Álmok, csúsztatások, hazugságok

Ke­vés nagy ma­gyar­ról ke­ring annyi té­ve­dés a köz­tu­dat­ban, mint Szé­che­nyi Ist­ván­ról és Kos­suth La­jos­ról. Va­jon miért? 

Nem elég ma­gya­rá­zat, hogy aki­ről töb­bet tu­dunk, ar­ról töb­bet is té­ved­he­tünk. A va­ló­di ok ta­lán az a szerep, amit a múlt­ból me­rí­tett pél­da az em­ber és a kö­zös­ség na­pi éle­té­ben ját­szik. Bár­mit gon­do­lunk, akár­mit te­szünk, ha megerő­sí­tünk vagy épp cá­fo­lunk, a leg­ké­zen­fek­vőbb ér­vet min­dig a múlt­ból me­rít­jük, egy­sze­rűen azért, mert ez az egyet­len, amit va­ló­ban tud­ha­tunk. 

Csak­hogy a múlt nem min­dig su­gall­ja ép­pen azt, amit a je­len­ben iga­zol­ni sze­ret­nénk!

Ha­mar megin­dul hát a té­ve­dé­sek víg­já­té­ka vagy tra­gé­diá­ja, a mí­to­szok és ál­mok vagy ha­zug­sá­gok és csúsz­ta­tá­sok ba­lett­je min­da­kö­rül, amit az adott pil­la­nat­ban tu­do­má­nyos is­me­ret­nek ne­vez­he­tünk. Rossza­ka­rat és jó­aka­rat egyaránt fe­le­lős le­het azért, hogy meg­kez­dő­dik a tá­vo­lo­dás a tör­té­né­szek ál­tal feltárt té­nyek­től – majd a té­ve­dés, ne­tán ha­­­­zug­­ság ön­ál­ló­so­dik, sa­ját élet­re kel, és at­tól kezd­ve akár szá­za­do­kon át együtt él­het a he­lyes tu­dás­sal a kö­zös­ség em­lé­ke­ze­té­ben.

Ráadá­sul Szé­che­nyi és Kos­suth mind­máig nem ár­tat­lan sze­rep­lői a ma­gyar nyel­ven va­ló gon­dol­ko­dás­nak. Már a ma­guk ko­rá­ban hat­ni akar­tak és tud­tak hon­fi­tár­saik éle­té­re, szel­le­mi és anya­gi kö­rül­mé­nyei­re – ha­lá­luk után pe­dig ve­lük vi­tat­koz­va, va­ló­di és vélt tet­teik­kel szem­be­sül­ve és egy­mást szem­be­sít­ve fo­gal­maz­ta meg nem­ze­dé­kek egész so­ra a sa­ját ko­rá­ról, a ma­ga sor­sá­ról a vé­le­mé­nyét. A he­lyes íté­le­tek mel­lett így szí­vós előíté­le­tek is szü­let­tek, ame­lye­ket sok­szor té­ves tör­té­ne­tek „iga­zol­tak” – és hasz­nál­ják azo­kat „iga­zo­lás­ra” mind a mai na­pig!

Nem múlt még el az a szem­lé­let, amely e két ál­lam­fér­fi alak­já­ba, sor­sá­ba vé­li hi­te­le­sen be­le­ve­tí­te­ni a nem­zet nagy sors­kér­dé­seit – és emiatt úgy kép­ze­li, bár­me­lyi­ket iga­zán tisz­tel­ni csak a má­sik alá­be­csü­lé­sé­vel le­het. Ez a „kény­szer” azon­ban, ha je­len is van ma még, las­san el­mú­lik, mert im­már nincs olyan ha­tal­mi té­nye­ző a ha­zai