Árulkodó nyomok (Rejtezkedő emlékek)

Nem vagyok tudományos munkatárs, egész életemben matematikát és fizikát tanítottam. A történetben, amit leírok magam is érintett vagyok. Kötelességemnek érzem, hogy a 20. század történetének egy kevéssé ismert, tragédiákkal terhelt idõszaka a valósághoz hûen jusson az utókor és a ma élõ nemzedék tudomására. Fel szeretném hívni azoknak a figyelmét, akik tehetnek is érte, hogy ami velünk történt 1950–1953 között ne essen ki, a történelem tudatából.

2003-ban kezdtem levéltárakba járni, nyolc évvel az után, hogy a családos kényszermunka táborok anyagai kutathatók lettek. Ekkor már több könyv is megjelent az egykori táborokban élõk visszaemlékezéseiből. A visszaemlékezések igen fontos helyet foglalnak el, de azt tapasztaltuk, hogy a történeteinket hitetlenkedve fogadják még az egykori táborok közelében lévő városok lakói is. Felnőtt egy olyan nemzedék és még ott is ahonnan elhurcoltak bennünket egyre többen vannak, akik nem tudnak a falujukban, városukban 60 évvel ezelőtt történt eseményekről. Rácsodálkoznak, hogyan lehetséges az, hogy 12 zárt családos kényszermunka tábor volt a Hortobágyon? Ebben mi is hibásak vagyunk, mert évtizedekig nem beszéltünk a tragédiánkról, ennek az volt az oka, hogy a szabaduláskor megtiltották, hogy ezt bárkinek elmondjuk és féltettük magunkat, később a családunkat.

1950. június 23 – 1953. október 31-ig léteztek ezek a táborok, de közben néhány egykor lakásul szolgáló birkahodály kivételével megsemmisítették őket, csak a puszta föld maradt utánuk. Ezekben a táborokban tömegesen hodályokban, fa, frissen vetett vályogbarakkokban másfél négyzetmétereken éltek évekig az emberek, rendőrök kísérték őket munkába, orvoshoz. Leveleiket, csomagjaikat felbontották büntetésből megvonták tőlük. Bûnük nem volt, ítélet sem volt ellenük.

A 2000-es évek után úgy gondoltuk, hogy mi, akik gyerekek voltunk akkor tartozunk szüleinknek, akik már nem élnek azzal, hogy emléket hagyjunk az utókornak annak a közel tízezer embernek a történetéről, akik ezekben a táborokban éltek hosszú évekig, tartozunk a történelmi múltnak, hogy a történészek munkáját segítsük az őszinte, igazságot híven visszaadó élő emlékezettel. Azt is tudjuk, hogy az emlékezet gyarló, emberi dolog az, hogy mindenkinek a maga szenvedése a legsúlyosabb a vele és szeretteivel megesett igazságtalanság a legnagyobb, ezért gondoltam arra, hogy a visszaemlékezéseket levéltári anyagokkal lenne jó megtámasztani. A 12 családos zárt kényszermunka táborról több levéltári anyag Hantó Zsuzsa és Füzes Miklós kutatásának köszönhetően napvilágot látott, vannak történészek, akik nem akarnak erről tudomást venni és 1951. évet jelölik a kitelepítések kezdetének,