Az Antonescu-rezsim jövőképe

1944. nya­rán a gyö­ke­re­sen meg­vál­to­zott nagy­ha­tal­mi erő­vi­szo­nyok – a versailles-i rend­szer szétesé­se és a hit­le­ri Né­metor­szág tér­nye­ré­se – kö­vet­kez­té­ben Nagy-­Ro­má­nia fel­bom­lott. Ke­ve­sebb mint há­rom hó­nap alatt az or­szág el­vesz­tet­te la­kos­sá­gá­nak és te­rü­le­té­nek egy­har­ma­dát. A sú­lyos te­rü­le­ti vesz­te­sé­gek nyo­mán ha­tal­mi harc rob­bant ki, amely­nek kö­vet­kez­té­ben a Ber­lin ál­tal tá­mo­ga­tott Ion An­to­nes­cu tá­bor­nok telj­ha­tal­mú „ál­lam­ve­ze­tő­ként” („Con­du­că­tor”) az or­szág élé­re ke­rült. A mintegy négy éven át tar­tó An­to­nes­cu-­re­zsim ide­jén a leg­fon­to­sabb köz­vé­le­mény-for­má­ló „nem­ze­ti ideál” a meg­cson­kí­tott ha­tá­rok hely­reál­lí­tá­sa volt, el­ső­sor­ban Észak-­Er­dély min­denáron va­ló vissza­szer­zé­se.