Az antant tengeri blokádja és a német tengeralattjáró-háború

Németország „Achilles-sarka”

Németország az első világháborút megelőző évtizedekben sikeresen bekapcsolódott a világkereskedelembe. Kiépítette a kereskedelmi flottáját és jelentősen növelte a külkereskedelmi forgalmát, amelynek értéke 1871–1911 között mintegy két és félszeresére nőtt. A német kivitel döntő részét az ipari termékek exportja adta, és a tengerentúli kereskedelem főleg a Brit Birodalom ázsiai és afrikai gyarmatai felé, valamint az Amerikai Egyesült Államokba, és a különböző latin-amerikai országokba irányult. A német gyarmatok irányába sem a külkereskedelem, sem a tőkekivitel nem volt jelentős. Mindemellett az ország növekvő nyersanyag- és élelmiszerbehozatalra szorult, így a német külkereskedelmi mérleg mindig jelentős importtöbbletet mutatott. Az első világháború előtti években az import 70%-a (például pamut, rézérc, nitrát, gumi), és az export 60%-a tengerentúli kereskedelmen keresztül bonyolódott.

Nem tudható, hogy 1914 augusztusában a német vezető körökben mennyien osztották II. Vilmos császár optimizmusát a háború gyors befejezéséről, de az egyértelmű, hogy az egyik nagyiparos, Walter Rathenau, aki az AEG villamosipari nagyvállalat elnöke volt, reálisan mérte fel az erőviszonyokat. Miközben a német haderő éppen csak megkezdte a nyugati hadjáratát Belgiumon keresztül, Rathenau 1914. augusztus 9-én találkozott Erich von Falkenhayn altábornaggyal, birodalmi hadügyminiszterrel. A megbeszélés nyomán rövidesen létrehozták a Hadinyersanyag-hivatalt, amely megkezdte az államilag centralizált hadigazdaság kialakítását. Rathenau tisztában volt vele, hogy Németország stratégiailag fontos nyersanyagokkal való hosszabb távú ellátására nem készültek tervek, és egy brit blokád súlyos ellátási zavarokat idézhet elő.

Márpedig a háborúhoz döbbenetes mennyiségű utánpótlást kellett biztosítani. A teljes német haderő hetente 60 millió tonna kenyeret, 131 millió tonna burgonyát és 17 millió tonna húst fogyasztott el. Emellett szintén elképesztő mennyiségű lőszerre volt szükség, például a Marne-folyónál vívott csatában annyi lőszer fogyott el arányaiban, mint amennyit a teljes 1870–71-es francia-porosz háború idején felhasználtak. A hadigazdaságra való átállással biztosítani lehetett a frontok ellátását, de mivel a német ipar függött a külső nyersanyagforrásoktól ezért továbbra is igen sebezhető volt.

Az antant tengeri blokádja

Nagy-Britannia könyörtelenül megtalálta Németország „Achilles-sarkát”, amikor az országot tengeri blokád alá vette. Már 1914. augusztus 11-én az Orkney-szigetektől a Skandináv-félszigetig egy távoli blokádot alakítottak ki, és aknazárak telepítésével, valamint őrhajók szolgálatba állításával megkezdődött az Északi-tenger lezárása. Ezzel a Németország felé irányuló, illetve az onnan kiinduló kereskedelmet igyekeztek meggátolni. A mintegy 2400 hajóból álló német kereskedelmi flotta közel fele ekkor távolabbi vizeken tartózkodott, és rövidesen az utasításoknak megfelelően valamelyik semleges állam kikötőjébe hajózott be, míg egy részük az antant hadizsákmánya lett. A fennmaradó hajóállomány a háború végéig gyakorlatilag zavartalanul tevékenykedett a Balti-tengeren Svédország irányába.

Már a háború első hónapjában eldőlt, hogy Nagy-Britannia korlátozza a semleges államok kereskedelmi hajózását. Mivel az Északi-tengeren távoli blokádot hoztak létre, így valójában nem lehetett eldönteni, hogy az áthaladó holland, dán, svéd vagy norvég hajók a német partok felé veszik-e az irányt, vagy tényleg a saját országuk kikötőjébe érkeznek be. Az Amerikai Egyesült Államok kezdetben nyíltan kiállt a semleges államok szabad kereskedelmének megőrzése mellett. A brit-amerikai vita azonban gyorsan elcsitult, mivel a szigetország kikötői minden amerikai kereskedelmi szállítmányt befogadtak.

