivők sorát láthatták, melyek közül a legérdekesebb talán az építőfát a tengeren át szállító föníciaiak ábrázolásai. Az adóvivők menete immár két sorba rendezve, az átvezető folyosón továbbhaladt, a kihallgatási csarnokban pedig a lázadók vezéreinek megbüntetése, például szemek kiszúrása és különböző kivégzési módok voltak láthatóak: a követekre a látvány bizonyosan kellő hatást tett. A nyugati szárny másik oldalát háborús jelenetek uralták, az itteni nagy fogadócsarnokban a csaták képei fölötti sávban egy lakoma jelenetei láthatóak, melyen katonák, valószínűleg főtisztek ünnepelnek az uralkodóval. A teljesen privát helyiségek hiányoznak a palotából, talán az elpusztult felső emeleten kaphattak helyet.
Miután a város és a palota elkészült, uralmának 15. évében (Kr. e. 707) II. Sarrukín hatalmas ünnepségekkel szentelte fel művét. Dúr-Sarrukín valószínűleg a világtörténelem legrövidebb életű nagyvárosa volt. II. Sarrukín 705-ben egy szerencsétlenül végződött anatóliai hadjárat során elesett. Utóda uralkodása alatt a várost elhagyták, és ez a hatalmas mű lassan az enyészeté lett.
NINIVE. Mivel II. Sarrukín holtteste nem került elő, ezt a kortársak csak valamilyen istenek ellen elkövetett bűnnel magyarázhatták. Így fiának és utódának, Szín-ahhé-eríbának (Kr. e. 705–681) különösen hangsúlyoznia kellett, hogy az ő uralmával új korszak kezdődött. Nem véletlen tehát, hogy trónra lépése után azonnal új székhelyet keresett magának. Ninive ősi nagyváros volt, a ninivei Istár kultusza az ősidőkbe nyúlt vissza, a település egyes részei már a Kr. e. 5. évezredben lakottak voltak. Választását indokolta, hogy koronahercegként itt kapott apjától palotát, itt voltak bizalmi emberei is. Személyiségére különösen jellemző volt az a más királyoknál is megjelenő motívum, amit heroikus elsőségnek nevezhetünk: minden műve legyen nagyobb és jobb, mint elődeié.
A korábbi város határait kiterjesztette, így Ninive addig nem látott méretűre, 750 hektár nagyságúra nőtt. A szabálytalan trapezoid alaprajzú város legnagyobb hosszúsága 4 km, a legnagyobb szélessége 2 km lett, a város lakossága elérhette a 80-90 ezer főt is. A Mezopotámiában szokatlan módon kőtömbökből készült előfalakkal megerősített városfalakon 18 kapu biztosította az átjárást, a városon belül Szín-ahhé-eríba saját feliratai szerint széles utakat épített. A város ellátására, mint minden városépítő elődje, hatalmas csatornákat ásott, melyek a hegyekből szállították a tiszta vizet. Ô volt azonban az első a történelemben, aki hatalmas kőtömbökből a környezetéből kiemelkedő valódi vízvezetéket, aquaeductust épített, melyhez völgyhíd is tartozott.
A citadella (Qújundzsík-domb) és a helyőrségi palota, az arzenál (Nebí-Júnusz-domb) itt is a városfalba ékelődött, mint az Kalhu óta szokásos volt. A citadellán felépült palotához hatalmas belső kertek tartoztak. Újabban egyre többen fogadják el azt a feltételezést, hogy ez lehetett Szemirámisz függőkertjeinek eredeti helye, és nem Babilon. Hasonló botanikuskertek és vadasparkok, melyekbe a kor minden ritka növényét és állatát összegyűjtötték, az előző fővárosokban is voltak, de itt került fel először a magasba, a palota szintjére. A király saját felirataiban leír egy szerkezetet, amely ezt a magasba épített kertet öntözte, ez talán egy korai arkhimédészi csavar lehetett.
