Aki nélkül nem biztos, hogy felszabadul Buda

Az újkor spanyol hadvezérei úgy vélekedtek, hogy a háborúkat az nyeri meg, akinek birtokában van „az utolsó escudo”. Raimondo Montecuccoli, a 17. század híres tábornoka ezt úgy fogalmazta át, hogy „a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz”. A Habsburgoknak ebből sohasem volt elegendő, pedig kiterjedt birtokaik miatt szinte valamennyi háborús konfliktusba be kellett avatkozniuk. Mentségükre szolgáljon, hogy a többi uralkodó sem volt tisztában saját pénzügyeinek helyzetével, nem ismerték a költségvetés fogalmát, s talán úgy érezték, nem is méltó hozzájuk, hogy az alantas pénzügyekkel foglalkozzanak. A 17. században az államok pénzügyei néha még a miniszterek számára is átláthatatlanok voltak. Nem ismerték államuk pontos méretét és lakóinak számát, a társadalom egyes csoportjai és a különböző tartományok adókiváltságokat élvezhettek, ha pedig adóztak, eltérő módon tették, más és más szabályok szerint. Az adók megszavazását hosszas huzavona előzte meg, az összeg késve érkezett be a különböző kincstárakba, melyekből más és más célokra, hol innen, hol onnan költöttek el változó méretű összegeket. Háború esetén azonban nem halogathatták a pénzügyi áldozatokat, ilyenkor azonnal elő kellett teremteni nagyobb mennyiségű pénzt. Ha pedig ezt a kincstárban hiába keresték, akkor egyetlen megoldás maradt: a kölcsönzés. 

Egy új közszereplő: az „udvari zsidó”

Állami bankok ekkoriban még nem álltak a kormányok rendelkezésére. A svédországi Stockholm Banco 1656-ban alakult meg, de gyorsan megbukott, s az első tartósan fennmaradt vállalkozás, az Anglia Bankja csak 1694-ben jött létre. Az uralkodók kénytelenek voltak pénzkölcsönzőkhöz, bankárokhoz, üzletemberekhez folyamodni, akik előleget adtak az állami bevételekre. Sok uralkodó és miniszter érezte megalázónak, hogy rangban messze alattuk álló személyektől kérjenek kölcsönöket. Ezért hol államuk megbecsült támogatóinak tekintették, és kiváltságokkal halmozták el őket, hol pedig vérszívó élősködőknek, akiket az első adódó alkalommal meg kell fosztani „összeharácsolt” vagyonuktól. 

A harmincéves háború korában (1618–1648) kezdtek egyre nagyobb szerepet játszani a zsidó nagyvállalkozók, akik táplálékot és takarmányt biztosítottak a hadseregek számára, öntödéket és lőpormalmokat hoztak létre, és készpénzt szereztek – olykor új módszerekkel aknázva ki régi jövedelemforrásokat. Mivel a zsidókat kizárták minden gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai közösségből, földbirtokuk nem lehetett és céhekbe sem léphettek be, nemzedékek óta rákényszerültek olyan új, szélesebb körökben még fel nem ismert anyagi lehetőségek kihasználására, mint a pénzkölcsönzés és a bankügyletek. Közép-Európában új politikai szereplő jelent meg: az udvari zsidó. Nemcsak a fejedelmek szeszélyeinek kielégítésében és barokk ünnepségek pénzügyi alapjainak megteremtésében volt szerepük, hanem a német államok harmincéves háború utáni talpra állásában és a háborúk pénzelésében is. Érdemes felidézni, hogyan jellemzi őket Paul Johnson angol történész A zsidók története című, összefoglaló művében: 

