Ászok

Az első világháborúból származik az a szokás, hogy öt ellenséges repülőgép megsemmisítéséért a pilótát megillette az „ász” elnevezés. A propaganda a lovagkor eszményeit idéző, romantikus párharcként írta le a repülők levegőben zajló küzdelmét, akiknek sikerei lelket öntöttek a lövészárkokban harcoló katonákba. A kor vadászrepülőit filmsztárokat megszégyenítő dicsfény övezte. 

Az első világháborús légi históriák, majd a repülés hőskorának felfedezései az 1920–30-as években alapjaiban határozták meg a gondolkodását annak a nemzedéknek, amely negyedszázaddal később maga is egy világégés részese lett. 1944–45-ben a magyar légtérben hat nemzet – német, magyar, amerikai, szovjet, brit és román – légiereje harcolt, amelyek pilótái közül számosan már repülőászként kerültek bevetésre vagy az ország feletti légi háborúban váltak azzá.

A hadviselők nem különböztek a tekintetben, hogy a háborús tudósítások naponta tájékoztatták a közvéleményt a repülőászok „hőstetteiről”. A különbség abban rejlett, hogy míg az amerikaiak az „ászaikat”, amint lehetett, kivonták a harcból, és a hátországban a társadalom „lelkesítésére” használták fel (pl. előadásokat tartottak és hadikötvényeket árultak), addig a diktatúrák esetében erről szó sem lehetett. A német és szovjet ászok a harcok befejezéséig repültek, személyüket a propaganda elsősorban a saját fegyveres erők tagjainak motiválására – az egyéni teljesítményt példaként állítva – használta fel.