A brit őrhajók először 1914 augusztusának végén kezdték el átvizsgálni a semleges országok hajóit, majd november 2-án az egész Északi-tengert háborús övezetnek nyilvánították, vagyis az ellenséges partokhoz vezető nyílt tengert is hadizónának tekintették. A hajóforgalmat ezzel a La Manche-csatorna felé terelték, ahol szintén minden hajót átvizsgáltak. A tengeri szabad kereskedelem korlátozásával Nagy-Britannia megszegte az 1856-os párizsi tengerjogi nyilatkozatot, amely csak a kikötők közeli, három tengeri mérföldes blokádját rögzítette. 

A német Nyílttengeri Flotta kezdetben arra számított, hogy a brit Honi Flotta megközelíti a német kikötőket, de a távoli blokádra nem tudott határozott választ adni. Bár sokan az első hetekben egy mindent eldöntő új „trafalgari csatát” vártak, II. Vilmos utasítására a csatacirkálók és a csatahajók nem lendültek támadásba. Emögött elsősorban az állt, hogy a német hadiflotta számbeli hátrányban volt a brit flotta páncélos hajóival szemben, és nem akartak egy olyan tengeri csatát megkockáztatni, amely megtizedelte volna a jelentős költségekkel létrehozott fegyvernemet.

A kiépülő blokád hatásosnak bizonyult, a németországi import 1915-re a háború előtti szinthez képest 55%-ra esett vissza, és a fontos nyersanyagok kiesése arra ösztönözte a német gazdaságot, hogy póttermékek előállításával biztosítsák az ellátást.

A „kiéheztetési háború”

Az Északi-tengeren való hajózás korlátozása mellett Nagy-Britannia további súlyos következményekkel járó lépéseket tett. A cél egyértelmű volt: közélelmezési válságba akarták sodorni Németországot. Ezért elkoboztak még a semleges országok zászlói alatt közlekedő hajókról is minden élelmiszert, nem törődve azzal, hogy így megsértik az 1909-es londoni tengeri hadijogi nyilatkozatot. Nagy-Britannia önhatalmúlag hadiárunak minősítette az élelmiszereket is, és „csempészáruként” kezelve kiterjesztette rájuk a zsákmányolási jogot.

Mivel Németországban a korábbi években az elfogyasztott kalóriamennyiség mintegy 20%-a importból származott, ezért ennek a döntésnek már rövid távon is érződött a hatása. 1915 áprilisában élelmiszerjegyeket vezettek be, és Berlinben először napi 250 gramm, pár hónappal később napi 200 gramm lett a kenyérfejadag. Júliustól hústalan napokat is bevezettek, és a húsfogyasztás a háború évei alatt drámaian csökkent. Az ellátási zavarok és áruhiány miatt 1916-ban igen súlyos helyzet állt elő, amelyet a krumplitermés nagy részének egy gombabetegség miatti pusztulása is fokozott. A német lakosság 1916–17 telét „karórépatélnek” nevezte el, mivel elsősorban csak ebből állt rendelkezésre élelmiszertartalék. A hátország szenvedéseit súlyosbították a szénhiányból fakadó fűtésgondok, a felpörgő infláció és a reálbérek zuhanása. Emellett egyre több póttermék került forgalomba az élelmiszerellátás terén is – 1918-ban például 33 fajta tojáspótló, 837-féle pótkolbász állt a fogyasztók rendelkezésére. A kávézókban pedig sok helyen dióhéjból és szilvamagból készült pótkávét szolgáltak fel.

Nagy-Britannia 1916 februárjától fokozta a nyomást, létrehozták a Blokádügyi Minisztériumot, amely arra törekedett, hogy minden eszközzel megakadályozza a semleges országok és a központi hatalmak közötti áruforgalmat. Például „feketelistát” készítettek a németekkel kereskedő vállalatokról, és ezeknek a hajói nem kaptak szenet a brit érdekeltségű kikötőkben. Emellett elővásárlási joggal kényszerítették ki, hogy a termékeiket az antant országai felé adják el. A „kiéheztetési háború” nyomán a német közvélemény egyre nagyobb gyűlölettel tekintett Nagy-Britanniára, és folyamatosan nőtt azoknak a száma, akik valamilyen konkrét válaszcsapást sürgettek. Nem meglepő, hogy emiatt sokan jogosnak tartották a korlátlan tengeralattjáró-háború megindítását.       

A német élelmiszertermelés zuhanása mögött nemcsak a britek tengeri blokádja állt. Igaz, a blokád teljesen visszavetette a műtrágya-behozatalt – a nitráttartalmú műtrágya felhasználása kétharmaddal csökkent –, de a bajokat a békeidőbeli felhalmozás elmulasztása is növelte. Mivel 1914 nyarán a mozgósítás döntő részben a parasztságot érintette, ezáltal jelentős munkaerő is kiesett, sőt a hadsereg az igavonó lóállomány egyharmadát is alkalmazta. A hátországi állatállomány ellátását a takarmányhiány nehezítette meg. A hatósági döntések se kedveztek: az 1914 végén rögzített árak visszafogták a termelést, majd annak eltörlése felerősítette az inflációt.

