Attila

Nagy történelmi tragédiák: Mohács, Világos és Trianon után a magyarság szellemi képviselői két kézzel igyekeztek belekapaszkodni abba a csalfán délibábos hajdani dicsőségbe, amelyet nemzeti történelmünk nagy korszakaiban, az utolsó Árpádok, az Anjouk és a Hunyadiak idején álmodtak meg gazdag képzeletű krónikaírók. A hajdani fényes múltba való menekülés negyedszer talán a II. világháborús összeomlást követő években lett volna „időszerű”, a négy évtizeden át kötelező „állami optimizmus” azonban hallani sem akart holmi jótékony magyar önvigasztalásról.

Miközben saját történelmünkről a ténylegesnél is jóval kevesebb valóságos eredménnyel kellett beérnünk, végignézhettük, hogyan vált még mai kicsiny országunk területe is a mienknél semmivel sem kevésbé romantikus „őstörténelmek” ütköző zónájává, hogyan csaptak össze a Kárpát-medence hajdani uralmáért soha nem létezett nagymorva–szlovák, kijevi–nagyorosz, dák–nagyromán, karantán–nagyszlovén vagy nagybolgár „birodalmak”. Mindez – remélhetőleg – már a múlté, s ha még nem, azzá kell lennie.

A magyar önvigasztalás ma időszerűtlenül tör elő a mesterséges elfojtás alól, s a valóság megismerése helyett ismét délibábokat kerget: honfoglalásunk 1100 éves, államiságunk 1000 éves múltjának méltó megünneplése helyett „kettős” honfoglalást, soha nem volt „bánhidai csatát” és „pusztaszeri országgyűlést”. Árpád helyébe Attilát állítja, s önmagunk helyébe egekbe emelt mitikus torzképünket, a mesebeli hunokat. Az alábbiakban először nem a mesebeli, hanem az igazi hunokkal igyekszünk megismertetni az olvasót. Utána korszakról korszakra, műről műre haladva felvázoljuk, hogyan lett a valóságból a valóság torzképe.