Augusztus 20. – A Szent István-nap története

A kezdetek

A szentekkel kapcsolatban általában könnyű dolgunk van, hiszen ünnepnapjuk szinte minden esetben haláluk – azaz égi születésük – napja. István esetében azonban ez nem pontosan így történt, bár a két nap (halála napja és ünnepnapja) nincs messze egymástól. Közismert a király Hartvik püspök által lejegyzett legendájából származó hagyomány, amely szerint István halálos ágyán Magyarországot Szűz Máriának ajánlotta. A Szűz Máriával való kapcsolat azonban nem merül ki ennyiben, szintén a Hartvik-legendában szerepel, hogy István halála napjáért könyörgött is: „Közelgett éppen a jeles ünnep, ugyanazon Örökszűz Mária mennybevitelének az angyalok és az emberek előtt nevezetes napja; nagyobb irgalom reményét remélte, ha e nap örömei közt bomlana fel teste, ezt külön könyörgésekkel kérte; sóhajtozás s könnyek árán el is nyerte. Eljött hát az az áldott nap, melyet halála csakhamar még áldottabbá tett; körben állt a papság s a püspök atyák, az ispánok vezérlő kara s tömegestül a szolgák; középen feküdt a király, Isten kedveltje, a lelki szentség kenetét felvette, mi urunk Jézus Krisztus testének-vérének útravalójával felüdített szent lelkét […] az Örök Szűz s a szent angyalok kezébe letette, hogy az el nem múló égi boldogság nyugalmára vezessék.” Ennek megfelelően tehát ma is úgy tartjuk, hogy Szent István 1038. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján hunyt el.

István kultuszának kezdeti elemét jelentette, hogy Székesfehérváron évről évre halála napján tartották a törvénylátó napokat, ám a döntő elem mégis 1083-as szentté avatása volt. Szent László ebben az évben a magyar keresztény hagyományok elmélyítésére tudatosan több szentet is (például Szent Imre, Szent Gellért) kanonizált – közülük a későbbiek során leginkább Szent István emelkedett ki. A ma is „használatos” ünnepnap innen datálódik, ugyanis a kanonizálásra (korabeli kifejezéssel: „oltárra emelésre”) augusztus 20-án került sor, az István által építtetett székesfehérvári Szűz Mária-bazilikában. A későbbiekben följegyeztek több csodás gyógyulást is István sírjánál. Nem véletlen, hogy a király iránti tiszteletből a későbbi középkori uralkodóink is a legtöbb esetben mellé, Székesfehérvárra temetkeztek.

A Szent Jobb

Az ünnepnek egy másik fontos eleme a „Szent Jobb”, a király kézereklyéje már a középkor óta. A középkorban a kézereklye a Bihar megyei Szentjobb község melletti monostorban volt elhelyezve, amely fontos zarándokhellyé vált. A Szent Jobbot a 15. században vitték Székesfehérvárra, ahonnan a török korban – nem teljesen ismert módon – került Dalmáciába, egészen pontosan Raguzába. Már a törököt kiűző I. Lipót is (akiről kevesen tudják, hogy a török kiűzése után Szent István mintájára ismét fölajánlotta az országot Szűz Máriának) vissza akarta szerezni az értékes ereklyét, ám hosszú alkudozás után csak Mária Terézia tudta ezt elérni 1771-ben. A Szent Jobb júliusban érkezett vissza Budára, óriási ünnepségek közepette, sőt az ünnepségeket a jövőre nézve is elrendelte, így Mária Terézia tekinthető a Szent István-nap alapítójának, bár az ünnep ma megszokott elemei közül a Szent Jobb-körmenet csak a 19. században vált rendszeressé.

A Szűz Mária-kultusz és a Szent István-nap

Szent István ünnepének formálódását végigtekintve nem lehet elfeledkezni arról, hogy az ünnep évszázadokon át erősen összefonódott a Szűz Mária-kultusszal is, hiszen maga a király imádkozott azért, hogy Nagyboldogasszony napján haljon meg, illetve ő ajánlotta fel az országot Szűz Máriának. Európában több nemzetnél – köztük a magyaroknál is – kialakult Szűz Máriának az adott népet és országot védő szerepéről szóló elképzelés. Magyarországon a Patrona Hungariae és a Regnum Marianum kifejezések írják le ezt, más-más jelentéstartalommal. Előbbi kifejezés Magyarország fő vallási védnökeként fogja fel Máriát, míg az utóbbi kifejezés sokkal inkább politikai jellegű, az István-legendáktól kezdve bizonyítja az ország szuverenitását a különböző középkori hatalmakkal szemben. A protestantizmus visszaszorítása érdekében a 17. századtól kezdve a „Regnum Marianum” új, ellenreformációs tartalmat nyert. A 18. század végétől a nemzeti öntudat kialakításában és a felvilágosodás elleni küzdelemben volt fontos szerepe, míg a Horthy-korszakban a Szent István-i Magyarország revíziós gondolatát is alátámasztotta. Jól látható tehát, hogy a középkorban Szent István ünnepe jelentősen összefonódott a Szűz Mária-kultusszal, majd az újkor folyamán fokozatosan elkülönültek egymástól, és István ünnepe egyre inkább világi, állami tartalmat nyert.