A császár hadiszállítója

Ilyen „udvari zsidó” volt az is, aki lehetővé tette, hogy Budát már 1686-ban visszafoglalják az oszmánoktól. Samuel Oppenheimernek nevezték, családját 1614-ben a Majna-parti Frankfurtból elűzték, ezért ő Wormsban (mások szerint Heidelbergben) látta meg a napvilágot, 1630-ban. A pfalzi választófejedelem szállítójaként kezdte pályafutását, majd ő gyűjtötte be a pfalzi zsidók adóját is. Sandela Carcassone-t, egy mannheimi szefárd zsidó lányát vette feleségül, akitől nyolc vagy kilenc gyermeke született. A holland háború (1672–1679) idején a császári hadsereg hadiszállítója lett, s 1678-ban szerződéses befektetői csoportot hozott létre 200 000 forint körüli alaptőkével a német területeken tevékenykedő császári hadseregek ellátására. Lotharingiai Károly rendkívül hálás volt neki, amikor segített a zsold kifizetésében, amire a bécsi Udvari Kamara nemegyszer képtelennek bizonyult. 1676-ban már 40 000 forint értékű muníciót és takarmányt szállított, s Philippsburg ostrománál nyújtott segítségéért megkapta a Kaiserlicher Hoffaktor (császári udvari szállító) címet. 

I. Lipót császár sokkal toleránsabb volt a zsidókkal, mint a protestánsokkal, mert úgy érezte, hogy „Izrael népe” iránt nincsenek kötelezettségei. Egyesek kifejezetten filoszemitának nevezték, mert még 1660-ban is a héber nyelv megtanulását tervezte, hogy alaposabban tanulmányozhassa Mózes könyveit és a Talmudot. Sajnos e téren engedett környezete nyomásának. Első felesége, a spanyol Margit Terézia követelésére 1669–1670-ben kiutasította Bécsből a zsidókat. A zsinagógát katolikus templommá alakították át, a gettót felszámolták, lakóit szétosztották Alsó-Ausztria kisvárosai között. Oppenheimer 1677-ben mégis engedélyt kapott a letelepedésre, házat építtethetett Bécs központjában, és mintegy száz rokoni családot is magával hozhatott. Környezete hamarosan egy új zsidó közösség magvát képezte. A zsinagóga megnyitását azonban hiába kérelmezte, csak azt engedélyezték, hogy otthonában rendezzen vallási szertartásokat.

A büszke és visszafogottan viselkedő Oppenheimer az udvari zsidók diszkrét öltözékét, a hosszú talárt viselte, haja rövid volt, szakállát leborotválta. A keresztények természetesen társadalmon kívüli zsidónak, a közép-európai zsidók pedig afféle arisztokratának tekintették, s néha Judenkaiser (zsidócsászár) néven emlegették. Híres volt jótékonykodásáról, sok zsinagógát és jesivát (zsidó vallástudományi főiskolát) támogatott, kifizette a váltságdíjat az oszmánok által elfogott zsidókért, s gondoskodott róla, hogy biztonságos közösségekben telepítsék le őket. Buda elfoglalása után az ott élő zsidókat is megmentette a szolgasortól. Ő fedezte Jehuda he-Haszid rabbi vállalkozásának költségeit is, aki a legnagyobb közép-európai zsidó csoportot juttatta el Jeruzsálembe 1700-ban. Amikor pedig terjeszteni kezdték Johann Andreas Eisenmenger Entdecktes Judenthum (Leleplezett zsidóság) című antiszemita könyvét, Oppenheimer udvari kapcsolatait felhasználva elérte a forgalmazás megtiltását. 

