Arab–izraeli kapcsolatok és konfliktusok

Az arab–izraeli konfliktus gyökere

A 19. század végén, illetve a 20. század elején a zsidóellenesség új fajtáinak megjelenése – Kelet-Európában főleg a pogromok, míg nyugaton az emancipációs nehézségek – miatt több mint kétmillió zsidó hagyta el eredeti lakóhelyét és keresett új otthont magának. Egy részük a Szentföldre távozott egy jobb élet reményében. A zsidó bevándorlásra a már ott élő arab őslakosság úgy tekintett, mintha „hagyományos” európai gyarmatosítás zajlana, ami veszélybe sodorhatja saját kultúrájukat. A már alapból konfliktusos helyzetet még bonyolultabbá tette az első világháborús rendezés, innen is lehet eredeztetni minden bajnak a forrását.

A térség jelentős része korábban az Oszmán Birodalom fennhatósága alá tartozott, amelynek fejlődése jóval lassabb és nehézkesebb volt a nyugati hatalmakénál az előző évszázadokban. A lemaradást a hatalomra kerülő ifjútörök mozgalom egy sor reformmal próbálta csökkenteni, az erőteljesen nacionalista politikájuk azonban kivívta az arabok ellenszenvét. Az Oszmán Birodalom első világháborús ellenfele, Nagy-Britannia ezt a török-arab ellentétet akarta kihasználni a győzelem érdekében, miközben a zsidóság támogatását is meg kívánta szerezni. Olyan titkos szerződéseket kötöttek meg a Közel-Keletre vonatkozóan az érdekelt felek, amelyek keresztezték egymást: egyrészt ígéret született arra, hogy létrejöhet egy nagy arab királyság, másrészt a zsidóság alapíthat egy nemzeti otthont magának, harmadrészt pedig az Antant hatalmak felosztották egymás között befolyási övezetekre a térséget.

Az arab–izraeli háborúk háttere

Az első világháborút követően Palesztina brit mandátumterületté vált, a londoni vezetés azonban képtelen volt megoldani a zsidó és az arab nép konfliktusát. Arab–izraeli párhuzamos társadalom alakult ki, a két fél közötti konfliktus gyakorlatilag polgárháborúvá alakult át, mindkét fél követett el egymás elleni véres, terrorista jellegű akciókat, megtorlásokat. A britek kivonulása után a béke megteremtésének feladata az ENSZ-re hárult, megoldási javaslatukat (Palesztina felosztása egy izraeli és arab részre) azonban az arab fél elutasította. A britek távozása után 1948. május 14-én kikiáltották Izrael függetlenségét: a térség arab államai rögtön hadat is üzentek a zsidó államnak.

A két fél konfliktusa nem volt csak lokális jellegű volt, mivel az beágyazódott a korszak nagyhatalmi vetélkedéseibe is. Az Egyesült Államok amellett, hogy a második világháborút követően elkezdte átvenni a volt gyarmatosító hatalmak – Nagy Britannia és Franciaország – pozícióit a Közel-Keleten, úgy próbált Izrael-barát politikát folytatni, hogy közben nem kívánta elidegeníteni az arab államokat sem, nehogy azok a Szovjetunió felé forduljanak. Ezt azonban nem sikerült elkerülni: az 1967-es és az 1973-as arab–izraeli összecsapások nemcsak helyi konfliktusok voltak, hanem az amerikai-szovjet vetélkedés fontos epizódjai is. Ezek egyfajta proxy háborúként is felfoghatók, hiszen míg Izraelt az Egyesült Államok, addig az arab államokat a Szovjetunió támogatta.

Az arab katonai vereségek következményei

Az arab-izraeli háborúk végeredményei járultak hozzá palesztin részről ahhoz a felismeréshez, mely szerint a zsidó állam ellen a továbbiakban más eszközökkel kell küzdeni. Az 1967-es és 1973-as katonai vereség arab részről több tanulságot is hozott. Hiába igyekeztek modernizáló, nyugati mintákat követni, nem voltak képesek arra, hogy legyőzzék Izraelt. A nyugati eszmékben való csalódás pedig magában hordozta az iszlamizmus megerősödését is. Ezzel együtt a környező arab országok rájöttek, hogy amennyiben hagyományos katonai módon nem tudják legyőzni Izraelt, akkor másfajta – a korábbiaknál békésebb – külpolitikát kell folytatniuk a zsidó állammal. Ennek következtében lett az izraeli-arab konfliktus kimondottan izraeli-palesztin ügy. A palesztinok felismerték, hogy magukra maradtak, nekik kell kezükbe venniük a saját sorsukat, és teljesen más módszerekhez kell folyamodniuk – akár terrorista eszközökhöz is.