A legnagyobb figyelmet elődeihez hasonlóan Szín-ahhé-eríba is palotája (Délnyugati Palota) felépítésére fordította. Célkitűzését már az épület neve is jelzi: „A palota, melynek nincs párja”. Építés közben többször is kiterjesztette az alaprajzát, míg a végső változat egy 500x240 m kiterjedésű mesterséges teraszon állt, így a valaha épült legnagyobb asszír palotának számít. Feltárásra eddig az eredeti palotának mindössze negyede került, így az alaprajzát nehéz megítélni, de a részletek sok hasonlóságot mutatnak a dúr-sarrukíni palotával.
Méretéhez hasonlóan ambiciózus volt a Délnyugati Palota belső díszítése is. Bár a dúr-sarrukíni palotához hasonlóan itt is csak az állami hivatalok és a magánlakosztály falait borította dombormű, ezek a szárnyak viszont sokkal több helyiségből álltak. Layard 71 helyiségben összesen 3011 méter hosszan tárt fel domborműveket, de még legalább ugyanennyi díszített felület maradt kiásatlan, vagy pusztult el teljesen. A monumentális kapuőrző lények kőből faragott változatai mellett számos bronzból öntött példányt is készíttetett, és volt olyan közöttük, melyet ezüsttel vonatott be. Hatalmas technikai tudást igényelt egy ilyen nagyméretű szobor kiöntése, nem véletlen, hogy felirataiban Szín-ahhé-eríba ki is emelte: erre elődei nem voltak képesek. Nyugati hatásra kiterjedten alkalmazta a mezopotámiai építészeti hagyományban ritka oszlopokat is, melyek bronz lábazatát ugyancsak szárnyas bika és oroszlán formájúra öntette. Az oszlopok egy része bronzból, másik része egzotikus fafajtákból készült. Mindennek emlékét csak a feliratok őrizték meg, a fa a végső tűzben elpusztult, a bronzot pedig a győztesek vitték el beolvasztani.
Szín-ahhé-eríba számos újítást alkalmazott a palota képprogramjában is. A korábbinál sokkal szélesebb volt az ábrázolások témaköre. Például a VI. udvar körüli falakat teljesen az építkezés képei díszítették. Technikatörténeti szempontból is igen érdekesek azok az ábrázolások, melyeken egy kapuőrző kolosszushoz a kőtömböt a kőbányában kifaragják és a félkész szobrot munkások tömegei húzzák szánon a palotához.
Szín-ahhé-eríba arra törekedett, hogy hadjáratainak fontos eseményeit minél részletesebben örökítse meg, és ehhez igazította a domborművek stílusát is. Szerette az egységes, nagy felületeket, ezen belül pedig a korábbinál kisebb alakokat használt, immár sokkal nagyobb számban. Pár jelzésszerű tájelem helyett az eseményeket igyekezett valós térbe helyezni, a környezet érzékeltetésére alapvetően a vizek (folyók, tavak, tengerek), a hegyek és a vegetáció életteli ábrázolásait használta. A pálmafákat és a mocsárvidéket a szemlélő azonnal Babilóniával, a hegyes terepet pedig Iránnal és Anatóliával azonosította.