Bármilyen gazdag is volt Oppenheimer, nem volt képes kizárólag a saját vagyonára alapozni vállalkozásait. Zsidó és keresztény ügyfelei, fejedelmek, arisztokraták, főpapok pénzét forgatta. Hitelezők, alvállalkozók, pénzkölcsönzők és hadiszállítók hálózatát hozta létre, akik közül többel is személyes vagy családi kapcsolatban állt. Számos ügynököt és titkárt küldött Európa pénzügyi és kereskedelmi központjaiba, Amszterdamtól és Londontól a német városokon át Milánóig és Velencéig. Jean Bérenger francia történész így ismertette tevékenységét: „Főleg azzal rendelkezett, ami a legjobban hiányzott a császári kincstárnak: hitellel, vagyis azzal a képességgel, hogy bizalmat ébresszen a pénzkölcsönzőkben […] Tevékenysége lényegileg abban állt, hogy begyűjtötte az Osztrák Monarchián kívüli területekről a Habsburgokat támogató birodalmi fejedelmek pénzét, akik nem bíztak meg a Habsburgok pénzügyi igazgatásában. Legfőképpen pedig segített átvészelni a kincstár átmeneti válságait.” (Samuel Oppenheimer [1630–1703] Banquier de l’empereur Léopold I. In: XVIIe siècle. No 183. Avril–Juin 1994. 306., 314. o.)

Amikor már nem a „háború táplálta a háborút”

A holland háború lezárása (1679) után a bécsi kormányzatnak már nem volt oly nagy szüksége Oppenheimer szolgálataira, ezért egyáltalán nem sietett kifizetni neki 100 000 forintos tartozását. Johann Paul von Hocher udvari kancellár inkább vállalta volna a pereskedést, és letartóztatta Oppenheimert a fiával, Emanuellel együtt. Az 1683-as oszmán fenyegetés változtatta meg a helyzetet. Hirtelen oly nagy szükség volt a pénzre és a katonák zsoldjára, hogy a kormány elismerte tartozását, de újabb kölcsönöket kért a Hoffaktortól. Az anyagi csőd által fenyegetett Oppenheimer újrakezdhette tevékenységét. 1683 januárjában hadiszállítási szerződést kötött a kamarával. Az ostromlott Bécs védőinek ellátását már ő szervezte meg, és 1685-ben ő tárgyalt a katonák zsoldjáról a császárt támogató német fejedelmekkel. Szakály Ferenc így fogalmazott a Magyar Zsidó Oklevéltár XIV. kötetének 35. oldalán: „Ahogy Bécs sikeres védelméből váratlanul Magyarország töröktől megszállt részeinek felszabadításába fordult át a török háború, úgy növekedett vele együtt Oppenheimer szerepe és teljesítőképessége is.” (Oppenheimer Sámuel működése, különös tekintettel magyarországi kihatásaira. Budapest, 1971.)

Nyilvánvaló volt, hogy szakítani kell azzal az elvvel, hogy „a háború táplálja a háborút”, vagyis a katonákra bízni, hogy szerezzék be, amire szükségük van. A gazdag Rajna-vidék támogathatta a császári hadsereget, az elnéptelenedett magyar Alföldön azonban erre nem volt lehetőség. 1684-től azonban a Magyarországon harcoló hadseregek mégis egyre jobb ellátásban részesültek. 1686-ban az Oppenheimer által építtetett flotta élelmezte a Budát ostromló, nemzetközi haderőket. A Hoffaktor mintegy másfél évtizeden át szállíttatott a dunai flottával évente 15-20 millió font lisztet és hasonló mennyiségű takarmányt. Természetesen nem ő volt az egyetlen hadiszállító, de a szükséges élelem felét ő biztosította. Ezenkívül szállított egyenruhákat, lovakat, zsoldot, hídalkatrészeket, cipőt, harisnyát, bort, posztót, vágómarhát, fegyvereket, pokrócokat, dohányt, valamint a tábori kórházak felszerelését. Amikor a toborzás költségeire vagy a zsoldhátralék rendezésére sürgősen pénzre volt szükség, mind a kamara, mind a tábornokok Oppenheimerhez folyamodtak. Bádeni Lajos és Savoyai Jenő egyaránt nagyra értékelte a segítségét. De kölcsönzött magánszemélyeknek, osztrák és magyar arisztokratáknak is, mint például Esterházy Pál nádornak vagy II. Rákóczi Ferencnek, akinek 1700 áprilisában 74 415 forintról állított ki adóslevelet.

