Árva és Szepes vármegye északi csücskei – avagy az 1920-ban Lengyelországhoz került magyar területek

Nedec vára – Inka kincsek a Felvidéken

1920-ban 14 Árva vármegyei, illetve 14 Szepes vármegyei település került lengyel fennhatóság alá. Ezek közül jóformán csak Nedec vára ismert (ma Niedzica, Lengyelország) mint festői szépségű turistaközpont. A történelmi Magyarország legészakibb várát 1310-ben a Berzeviczyek kezdték felépíteni, de a felsővár építési munkálatait 1325 körül Károly Róbert bizalmasa, Drugeth Vilmos nádor fejezte be. Nedec egy alkalommal került a magyar történelem középpontjába: 1412-ben itt adták át II. Ulászló lengyel király (1386–1434) diplomatái Zsigmond király követeinek azt a pénzt, melyet a magyar uralkodó a 16 szepesi város elzálogosításáért kapott. Nedec a későbbiek során alig tűnik fel a magyar történelem lapjain, csupán néha említik meg a történészek. Például, amikor arról írnak, hogy Thököly kurucai 1683-ban elfoglalták, de egy évvel később a császáriak már vissza is szerezték az erősséget.

A várral kapcsolatban még egy érdekes középkori vonatkozást érdemes kiemelni: 1946-ban lengyel régészek egy 15 cm hosszú és 3,5 cm széles lezárt végű ólomcsövet találtak. Ebben egy inka csomóírással – kipu – ellátott bőrszíjat, illetve három aranyrögöt találtak, melyeken a Dunajec (Nedec melletti folyó), Vigo és Titicaca feliratok voltak láthatók. A mai napig rejtély, hogy a Titicaca (Dél-Amerika egyik legnagyobb tava, az inka kultúra egyik törzsterülete), Vigo (spanyol kikötőváros) és a középkori Magyarország legészakibb vára milyen titokzatos módon kapcsolódtak össze. Egyes történészek Berzeviczy Sebestyén 18. századi dél-amerikai kalandjait sejtik a háttérben. Állításuk szerint a kalandozásai során egy inka hercegnőt vett feleségül, ez lehet a magyarázat a Titcaca feliratra. De hamarosan el kellett menekülnie Peruból, Vigo kikötőjén keresztül tért vissza Európába, majd rokonainál, Nedec várában bújt el üldözői elől. Ez a kalandregényes magyarázat, hogy hogyan került rá a három aranyrögre a három egymástól igen távol fekvő földrajzi hely neve.

Önrendelkezési hullám Árva és Szepes vármegyékben

1918 őszén Wilson elnök 14 pontjára hivatkozva óriási önrendelkezési hullám indult el a Köztes-Európában. A Balti-tengertől az Égei-tengerig terjedő hatalmas térségben élő nemzetek mindegyike kinyilvánította szuverenitását. Mindez a Magyar Királyság keretei között élő lengyeleket is elérte. Az Árva vármegyében élő lengyelek 1918. november 5-én alakították meg Jan Bednarski – civilben Újvásár (ma: Nowy Targ, Lengyelország) település tiszti orvosa – vezetésével Jablonkán (ma: Jabłonka, Lengyelország) a Felső-Árva vármegyei Lengyel Nemzeti Tanácsot, a Szepes vármegyében élő lengyelek pedig Ólublón (ma: Stará Ľubovňa, Szlovákia) hívták életre a Szepesi Lengyel Nemzeti Tanácsot.