A legjellemzőbb és leghíresebb példa a júdai Lákis városának ostroma, ez egy egész helyiséget kapott. (Ezt a termet a British Museumban újra berendezték.) A 36. terem kitüntetett helyen feküdt, egy három szobából álló, egyetlen tengelyre felfűzött helyiségsor végén, és valószínűleg egy fontos állami hivatal székhelye lehetett. Az eseménysor a bejárattól balra kezdődik, ezen a falon lovasok és harci szekeresek vonulnak fel. A szemközti fal bal oldalán a parittyások és íjászok három sávba rendezett tömege kezdi az ostromot, előttük lándzsások rohamoznak. A kompozíció középpontjában, a bejárattal szemben már Lákis erődje is megjelenik, amint az asszír seregek az események csúcspontjaként ostromrámpákon intéznek rohamot a város főkapuja ellen. Elöl faltörő kosok, mögöttük íjászok és parittyások fedezetében lándzsások támadnak, miközben a védők fáklyákat és köveket szórnak rájuk. Eközben a kapun már az elfoglalt város lakói, nők és gyerekek vonulnak ki, mellettük férfiakat húznak karóba. A várostól jobbra már a bevétel utáni események láthatóak: katonák viszik a hadizsákmányt, folytatódik a deportált lakosság menete, egyes családok ökrös szekerekre és tevékre rakott vagyonukkal vonulnak, alattuk a lázadás főbűnöseit végzik ki. A jelenet nem törik meg a helyiség jobb oldalán sem, ahol a menet a király sátra előtt végződik. Az uralkodó díszes trónon ülve fogadja a magukat a lába elé vető zsidó előkelőket. Mögötte a királyi testőrség harci szekeres és lovas egységei, a bejárat melletti oldalra átfordulva az asszír katonai tábor látható. Valamennyi jelenet tetején, néha lejjebb is, a sziklás táj és a jellegzetes mediterrán növényzet, szőlő és alacsony örökzöld fafajták nyújtanak keretet az eseményekhez. Az egész kompozíción több száz ember jelenik meg, ugyanezt a témát az elődök egy jeleneten belül legfeljebb néhány tucat szereplővel ábrázolták volna.

A kiterjesztett város és a palota felszentelésére Szín-ahhé-eríba uralkodásának 11. évében (Kr. e. 694), hagyományossá vált ünnepi keretek között került sor. Kr. e. 681-ben Szín-ahhé-eríbát egy sikertelen palotaforradalom során saját fiai gyilkolták meg az általa felépített trónteremben. Kijelölt utódja, Assur-ah-idina (681–669) Kalhuban kezdett építeni saját palotát, amely halála miatt félkész maradt. Szín-ahhé-eríba unokája, Assur-bán-apli (Kr. e. 669–631), akinek uralkodása alatt az Asszír Birodalom utolsó virágkorát élte, letett az átköltözésről, és Ninivében maradt. Egy ideig a Délnyugati Palotában lakott, és folytatta a helyiségek domborműves díszítését. A legjobb példa erre a 33-as terem, melynek falait egy kétsávos reliefciklus díszítette. Ez az uralkodó 5. hadjáratának eseményeit mutatta be rendkívüli részletességgel, melyet egy jelentős iráni rivális, Elám és a vele szövetséges dél-mezopotámiai Gambulu ellen indított. A jelenetsor egyik csúcspontja, amikor a til-tubai csatában az asszír katonaság és lovasság elsöprő rohamot intéz az Uláj-folyó melletti Til-Tuba dombjára elhelyezett híres elámi íjászok ellen. A kompozíció megfogalmazása rendkívül közel áll Szín-ahhé-eríba stílusához, csak sokkal zsúfoltabb annál.
Assur-bán-apli, miután lerombolta a citadella északi oldalán álló korábbi épületeket, hamarosan hozzákezdett egy saját uralmi központ, az Északi Palota felépítéséhez. Az Északi Palota alaprajzáról keveset tudunk. Rassam az alagutas ásatási módszerrel biztosra ment, azokat a helyiségeket tárta fel, melyek falát ábrázolások díszítették, és a palotának csak egy szárnyában dolgozott. Így is rengeteg kiemelkedő minőségű dombormű került elő innen, melyek alapján Assur-bán-apli korának szobrászatát joggal tarthatjuk az asszír művészet csúcspontjának.