A Szent István-nap állami ünneppé válik

Egy évszázaddal később, 1891-től lett munkaszüneti nap augusztus 20., ám támogatottsága nem volt egységes, ugyanis a protestáns felekezetek kevésbé lelkesedtek egy alapvetően katolikus gyökerű ünnepért. A Horthy-korszakban új lendületet vett Szent István kultusza és ezzel ünnepnapja is: minthogy a revíziós gondolat egyik alapvető hivatkozási pontja volt a Szent István-i birodalom, így kiemelt, revíziós vonatkozású eseménnyé is vált augusztus 20. megünneplése. Ekkor – a két világháború között – vált az ünnep állandó elemévé a tűzijáték is. A kultusz csúcspontját 1938 jelentette, amikor a király halálának 900. évfordulóján megtartották a Szent István-emlékévet, s ugyanekkor emelték a szent király napját nemzeti ünneppé.

Az ünnep egyéb népi hagyományai

Augusztus 20-ához (illetve az akörüli napokhoz) számos népszokás kötődött az évszázadok során. Ilyen például a „két asszony közének” nevezett népi hagyomány Nagyboldogasszony (augusztus 15.) és Kisasszony (szeptember 8.) között: az időszaknak varázserőt tulajdonítottak, ekkor kellett gyógyfüvet szedni, s ekkor ültették a tyúkokat, hogy jó tojók legyenek. Bár az aratás kezdetét hagyományosan június végére, Péter-Pál napra (június 29.), a végét pedig július közepére (az apostolok oszlása, július 15.) tették, az aratás végéről és az új kenyérről megemlékező aratóünnep mégis – részben kormányzati támogatással – kezdett augusztus 20-ához kötődni. A századfordulótól az állam is bátorította ezt a hagyományt, mely fokozatosan vált országosan is elterjedtté, ezért már a Horthy-korszakban országszerte tartottak aratóbálokat vagy „a magyar kenyér ünnepét”. Az ünnep ezen eleme a II. világháború után vált kiemelten fontossá, hiszen a Szent István-napnak tagadhatatlanul vallási (a Horthy-korszak óta pedig revizionista) tartalma is volt, amit a berendezkedő új rendszer igyekezett súlytalanná tenni.

Augusztus 20. a második világháború óta

Közismert, hogy végül az egész ünnepnek teljesen új tartalmat adtak 1949-től: erre a napra időzítették a népköztársasági (sztálini típusú) alkotmány hatályba lépését, így augusztus 20. a kommunista diktatúra idején „az Alkotmány ünnepévé” vált. Ezzel párhuzamosan Szent István ünneplése teljesen elhalványult, Szent Jobb-körmenetet utoljára 1947-ben lehetett tartani, még Mindszenty bíboros vezetésével. Az ’50-es években a tűzijáték is átkerült április 4-ére (a felszabadulás ünnepére, mely hivatalosan a magyar állam legfontosabb ünnepének számított), és csak a ’60-as évektől tartották ismét augusztus 20-án. Az ünnep pedig egyre több szórakoztató látványossággal, valamint kitüntetések, díjak átadásával bővült.

Augusztus 20. eredeti tartalmát Szent Istvánra és az államalapításra emlékezve a rendszerváltással nyerte vissza. Ekkortól indulhatott újra a Szent Jobb-körmenet is. Az országgyűlésben komoly vita zajlott róla, hogy melyik nemzeti ünnep (március 15., augusztus 20., október 23.) legyen a magyar állam fő ünnepe, míg végül a honatyák augusztus 20. mellett döntöttek (erről az 1991:VIII. törvénycikk rendelkezett). Mindez pedig a 2011-ben kihirdetett Alaptörvényben is kiemelt helyen szerepel. Napjainkra az aratóünnep motívuma is szépen beleilleszkedett az ünnepnap tartalmába: ország kenyerét és ország tortáját is választanak ez alkalomból. Az elmúlt évtized egyik fontos új elemeként jelent meg a Szent István-rend átadása. A kitüntetést még Mária Terézia alapította, ám 1946-ban megszüntették. Az új Alaptörvény hozta ismét létre a rendet, melyet 2013 óta adnak át az ünnepnapon.