A jablonkai Lengyel Nemzeti Tanács az első lépéseként kiadott egy nyilatkozatot, mely a népek önrendelkezési elvére hivatkozva bejelentette a magyar államtól történő elszakadást, valamint kinyilvánította azon óhaját, hogy Trencsén, Árva és Szepes vármegyék lengyellakta falvai csatlakozzanak a „katolikus Lengyelországhoz”. A Szepesi Lengyel Nemzeti Tanács hasonló tartalmú nyilatkozatot adott ki. A még helyén lévő magyar közigazgatást, illetve a már megalakult helyi Szlovák Nemzeti Bizottságot sokkolta a lengyelek igénybejelentése, de erő hiányában sem a magyarok, sem a szlovákok nem tudtak fellépni ellene. Az árvai és szepesi lengyelek viszont erős szövetségest tudtak felmutatni. A lengyel állam vezetői, élükön Józef Piłsudskival, valamennyi lengyelek által lakott területet az anyaországhoz akartak csatolni. Ennek megfelelően a lengyel katonaság támogatta az árvai és a szepesi kezdeményezést is. Ez konkrétan abban nyilvánult meg, hogy Árva és Szepes vármegyék északi területeire 1918 novemberében bevonult a lengyel hadsereg.

A „hét napos” lengyel–csehszlovák háború

Az 1918. október 28-án kikiáltott Csehszlovák állam vezetői a Felvidék teljes területére igényt formáltak. Ez azt is jelentette, hogy az Árva és Szepes vármegyében élő lengyelek önrendelkezési jogát figyelmen kívül hagyva Prága a két vármegye teljes területét meg kívánta szerezni. A nézeteltérés lengyel–csehszlovák konfliktushoz vezetett, már csak azért is, mert a fentiek mellett Prága még egy harmadik területre, Tescheni-Sziléziára is igényt formált.

Ezen vitatott három terület birtoklásáért 1919 januárjában csehszlovák–lengyel háború tört ki. Igaz, ennek folyamán Árva és Szepes vármegyék területén nem voltak fegyveres összecsapások, a konkrét harcok Teschenben zajlottak. (A egykor egységes város jobbparti része ma Cieszyn, Lengyelország, a balparti rész pedig Český Těšín, Csehország). A háború igen rövid ideig tartott: a csehszlovák hadsereg 1919. január 23-án kezdte meg az előrenyomulását Teschenben, aminek a lengyel csapatok nem bírtak ellenállni, és meghátráltak. Az antant nyomására azonban 1919. január 31-én véget ért a csatározás. Ezért is nevezi ezt a konfliktust a szakirodalom „hétnapos háborúnak”, amelynek végén a lengyel csapatok mind Árva, mind Szepes vármegyéből kivonultak, s a korábbi magyar–lengyel határig hátráltak.

Árva és Szepes vármegye ügye a párizsi békekonferencián

Az Árva és Szepes vármegye területére bevonuló csehszlovák csapatok rövid idő alatt elmérgesítették a viszonyt a helyi lengyel lakossággal. Ehhez jelentős mértékben hozzájárult, hogy letartóztatták a jablonkai plébánost, Sikora tisztelendőt, illetve a katonák célba lőttek a faluvégi keresztekre. Eközben beindult a nagypolitika gépezete: Versailles-ból a „béketeremtők” a helyszínre küldték Wade brit ezredest, aki 1919 márciusában egy hétig Zakopanéban és környékén tanulmányozta a helyzetet. Ennek keretében találkozott az árvai és szepesi lengyelek vezetőivel. Jelentése alapján világossá vált, hogy nincs esély Lengyelország és Csehszlovákia tárgyalásos úton való megegyezésére, ezért a békekonferencia Legfelső Tanácsa az André Tardieu által vezetett Területi Bizottság elé utalta az ügyet. A bizottság hosszas vizsgálódás után népszavazás kiírását javasolta a vitatott területekre. Ennek alapján 1919. szeptember 12-én a Legfelső Tanács mindhárom térség (Teschen, Árva, Szepes) esetében azt a döntést hozta, hogy népszavazással döntsenek saját sorsukról. Az antant úgy rendelkezett, hogy a népszavazásokat 1920. július 1-ig le kell bonyolítani. Azonban az időközben kitört lengyel–szovjet háború miatt a békekonferencia nem vállalta fel, hogy népszavazást rendezzen, ezért a csehszlovák–lengyel határt mindhárom vitatott területen hatalmi szóval húzták meg. Ennek során a „béketeremtők” a területet megosztották a két állam között.