Érdekes módon az Északi Palota egyetlen átjáróját sem őrizték szárnyas kolosszusok, Assur-bán-apli talán már ósdinak találta őket, helyüket a bejáratok mellett szárnyas géniuszok domborművei vették át. A kiásott helyiségek szobordíszeinek két fő témája volt: az uralkodó hadjáratai és a vadászat. Mindegyik termet más és más katonai expedíció ábrázolása díszítette, a domborművek között egy-, két- és háromsoros elrendezésűek egyaránt helyet kaptak. Egyedül a trónterembe került minden hadjáratból egy-egy jellemző epizód, valamennyi kétsoros elrendezésben. Assur-bán-apli kedvenc témája kétségkívül a vadászat volt, legalább öt helyiség díszítését szentelte teljes mértékben ennek a témának. A trónteremhez közel fekvő helyiségben az osztatlan felületű kőlapokon körben háromszor is megjelenik az uralkodó, amint harci szekeréről kilőtt nyílvesszőivel oroszlánokat terít le, az egész teremben összesen közel harmincat. Egy részük már döglötten fekszik, néhányan haláltusájukat vívják. Ezek a vadászatok vadasparkban folytak, szigorúan szabályozott rituálé szerint, s mint az ábrázolásokból is kiderült, hajtók szorították a vadakat a király fegyvere elé. Az állatoknak nem volt esélyük a menekülésre. Assur-bán-apli domborművein sajátos ellentét feszül az uralkodó és a királyi harci szekéren őt segítő társak színpadias tartása és az állatok naturalisztikus megjelenítése között. Nem tudjuk, mennyiben volt az uralkodó kifejezett kívánsága, hogy a művész az állatok szenvedését, mint például a nőstény oroszlán haldoklását ilyen megindulással és részvéttel ábrázolja, de teljesen akarata ellenére nem lehetett.

Az asszír művészet egyik legsajátosabb alkotása Assur-bán-aplit a magánszférájában, feleségével együtt jelenítette meg, amint szőlőlugas alatt, egy díványon fekve lakomázik. Az államügyekre csak két részlet utal: az elámi király, Teumman feje egy fára akasztva, illetve a dívány végére függesztett díszes melldísz, egy Egyiptomban szerzett zsákmány. Az asszír uralkodókat szinte sohasem ábrázolták családjuk körében, a királynék sem szoktak a képeken megjelenni. A kiemelkedő minőségű, kisméretű dombormű a felső emeletről hullott be – hasonlóan finom kidolgozású vadászatjelenetekkel együtt – az alatta levő helyiségbe, onnan, ahol az uralkodó magánlakosztálya lehetett.
A palotát Kr. e. 645-ben avatták fel, de szobrászati díszítését tovább folytatták. Teljesen sohasem fejezték be, több fontos helyen fekvő helyiség falát is sima kőlapok borították. Talán már ekkor elkezdtek apadni a források, hiszen az egyre nagyobb válságba kerülő birodalomnak Assur-bán-apli uralkodásának végére a túlélésért kellett küzdenie. Utódai monumentális építkezésekbe már nem is kezdhettek, Szín-sar-iskun (627–612) csak a Délnyugati Palotát restauráltatta, és jobb híján a régi domborművek egy részét kezdte újrafaragtatni.
Egy ideig az asszírok váltakozó kimenetelű, de viszonylag kiegyenlített küzdelmet folytattak a közben tőlük függetlenné vált médekkel és babilóniaiakkal. Végül Kr. e. 612-ben, miután a többi nagyváros már elesett, az egyesült méd és babiloni seregek, szkíta segédcsapatokkal megerősítve, három hónapos ostrom után bevették Ninivét, és ezzel eldőlt a birodalom sorsa. A győztesek lerombolták a várost, kifosztották a palotákat. Az aranyat, ezüstöt és bronzot magukkal vitték, az épületeket pedig felgyújtották.
Kr. e. 609-re a győztes méd–babiloni koalíció felmorzsolta az utolsó elszigetelten védekező asszír erősségeket is, és felosztották maguk között a korábbi világhatalom területét. A tudomány sokáig úgy tartotta, hogy a városfalak és a paloták pusztulása után a városokat azonnal elhagyták lakóik, ma azonban már tudjuk, hogy az elnéptelenedés hosszabb folyamat volt. Miután az ékírás és vele az akkád (asszír-babiloni) nyelv a Krisztus születése körüli időszakra már teljesen kiszorult a használatból, és helyébe a betűírást használó arámi nyelv lépett, a romokhoz tapadó ismeretek nagy része is feledésbe merült, míg Botta, Layard és a későbbi régészgenerációk ásója vissza nem emelte e nagyszerű városokat a történelembe.