Amikor a Szovjetunió megelőzte az Amerikai Egyesült Államokat

A Szputnyik–1 útja

1957. október 4-én az esti órákban a Szovjetunióban lévő Bajkonur támaszpontról fellőtték a világűrbe az első műholdat, a Szputnyik–1-et. Az eszköz közel 84 kg-os, 58 cm átmérőjű gömb volt, amelyben elhelyeztek egy rádióadót. A „strandlabda” méretű műholdra két antennapárt illesztettek, és a rádióadó két frekvencián sugárzott. Ennek jellegzetes bip-bip-bip hangját a rádióamatőrök világszerte fogni tudták. A kis műhold Föld körüli pályára állt, majd megkezdte a keringését, és rádiójelzésével azt tudatta mindenkivel, hogy a Szovjetunió küldött ki először mesterséges holdat a világűrbe. A Szputnyik–1 95 perc alatt járta körül a Földet, vagyis naponta tizenötször kerülte meg a bolygónkat. A következő 92 nap során 1440 fordulatot tett meg a Föld körül, majd visszasüllyedt az atmoszférába és elégett. 

Az Amerikai Egyesült Államok számára az ún. szputnyiksokk egyszerre jelentette azt, hogy a Szovjetunió megelőzte a meginduló űrversenyben, valamint mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a hidegháborús ellenfél interkontinentális rakétával rendelkezik. Az amerikai közvélemény rádöbbent arra, hogy az országuk sebezhetővé vált, hiszen a szovjetek által kifejlesztett R–7-es rakéta 8000 kilométeres hatótávolsággal rendelkezett. Mindenki tudta, hogy ha a szovjetek fel tudtak lőni egy kisebb műholdat a világűrbe, akkor atomtöltetet tartalmazó robbanófejek eljuttatására is képesek szűk félóra alatt az „óceánpajzs” kikerülésével.

Német rakétafejlesztések a második világháború alatt

A történet szálai a második világháború utolsó időszakához vezetnek vissza. Németországban már az 1930-as években megkezdődtek a rakétafejlesztések, és 1944-re két bevethető rakétafegyvert állítottak elő. A német hadigépezet a normandiai partraszállást követően pár nappal megkezdte a Nagy-Britannia elleni támadásokat a világon elsőként bevetett Fi–103-as robotrepülőgépekkel. A nemzetiszocialista propaganda által V–1-nek (Vergeltungswaffe: ’megtorlófegyver’) elnevezett harceszköz mellett bevetésre készen állt már egy ballisztikus rakéta is. Ennek fejlesztésén évek óta a Balti-tenger partján felépített peenemündei kísérleti telepen dolgoztak. A rakétaprogram műszaki igazgatója és fejlesztője Wernher von Braun volt. Mivel a peenemündei támaszpontot többször érte bombatámadás, ezért 1944-től áthelyezték a tömeggyártást a thüringiai Harz-hegységben lévő sóbánya tárnáiba. A közeli koncentrációs tábor rabjai által kialakított föld alatti, labirintusszerű gyárkomplexumban több mint háromezer darab ballisztikus rakétát állítottak elő. 

Az A–4-es típusú rakétát propagandaokból V–2-esként ismerte meg a világ, amikor 1944. szeptember 8-tól megindultak a főleg London elleni támadások. A V–2-es 85–186 kilométer magas ballisztikus röppályán tudott repülni a célja felé, és mintegy 300 kilométeres hatótávolsággal rendelkezett. A győztes nagyhatalmak az európai háború utolsó hónapjaiban nagy erőfeszítéseket tettek arra, hogy minél több ismeretet szerezzenek meg a nagyrakétáról. Az előrenyomuló amerikai csapatok előbb érték el a Harz-hegységet, mint a szovjet haderő. Wernher von Braun és mintegy másfél száz munkatársa alkut kötött velük, így többtonnányi rakétatervrajzzal gyorsan az Amerikai Egyesült Államokba szállították őket. Az amerikaiak emellett közel 400 tonnányi rakétát és alkatrészeket is zsákmányoltak, amelyeket szintén a tengerentúlra vittek. Ugyanakkor a Szovjetunió számára sem maradt ismeretlen a két rakétafegyver, hiszen egyrészt 1945-ben elfoglalták a peenemündei bázist, másrészt több példányt is zsákmányoltak az előretörésük során. A Vörös Hadsereg is fogságba ejtett német mérnököket, akiknek szaktudását szintén hasznosítani tudták a következő években.