Rendkívüli szolgálatai dacára Oppenheimer helyzete mindvégig bizonytalan maradt, mind a városban, ahol a népi antiszemitizmus fenyegette, mind az udvarban, ahol Kollonich Lipót bíborosnak, Bécsújhely püspökének – majd később esztergomi érseknek – az ellenségeskedésével kellett számolnia. A zsidó kereskedőket spekulációval, erkölcstelenséggel és rituális bűnökkel vádolták meg, valamint rémhírterjesztéssel, hogy az ebből következő áresésen nyerészkedhessenek. 1700-ban Oppenheimer egyik alkalmazottja egy bécsi kocsmában összekülönbözött egy kéményseprővel, aki Krisztus gyilkosainak nevezte a zsidókat. Az őrség elfogta a kéményseprőt, de az megszökött, és fellázította a csőcseléket. A tömeg a Graben nevű utcában megostromolta Oppenheimer házát, és két óra alatt húszezer forintos kárt okozott. A városi őrség csak késve vonult ki, de a zavargás vezetőit felakasztották.

A magyarországi felszabadító harcokkal egy időben megvívott augsburgi liga háborújának idején (1688–1697) a kormánynak még nagyobb szüksége volt Oppenheimer szállításaira és nemzetközi kapcsolataira. A hivatalnokok egy csoportja Kollonich bíborossal az élen azonban úgy látta, hogy veszedelmesen megnövekedett az udvari zsidó hatalma. Azzal vádolták, hogy miatta került elzálogosításra az állami jövedelmek egy része, s a kamara másoktól vesz fel kölcsönt, hogy törleszthesse adósságait Oppenheimernek. Sérelmezték, hogy rövid távra kölcsönöz, lehetőleg egy évre, és azzal is megvádolták, hogy uzsorakamatot, 30%-ot kér bizonyos kölcsönök után. Valójában 5-6%-os kamatra kölcsönzött, később pedig ennek a kétszeresére, de néha a szerződésben diszkréten nem emlegették a kamatot, hogy elkerüljék a vádaskodást. Az ökrök felvásárlása és eladása során 15-20%-os haszonkulccsal dolgozott. Rövid lejáratú, kisebb kölcsönök esetében a kamatláb valóban elérhette a 36%-ot. Oppenheimer azonban maga is kölcsönbe kapta a pénzt, és igazodnia kellett az európai kamatlábakhoz. Az elszabotált visszafizetések okozta veszteségeit is pótolnia kellett, valamint sok hivatalnokának, ügynökének és alvállalkozójának fizetéséről kellett gondoskodnia. 

Támadások kereszttüzében

Kollonich bíboros Bécs 1683-as ostroma idején bátran és nagylelkűen viselkedett. Nem menekült el az udvarral, hanem az ostromlott városban maradt. Bőkezű anyagi támogatásban részesítette a védőket, a sebesülteknek egyházi épületeket bocsátott a rendelkezésükre, majd ötszáz árván maradt gyermek felneveléséről gondoskodott. A zsidók iránt azonban ugyanolyan zsigeri ellenszenvet érzett, mint a protestánsok iránt. Már Einrichtungswerk des Königreichs Hungarn (A Magyar Királyság berendezkedéséről, 1687) című, hírhedt tervezetében rituális bűnökkel vádolta a zsidókat. Előbb a magyar kamara (1672–1684), majd az udvari kamara (1692–1694) elnökeként a katonák zsoldjának és a hivatalnokok fizetésének csökkentésével próbálta feleslegessé tenni Oppenheimer szolgálatait. Majd megpróbálta itáliai és egyházi hitelezőkkel helyettesíteni. 1697 márciusában bejelentette, hogy Würzburg püspöke két másik főpappal kedvezőbb ajánlatot tett Oppenheimernél a Rajna mentén tevékenykedő seregek ellátására. Hamarosan azonban újra kénytelen volt Oppenheimerhez fordulni. Még ugyanebben az évben egy hadseregszállításokon élősködő, Edelack nevű szélhámos azzal vádolta meg Kollonich előtt az udvari zsidót, hogy meg akarta gyilkoltatni egykori üzletvezetőjéből lett riválisát, Samson Wertheimert. Kollonich azonnal letartóztatta Oppenheimert, a fiát és két könyvelőjét. Udvari körökben felmerült, hogy most könnyen el lehetne kobozni a család hétmillióra becsült vagyonát. A nemes lelkű Bádeni Lajos mindent elkövetett Oppenheimer támogatására. A vádak természetesen alaptalannak bizonyultak, a vádlottakat kezeslevél ellenében szabadon engedték, Edelackot pedig kiutasították Bécsből. 