A terrorizmus fő célja a félelemkeltés, legfőbb jellemzője pedig, hogy mindig váratlan. Úgy is nevezik a terroristákat, hogy az erőszak "mérnökei", mivel cselekményeiket gondos tervezői munka előzi meg. Azonban pontosan definiálni a terrorizmust nagyon nehéz feladat: amíg valaki egyesek szemében terrorista, addig valaki más szemében lehet szabadsághős, mint például Nelson Mandela vagy Jasszer Arafat. Sőt, a terrorista mozgalmak jellemzői és módszerei amellett, hogy különbözőek, folyamatosan változnak is. A Hamasz a terroristaszervezetek új generációjához tartozik, akiknek a módszere, hogy minél nagyobb civil veszteségeket okozzanak politikai céljaik elérése érdekében. Az október 7-i akciójuk során számolhattak azzal, hogy Izrael kemény ellencsapással fog válaszolni, s hogy mindez ráirányítja majd a világ figyelmét a palesztin ügyre.

A konfliktus mellék(?)szereplői: Irán és az Egyesült Államok

Az Iráni Iszlám Köztársaság nevében hordozza identitásának három fő elemét: az irániságot, a (síita) iszlámot, illetve a politikai modernitást. Az 1979-ben létrehozott iráni állammodell alapja, hogy a legfőbb törvényhozó Allah, akinek az akaratát és törvényeit az ország legfőbb vezetője értelmezi, míg politikájának fontos eleme, hogy nem csak a síitákat, hanem a muszlim hívők teljes közösségét kívánja megszólítani. Irán nem akar háborúzni, abban viszont érdekelt, hogy problémákat okozzon a térségben; szigorúan az elrettentés céljából. Ennek része a Hamasz támogatása is, konkrétan azonban az október 7-i terrortámadásban nem játszhatott olyan fontos szerepet, mint sokan gondolják.

Az Izrael elleni terrortámadást követően az amerikai egyetemeken palesztinbarát tüntetések söpörtek végig. Akár demokrata, akár republikánus kormányzat van hatalmon az Egyesült Államokban, mindeddig kétpárti konszenzus létezett a tekintetben, hogy a washingtoni vezetésnek Izrael-barát külpolitikát kell folytatnia. A fiatalabb generációk, főként a 18 és 29 év közöttiek kiállása azonban a palesztinok mellett nehéz helyzetet teremthet a demokrata vezetés számára: míg a kormányzat erőteljesen elkötelezett Izrael irányába, addig ennél a rendkívül fontos szavazói rétegnél ez a politika már problémát okozhat.

Mit hozhat a jövő?

Izrael komolyan elszánta magát arra, hogy egyszer és mindenkorra megoldja a gázai helyzetet, és felszámolja a különböző helyi terrorista szervezetetek – bármi áron, belekalkulálva azt is, hogy a zsidó állam népszerűsége elkerülhetetlenül tovább fog csökkeni a jövőben. Sajnálatos módon már több mint 20 ezer palesztin vesztette az életét. Hogy ezek közül mennyi volt civil, és mennyi katona, az súlyos vita tárgyát képezi. A bajokat csak tetézi, hogy palesztin gyermekek ezrei is fegyvert fogtak, akikre így viszont már Izrael nincsen tekintettel, amikor hadi eseményre kerül sor. 

A zsidó állam csak korlátozottan figyel a civil áldozatokra – igaz, szemben a Hamasszal, akik annyi izraeli civilt ölnének meg, amennyit csak tudnak. A konfliktusra nincsen olyan megoldás, avagy gyógyír jelenleg, amelyet mindkét fél elfogadna, így várhatóan – különböző intenzitással – tovább fog folytatódni az izraeliek és a palesztinok közötti a véres ellenségeskedés. Egy biztos: Izrael nem fog megszűnni, – ahogy az egyik előadó, Kaiser Ferenc hangsúlyozta – mivel nem lehet egy olyan államot „eltakarítani” a térképről, amely – bár tagadják – de atomfegyverekkel rendelkezik.

A konferencia előadásai ide kattintva visszanézhetők.