Az árvák művészete

A ge­no­cí­dium so­rán elár­vult gye­re­kek kö­zül so­kan megér­ték a fel­nőtt­kort, köz­tük azok a fes­tők is, akik nem­csak az ör­mény­ség, de a nem­zet­kö­zi mű­vé­szet­ked­ve­lő kö­zön­ség tet­szé­sét is el­nyer­ték. Gye­rek­ként ár­va­há­zak­ban ta­lál­tak me­ne­dé­ket, s a ke­se­rű gyer­mek- és if­jú­kor a mű­vé­sze­tü­kön is raj­ta hagy­ta a bé­lye­gét. Az el­ve­szett szü­lő­ha­za örök­re ott élt ál­maik­ban, és bár­mely má­sik or­szág­ban ta­lál­tak is új ha­zá­ra, egész éle­tük­ben di­cho­tó­mia és dua­liz­mus jel­le­mez­te az iden­ti­tá­su­kat. Ami­kor olyan, a nyo­mor ha­tá­rán élő túlélők­kel – ro­ko­nok­kal, ba­rá­tok­kal vagy hon­fi­tár­sak­kal – ta­lál­koz­tak, akik min­dent elöl­ről kezd­tek egy ide­gen föl­dön, is­mét átérez­ték az ör­mény­sé­gü­ket. De egy más nyelv­kö­zös­ség­ben a min­den­na­pi élet és mun­ka ar­ra kény­sze­rí­tet­te őket, hogy el­sa­já­tít­sák az adott kö­zös­ség gon­dol­ko­dás- és mun­ka­mód­ját. A meg­élt szo­mo­rú­ság, a tra­gé­dia fe­je­ző­dik ki az ár­vák mű­vé­sze­té­ben, írá­sunk azon­ban csak íze­lí­tő abból a mű­vé­sze­ti örök­ség­ből, amely az ör­mény nép­ir­tás szo­mo­rú ta­pasz­ta­la­tá­ból táp­lál­ko­zott.