A Magyar Királyságtól Lengyelországhoz került magyar területek, 1920

Ez Árva és Szepes megyék esetében azt jelentette, hogy a Nagyköveti Konferencia 1920. július 28-án Lengyelországnak ítélte Szepes és Árva vármegyéből az alábbi 14-14 települést:

A lengyel hadsereg – Szepes vármegye esetében a lakosság ellenséges csöndje, míg Árva vármegyében üdvrivalgása mellett – 1920. augusztus 10-én vette birtokba a lengyel államnak ítélt terülteket. Ennek magyarázata az alábbi két táblázatban rejlik:

A táblázatokból világosan kiolvasható három dolog. Egyrészt a „megőrzésre átvett” terület magyar lakossága minimális volt: Szepesben 1,1%, (103 fő) míg Árvában 1,1%. (121 fő). Másrészt Szepes vármegye 14 elcsatolt települése esetében 94,1%-os szlovák többség volt. Harmadrészt Árva vármegye 14 elcsatolt települése esetében 93,1%-os lengyel többség volt. Feltehető a kérdés: miről szólt ez a történet valójában?

A Lengyelország újjászületését 1918 novemberében levezénylő politikai és katonai elit azt kívánta elérni, hogy valamennyi lengyelek által lakott terület a lengyel államhoz kerüljön. Ez a törekvés Árva vármegye esetében etnikai szempontból teljesen indokolt volt, Szepes vármegye esetében viszont teljesen indokolatlan. A lengyel igényekkel szemben a csehszlovák politikai elit a Felvidék összes vármegyéjét a csehszlovák állam területének tekintette. Kijelenthető tehát, hogy Árva és Szepes megye felosztása a lengyelek és a szlovákok konfliktusa volt. Ebben a magyar állam csak mint az 1918 előtti térség ura volt érdekelt. Így leszögezhető, hogy a „Megőrzésre átvéve” emlékezetpolitikai koncepció nem állja meg a helyét.

Oda- és visszacsatolások 1924–1945

A békekonferencia 1920-ban három területet osztott fel Csehszlovákia és Lengyelország között – Teschent, illetve Árva és Szepes vármegyét. Ez a két világháború közötti időszakban rávetette árnyékát a két állam közötti viszonyra. Annak ellenére, hogy Csehszlovákia és Lengyelország is Franciaország szövetségese volt, 1921-ben Edvard Beneš csehszlovák külügyminiszter vitát kezdeményezett a lengyelekkel, egy 300 fős tátrai kis faluért, Javorináért (Ma Szlovákia, Késmárki járás), melyet végül 1924-ben Lengyelországtól Csehszlovákiához csatoltak.

A müncheni döntés egyik mellékszálaként 1938. október 1-jén Lengyelországhoz csatolták Csehszlovákiától az egykori Árva vármegyéből Hladovkát és Suchá Horát, és két kisebb területet Alsó-Lipnicza mellett. (Ezek a területek ma Szlovákiához tartoznak.) Míg az egykori Szepes vármegyéből Erdős (ma Lesnica, Szlovákia, a Dunajec mellékvölgyében), továbbá Javorina és Zsgyár (ma Tatranská Javorina és Ždiar, Szlovákia, a Tátra északi előterében) került a lengyel államhoz. A területnyereség miatt érzett eufóriában Varsóban nem vették észre, hogy Csehszlovákia feldarabolásában játszott szerepükkel egy oldalra kerültek a náci Németországgal. Jól mutatja ezt, hogy Churchill emlékirataiban Csehszlovákia holttestén lakmározó dögkeselyűként jellemezte Németország mellett Lengyelországot is.

Azonban hamarosan fordult a kocka: amikor 1939 szeptemberében Németország és a Szovjetunió megtámadta, majd felosztotta Lengyelországot, a Tiso által vezetett szlovák bábállam revansot vett. Árva és Szepes vármegye azon területeit, amelyek 1918-ban a magyar államtól Lengyelországhoz kerültek, elfoglalták, így Szlovákia északi határa az 1918 előtti magyar határ lett. A második világháború végén, amikor a csehszlovák állam újjászületett, a győztesek a Nagyköveti Konferencia által 1920. július 28-án meghúzott csehszlovák–lengyel határt állították vissza.