Az élelmiszerellátás mélypontjáról 1918-ban kezdett kimozdulni az ország, ekkor elsősorban az elfoglalt orosz területekről és a megszállt Romániából biztosították a gabonaszállítmányokat. Csakhogy addigra már egy gazdasági óriás, az Amerikai Egyesült Államok is belépett a világháborúba, és mindez már nem tette lehetővé az erőviszonyok kiegyenlítését.

A „korlátozott” tengeralattjáró-háború

Németország 1914-ben mindössze 28 búvárhajóval rendelkezett, de ebből 10 korszerű dízelmeghajtású volt, amelyekkel már nagyobb távolságú bevetésre is el lehetett indulni . A háború előtti stratégia a tengeralattjárókat a felderítésnél és az esetleges partmenti blokád elleni harcnál tervezte alkalmazni. Az első háborús hetekben a kevés búvárhajót elsősorban a nagy páncélos hadihajók ellen küldték ki, amelynek során jelentős sikereket értek el, ám ekkor még nem merült fel a kereskedelmi hajók támadása. A német katonai és politikai vezetés tisztában volt azzal, hogy az ilyen jellegű akciók diplomáciai kockázattal járnának, hiszen az ellenséges országok mellett a semleges országok szállítóeszközei is könnyen célponttá válhatnak. A német búvárhajók 1914 őszétől kezdtek el fellépni a brit kereskedelmi hajókkal szemben, de 1915 elejéig csak szerényebb eredményt értek el. Ekkor még az általuk lerakott tengeri aknák nagyobb veszteségeket okoztak –, de a hullámsírba merülő kereskedelmi hajók között egyre több semleges országnak a szállítóeszköze is megtalálhatóvolt.   

Eközben Németországban a háború elhúzódásával és a kiépülő brit blokáddal párhuzamosan egyre többen sürgettek egy olyan választ, amely megzavarhatná az ellenséges szigetország gazdasági életét. A számítások szerint egy igazán jól működő blokádhoz mintegy 222 tengeralattjáró kellett volna, de mivel ennek csak a töredéke állt rendelkezésre, inkább a váratlan csapás erejében bíztak. Úgy vélték, hogy a Nagy-Britanniába irányuló szállítások 20–25%-os csökkentésével már nehéz helyzetbe sodorhatják a jelentős importra szoruló brit gazdaságot. Pohl admirális, a német flotta vezérkari főnöke 1914. november 7-i javaslatában már konkrétan kiemelte, hogy a szigetország körüli vizeket nyilvánítsák „háborús zónává”. Elképzeléseit Tirpitz admirális, a haditengerészeti miniszter is támogatta. Bethmann-Hollweg kancellár ugyanakkor ellenezte a flotta vezetőinek elképzeléseit, mondván egy ilyen lépés Németország ellen hangolná a semleges államokat. A „kiéheztetési háború” következményei azonban a német közvéleményt is Nagy-Britannia ellen hangolták, és sokan egyfajta „csodafegyverként” tekintettek a tengeralattjárókra.

Végül, II. Vilmos császár jóváhagyásával, 1915. február 4-én hadizónává nyilvánították a Brit-szigetek körüli tengereket, és február 18-tól minden szövetséges kereskedelmi hajót lehetséges célpontnak tekintettek. A semleges országok hajóit felszólították, hogy hagyják el a térséget. A német politikai vezetők elsősorban az Amerikai Egyesült Államok szállítóeszközeit kívánták megkímélni, így 1915-ben valójában egyfajta „korlátozott” tengeralattjáró-háborút hirdettek ki. A búvárhajók parancsnokainak utasításba adták, hogy a kereskedelmi hajók megsemmisítése előtt adjanak lehetőséget a személyzetnek a csónakba szállásra. A korabeli harceljárás ugyanis nem feltétlenül csak a víz alatti torpedótámadást jelentette – főleg, hogy a tengeralattjárók mindössze hat torpedót vittek magukkal –, ezért sokszor a tengeralattjárók a felszínre emelkedve a fedélzetükön elhelyezett lövegükkel süllyesztették el az elfogott hajókat.

