Az „alapító atyák"

1876-ban szü­le­tett Köln­ben. Freiburg­ban, Mün­chen­ben majd Bonn­ban vé­gez­te kö­zép­is­ko­lai és az egye­te­mi ta­nul­má­nyait. 1901-ben ál­lam­vizs­gá­zott jog­tu­do­mány­ból, ezután a köl­ni ál­lam­ügyész­sé­gen, majd egy ügy­vé­di iro­dá­ban dol­go­zott. 1906-ban meg­vá­lasz­tot­ták Köln al­pol­gár­mes­te­ré­nek, 1917-ben pe­dig a vá­ros fő­pol­gár­mes­te­re lett. A Po­rosz Ál­lam­ta­nács el­nö­ke­ként ak­tí­van részt vett az or­szá­gos po­li­ti­ká­ban is. 1933-ban a nem­ze­ti­szo­cia­lis­ták vé­get ve­tet­tek Adenauer köl­ni pol­gár­mes­ter­sé­gé­nek. Az el­ső le­tar­tóz­ta­tás­ból sza­ba­dul­va (1934) egy ko­los­tor­ban húz­ta meg ma­gát, majd a ná­ci rend­őr­ség ál­lan­dó felügye­le­te alatt, vissza­vo­nul­tan élt. 1944-ben is­mét le­tar­tóz­tat­ták, s a Ges­ta­po fog­há­zá­ba ke­rült.

Ahogy az ame­ri­kaiak megér­kez­tek Köln­be, Adenauert vissza­he­lyez­ték a fő­pol­gár­mes­te­ri szék­be, ő azon­ban ak­kor sok­kal fon­to­sabb­nak tar­tot­ta az or­szá­gos po­li­ti­kát. Ami­kor a szö­vet­sé­ge­sek en­ge­dé­lyez­ték a né­me­tek­nek a pár­tok ala­pí­tá­sát, min­den ere­jét a Ke­resz­tény De­mok­ra­ta Unió (CDU) meg­szer­ve­zé­sé­re kon­cent­rál­ta. Előbb a brit zó­ná­ban a CDU el­nö­ke, majd az Észak-­Raj­na–Veszt­fá­lia tar­to­mány par­la­ment­jé­nek megala­ku­lá­sa után a CDU-f­rak­ció el­nö­ke lett. 1948. szep­tem­ber 1-jén pe­dig, ami­kor az új né­met al­kot­mány ki­dol­go­zá­sá­ra összeült a há­rom nyu­ga­ti zó­na par­la­men­ti ta­ná­csa, Adenauert meg­vá­lasz­tot­ták a ta­nács el­nö­ké­nek. 1949. szep­tem­ber 15-én már az új nyu­gat­né­met ál­lam, a Né­met Szö­vet­sé­gi Köz­tár­sa­ság kan­cel­lár­ja, majd 1953-ban, 1957-ben és 1961-ben is új­ra­vá­lasz­tot­ták. A kan­cel­lá­ri tiszt­ség mel­lett a kül­ügy­mi­nisz­té­riu­mot is irá­nyí­tot­ta 1951 és 1955 kö­zött. 

Adenauer cél­ja az NSZK szu­ve­re­ni­tá­sá­nak vissza­nye­ré­se, az or­szág­nak az eu­ró­pai né­pek kö­zös­sé­gé­be va­ló vissza­ve­ze­té­se, hosszabb tá­von pe­dig az egy­sé­ges Né­metor­szág lét­re­ho­zá­sa volt. Mindezek­hez – ahogy 1953-ban ő fo­gal­ma­zott – „nincs más út, mint az, amely az eu­ró­pai in­teg­rá­ción át ve­zet.” Ma­gá­tól ér­te­tő­dően ked­ve­zően fo­gad­ta Schuman ja­vas­la­tát a fran­cia–né­met meg­bé­ké­lés­re és en­nek