A kamara tisztviselői többször is megpróbálták Oppenheimer nélkül megoldani pénzügyi problémáikat, de nem jártak sikerrel, mert senki más nem kölcsönzött ilyen nagy mennyiségben pénzt ilyen csekély hitellel rendelkező kormányzatnak. 1695-ben már Oppenheimertől származott a felvett kölcsönök 45%-a. 1685-ben a kormány 52 000 forinttal tartozott neki, 1692-ben 700 000-rel, 1694-ben pedig hárommillióval. Pár évre sikerült ezen a szinte tartani az adósságot, és a két fronton vívott háborúk lezárásával (1697, 1699) úgy tűnt, hamarosan megoldódhatnak a költségvetési gondok. 1701-ben azonban kirobbant a spanyol örökösödési háború, melyben újra Oppenheimer lett a hadsereg legfontosabb hadiszállítója és a kincstár első számú hitelezője. 

Szakály Ferenc kutatásai szerint az oszmánok elleni háború (1683–1697) 120 millió forintnál nagyobb összeget emésztett fel. A következő két évben 17,5 millió forintot fizettek ki katonai célokra, a spanyol örökösödési háború (1701–1714) költségei pedig 202 millió forintra rúgtak. A Habsburg-államot pedig minden jövedelemforrása, adóbevétele és külföldi kölcsönei dacára is szinte minden évben az anyagi csőd fenyegette. Ezt sikerült elkerülnie Oppenheimer segítségével.

1703. május 3-án, a Rákóczi-szabadságharc kirobbanása előtt pár nappal bekövetkezett halála idején a kincstár már 8 millió forinttal tartozott Oppenheimernek. Savoyai Jenő katasztrófának nevezte a halálát, a kamara tisztviselői pedig megpróbáltak megfeledkezni az adósságról. Ezért az Oppenheimer-bankház fizetésképtelenséget jelentett be, és kezdetét vette egy pénzügyi válság, valamint egy kereken hatvan éven át húzódó per. A válságot csak a Banco Giro nevű, első államilag ellenőrzött bank létrehozásával (1704) tudták megfékezni, amely megkapta fedezetként az állami jövedelmek jelentős részét, valamint az Oppenheimer-ház követeléseinek kifizetési kötelezettségét is. Oppenheimer fia, Emánuel a német fejedelmekhez fordult támogatásért, de azért folytatta a hadiszállításokat, s már 1703-ban szerződést kötött 15 000 muskéta beszerzésére. 

Jean Bérenger francia történész úgy fogalmazott fentebb idézett írásában, hogy „Oppenheimer részt vett a 17. század végének nagy geopolitikai játékában, és elősegítette, hogy az Osztrák Monarchia a felvilágosodás korának nagyhatalmává válhasson.” A Habsburg Monarchia az ő kölcsönei és hadiszállításai nélkül egészen biztosan képtelen lett volna a század utolsó évtizedében egyszerre két háborúban harcolni, Magyarországon az oszmánok, a Rajnánál pedig Franciaország ellen. Ha pedig választania kellett volna a két háború között, könnyen lehet, hogy a nyugati háború megvívását fontosabbnak ítélte volna. Ezért ennek a híres bankárnak is ott a helye Magyarország felszabadítói sorában.