Adók a 18. századi Magyarországon

Köz­is­mert az 1741. évi po­zso­nyi or­szág­gyű­lés nagyjelenete: a szép, fia­tal ki­rály­né, Má­ria Teré­zia – sze­mé­ben könny­csep­pek, kar­ján az alig fé­lé­ves trón­örö­kös, Jó­zsef – es­de­kel­ve ké­ri a ma­gyar nagy­ura­kat, hogy ment­sék meg a go­nosz po­rosz ki­rály­tól fe­nye­ge­tett bi­ro­dal­mát. A fő­urak a meg­ha­tó sza­va­kat hall­ván egy­ként kiál­ta­nak: „Éle­tün­ket és vé­rün­ket ki­rály­nőn­kért!” Rossz nyel­vek sze­rint azon­ban csend­ben hoz­zá­fűz­ték: „De za­bot nem!” A rossz nyel­vek­nek azon­ban nem volt iga­zuk, hi­szen a jól is­mert je­le­net va­ló­já­ban a ka­to­na­ság el­lá­tá­sát biz­to­sí­tó adó meg­sza­va­zá­sa volt. A je­le­net kü­lön­le­ges­sé­ge in­kább a gyors és egy­ön­te­tű egyetér­tés­ben rej­lik, mely az ural­ko­dó és az or­szág­gyű­lés­ben kép­vi­selt ma­gyar ren­dek között in­kább rit­ka ki­vé­tel­nek szá­mí­tott. Jel­lem­zőbb volt a hossza­dal­mas al­ku­do­zás, egyez­te­tés és tár­gya­lás. Nem­csak a „ki fi­zes­sen töb­bet?” kér­dé­sé­ben ki­fe­je­ző­dő pusz­ta anya­gi ér­de­kek üt­köz­tek ugyanis. A 17–18. szá­zad­ban az adók ügye a ha­gyo­má­nyos ren­di ha­ta­lom és a mo­der­ni­zá­ló­dó, köz­pon­to­su­ló ál­lam konflik­tu­sá­nak gyúj­tó­pont­já­ba ke­rült, hi­szen a pénz- és kü­lö­nö­sen az adó­ügyek igen fon­tos sze­re­pet ját­szot­tak az új­ko­ri ál­lam kiala­ku­lá­sá­ban.