A hidegháború első évtizede

Az Amerikai Egyesült Államok azonban nem használta ki teljes mértékben a helyzeti előnyét. A kibontakozó hidegháború első éveiben főleg a hadászati stratégiai bombázók (B–36; B–52-es) fejlesztésére fókuszált, amelyek tömeges bevetésével az erőfölény kialakítására törekedett volna egy atomháborús összecsapásban. Így bár Texasban, El Paso környékén Wernher von Braun bevonásával megindult az amerikai rakétaprogram, a beruházások döntő részét a légierő kapta meg. Csakhogy eközben a Szovjetunióban a V–2-esek bázisán megkezdődtek a rakétafejlesztések Szergej Koroljov rakétakonstruktőr irányításával. 1947 októberében már olyan ballisztikus rakétát indítottak, amely 500-600 kilométeres hatótávolságával túlszárnyalta a V–2-es teljesítményét. 1956 nyarán szolgálatba állították az R–5-ös közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákat, ezzel akár 1200 kilométerre lévő célpontot is elérhettek. Mivel a Szovjetunió 1949 óta rendelkezett nukleáris töltettel, gyakorlatilag Nyugat-Európa nagy részére atomcsapást tudtak volna mérni. A szuezi válság idején nem meglepő, hogy Nyikita Szergejevics Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártja első titkára már „rakétaesővel” fenyegetőzött. Az 1956. november 5-i Bulganyin-jegyzék nem hagyott kétséget afelől, hogy a szovjet haderő akár Nagy-Britanniára is csapást tud mérni. 

1957. július 1-én Dwight Eisenhower amerikai elnök meghirdette a nemzetközi geofizikai évet, amelynek során egy műhold pályára állítását is tervezték. Az Amerikai Egyesült Államokban a Vanguard Űrkutató Laboratórium 1955 szeptembere óta dolgozott a fejlesztésen. Eisenhower elnök bejelentését követően a Szovjetunióban a politikai vezetés felgyorsította a fejlesztéseket, hiszen a 8000 kilométeres hatótávolságú R–7-es interkontinentális rakéta készen állt a bevetésre. Emiatt lett 1957. október 4-e igazi „szputnyiksokk” az amerikai közvélemény számára. Az egyik lap ezzel kommentálta a hírt: „A Pearl Harbor-i katasztrófa óta az amerikai nemzeti büszkeség nem szenvedett hasonló irtóztató csapást.”

A második „szputnyiksokk” szűk egy hónappal később következett be, amikor a szovjetek fellőtték a Szputnyik–2-t, fedélzetén Lajka kutyával. A szerencsétlen állat néhány órával később kimúlt, de testével a Szputnyik–2 még több mint 2500 alkalommal megkerülte a Földet. (A szovjet hatóságok titkolták Lajka elvesztését, és a hivatalos hírekben az szerepelt, hogy egy hétig még élt, mire az ételébe kevert méreg miatt örökre elaludt.) 1957 decemberében újabb „sokk” érte az amerikaiakat; ekkor egy Vanguard rakétával próbálták fellőni a maguk műholdját, de a rakéta pár másodperc múlva felrobbant. Az űrverseny első felvonását így egyértelműen a Szovjetunió nyerte meg. Az amerikaiak a presztízsveszteséget a következő évben igyekeztek ledolgozni: a Wernher von Braun-féle rakétával januárban sikerült egy műholdat Föld körüli pályára állítani, majd 1958 decemberében Eisenhower elnök meghirdette a Mercury-programot, aminek keretében embert akartak kijuttatni a világűrbe. Ekkor még csak kevesen sejtették, hogy ebben a presztízsküzdelemben is a szovjetek diadalmaskodnak majd.