Erre válaszul a brit Admiralitás 1914 végén számos kereskedelmi hajót felfegyverzett, és „csapdahajóként”, vagyis semleges zászlók alatt, álcázott fegyverzettel vetették be őket. A német búvárhajók is egyre könyörtelenebb harcot folytattak, és a bevetések során a parancsnokok egyre többször a figyelmeztetés nélküli torpedótámadás mellett döntöttek. Ilyen jellegű támadás során lőtték ki 1915. május 7-én a Lusitania brit személyszállító hajót, amely mintegy 1200 embert vitt magával a hullámsírba, köztük 128 amerikai állampolgárt. Elsüllyesztése jelentős diplomáciai feszültséget okozott az Amerikai Egyesült Államokkal. A német jegyzékek hiába érveltek amellett – utóbb, mint kiderült jogosan –, hogy a hajó az utasok tudta nélkül hadianyagot és fegyvereket is szállított, a Lusitania-ügy, majd egy augusztusi másik incidens után végül szeptemberben leállították a „korlátozott” tengeralattjáró-háborút. A fél évig tartó hadműveletek nem hoztak áttörő sikert, mintegy 350 hajót süllyesztettek el 800 ezer tonnányi vízkiszorítással, ezzel csak kis mértékben zavarták meg a brit kereskedelmet. Az időszakban a németek mindössze 50–60 tengeralattjáróval rendelkeztek, ennek mintegy felét tudták bevetni a szigetország körüli támadások során.

A „korlátlan” tengeralattjáró-háború és következményei

1916-ban kiújult a vita a korlátlan tengeralattjáró-háború bevezetéséről. A haditengerészet azzal érvelt, hogy jóval több búvárhajó áll rendelkezésre, és havi félmillió tonnányi hajótér elsüllyesztésével már megroppanna a brit gazdaság, míg a politikai vezetés az Amerikai Egyesült Államok hadba lépésétől tartott. Paul von Hindenburg tábornok, aki 1916 augusztus végétől lett a német haderő vezérkarfőnöke, stratégiai elképzeléseiben a korlátlan tengeralattjáró-háborútól az antant országainak meggyengítését remélte, amelynek következményeként Németország kicsikarhat egy kompromisszumos, tárgyalásos békét. Amikor 1917. január 9-én II. Vilmos aláírta a parancsot, Bethmann-Hollweg kancellár is a megegyezéses békéhez vezető alternatívaként értékelte a búvárhajó-harc kiterjesztését.       

1917. február 1-től megkezdődött a korlátlan tengeralattjáró-háború, azaz előzetes figyelmeztetés nélkül minden ellenséges és semleges hajót elsüllyeszthetőnek tekintettek Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország partjai körüli vizeken és a Földközi-tenger keleti medencéjében. Ekkor a német flotta 105 búvárhajót vetett be, és ez a szám júniusra 129-re emelkedett. Fél év alatt a német tengeralattjárók összesen 3 850 000 tonnányi hajóteret süllyesztettek el, ami meghaladta a havi 600 ezer tonnát is. Mindez Nagy-Britannia gazdaságának valóban súlyos gondokat okozott, de közben az Amerikai Egyesült Államok 1917. április 6-án kinyilvánította a hadiállapotot Németországgal. Ezzel a hadviselő felek gazdasági erőviszonyai alapjaiban eltolódtak, és a központi hatalmak veresége innentől kezdve idő kérdésévé vált – és ezen már Oroszország 1917 végi fegyverszünete, majd a háborúból való kilépése sem változtatott.

1917 második felében a korlátlan tengeralattjáró-háború már nem ért el olyan eredményeket, mint az év elején. A havonta átlagosan 270 ezer–400 ezer elsüllyesztett tonnaűrtartalom természetesen továbbra is érzékeny veszteséget jelentett az antantnak, de az Amerikai Egyesült Államok szállítókapacitásának teljes bevetése – 1918-ban már 9,5 millió tonnaűrtartalommal rendelkezett – ezt hatékonyan ellensúlyozta. Megváltozott a tengeri hadviselés is, és a szállítóhajók konvojban közlekedve egyre kevesebb veszteséget szenvedtek, miközben mind hatásosabb lett a tengeralattjárók elleni harc. Így nemcsak a búvárhajóharc hatásfoka csökkent, hanem egyre több tengeralattjáró is a veszteséglistára került. Az első világháború alatt a német búvárhajók mintegy 6400 hajót süllyesztettek el, és a 343 bevetett tengeralattjáróból 178-at veszítettek el.

Összeségében elmondható, hogy az antant tengeri blokádja súlyos ellátási problémákat okozott Németországban, és sok szempontból előidézte a hátország megroppanását. Ugyanakkor a blokád egyfajta hivatkozási alap is lett arra, hogy a német haditengerészet a tengeralattjárók bevetésével „ellenblokáddal” is próbálkozzon. Ez a háború további eszkalációját hozta el, ami tovább rontotta a központi hatalmak helyzetét, hiszen az Amerikai Egyesült Államok hadba lépése végső soron vereségük egyik fő okozója lett.