Abraham Lincoln beiktatása

1809-ben született Kentuckyban, egy szegény farmer gerendaházában, a régi Nyugat szimbolikus lakóhelyén. Apja valószínűleg afféle jogtalanul letelepedő „squatter” volt, aki meg sem tudta vásárolni az általa megművelt földet, s ezért egyre nyugatabbra költözött. Abraham összesen talán egy évet töltött el vidéki elemi iskolákban. Majd művelte apja farmját, dolgozott kompon, kerítésdeszkát hasogatott, hajózott a Mississippin, segédkezett boltban és kovácsműhelyben, pár hónapig katonáskodott, kereskedett, földmérést vállalt, s 1833-tól 1836-ig az illinois-i New Salem városka postamestere volt. Állandóan olvasott, olykor mérföldeket gyalogolt, hogy kölcsönkérjen egy könyvet, s folyamatos önművelésének eredményeképpen 1837-ben Springfieldben ügyvédi irodát nyithatott egy társával. Semmiféle kormányzati tapasztalattal nem rendelkezett, csak képviselő volt, először Illinois (1834–1842), majd az Egyesült Államok képviselőházában (1847–1849). Rendkívül csúnya férfi volt: százkilencvenkét centiméteres magassága a XIX. század közepén abnormálisnak tűnt. Azt mondták róla, hogy „olyan, mint egy óriási csontváz, amelyre bőrt feszítettek, s ruhadarabokkal takarták le”. 

Alighanem egyetlen elnököt sem támadtak még oly sok oldalról, és olyan hevesen, mint őt. Az abolicionistáknak és radikálisoknak túlságosan mérsékeltnek tűnt, a konzervatívoknak és az állami jogok védelmezőinek túlságosan merésznek, egyesek azért szidták, mert nem köt békét a Konföderációval (a lázadó déli államokkal), mások azért, mert nem nyeri meg elég gyorsan a háborút. Az újságírók elnevezték bitorlónak, bohócnak, árulónak, zsarnoknak, szörnyetegnek, idiótának, eunuchnak, bigottnak, demagógnak, sarlatánnak, holdkórosnak, négerimádónak és még sok egyébnek. Egy New York-i lap csak úgy utalt rá, mint „arra a visszataszító majomra a (Pennsylvania-) sugárút végén”, s azt javasolta, hogy Barnum cirkusza „vásárolja meg, és állítsa ki zoológiai különlegesség gyanánt.”

Kizárólag annak köszönhette győzelmét az 1860-as elnökválasztáson, hogy a nem őt támogató választók három ellenjelölt között osztották meg szavazataikat. Így a népi szavazatok negyven százaléka is elegendő volt ahhoz, hogy Lincoln, a Republikánus Párt jelöltjeként elnyerje az elektori szavazatok többségét.

Amikor 1861 februárjában Washingtonba utazott a beiktatásra, több detektív is figyelmeztette, hogy déli összeesküvők Baltimore-ban merényletet készítettek elő ellene. Ezért meglehetősen dicstelenül, szinte titokban érkezett meg Washingtonba, felismerhetetlenül, skót szövetsapkát és hosszú katonaköpönyeget viselve.

Beiktatásának napjára, március 4-ére mintegy huszonötezer amerikai özönlött a fővárosba. A hadsereg mindenre felkészült: fegyveres osztagok helyezkedtek el a Pennsylvania sugárút háztetőin, a Capitolium (a törvényhozás épülete) ablakaiból pedig mesterlövészek figyelték a tömeget. James Buchanan, a leköszönő elnök egy hintóban a Fehér Házból Lincoln szállodájához hajtatott, majd kettős katonai sorfal között, a Pennsylvania sugárúton végighaladva együtt érkeztek meg negyed kettőkor a Capitolium elé.

A szabadtéri emelvényen Edward D. Barker ohiói szenátor bemutatta az Egyesült Államok megválasztott elnökét, aki egy mérsékelt taps után felolvasta beiktatási beszédét. Záró mondatait az Unióból kilépett, déli államok lakóihoz intézte:

Az Egyesült Államok legvéresebb háborújának kezdetén tehát az új elnök megható felhívást tett közzé a békére. Nem kisebb személyiség, mint Edmund Wilson amerikai kritikus állapította meg 1962-ben, hogy Lincoln stílusa egyáltalán nem vall „népieskedő és joviális vidékire”, aki „a helyi bolt előtt diskurál”. Wilson szerint „Lincoln volt az egyetlen az amerikai elnökök között, aki más környezetben felnőve jelentős íróvá válhatott volna, és nem csak politikai szempontból.” Talán senkinek sem sikerült ilyen szép metaforát alkotnia a hazaszeretetről, mint ennek az előnytelen külsejű, fekete öltönyös úrnak, aki szemüvegét feltéve olvasott fel a zsebéből előhúzott papírról. Ügyetlen volt, a beszéd megkezdése előtt nem tudta, hová tegye cilinderét, mire korábbi politikai ellenfele, a lovagias Stephen A. Douglas szenátor odalépett, átvette a kalapot, és az egész szertartás során a kezében tartotta.

A beszéd harmincöt percig tartott, s nagy éljenzés fogadta. A hallgatóság kalapokat lengetett, Grenville M. Dodge, az iowai önkéntesek parancsnoka pedig meglepetten odafordult feleségéhez: „Az öreg Abe megtartotta a kor legnagyobb beszédét. Csak a hegyi beszéd múlja felül! Ennek gerince van!” Ezután a nyolcvannégy éves aggastyán, Roger B. Taney főbíró lépett elő, és Lincoln a Bibliára tett kézzel elmondta az előírt fogadalmat: „Én, Abraham Lincoln, ünnepélyesen esküszöm, hogy az Egyesült Államok elnökének tisztét híven gyakorlom, s legjobb képességeim szerint fenntartom, megőrzöm és megvédelmezem az Egyesült Államok alkotmányát.” Az új elnök megcsókolta a Bibliát, a nézősereg pedig perceken át éljenezte. Lincoln mindenkivel kezet rázott, majd Buchanan társaságában a Fehér Házba ment, ahol nyilvános fogadást tartottak. Az ex-elnök szerencsét kívánt utódának, és elutazott Pennsylvaniába, Lincoln pedig a fogadta a jókívánságokat, és végigcsókolta az Unió államait képviselő, harmincnégy leányt.

Hamarosan kiderült, hogy az egyik legsikeresebb elnök költözött be a Fehér Házba. Lincoln ügyesen elkerülte, hogy az irányítása alatt álló hadseregek kezdjék meg az ellenségeskedést, meg tudja tartani a lázadókhoz nem csatlakozott államok támogatását, hatékonyan mozgósította az Unió erőforrásait, és akkor sem kötött fegyverszünetet, amikor úgy tűnik, hogy a déli Konföderáció legyőzhetetlen. Az elnök kiválóan ismerte fel a pillanatnyi taktikai követelményeket, s ugyanakkor sohasem veszítette szem elől a háború végső célját, a nemzeti egység helyreállítását. Kormánya felállította a világ legjobban felszerelt és ellátott hadseregét, s ugyanakkor arra is képes volt, hogy a Kongresszussal együttműködve lefektesse a modern Amerika alapjait. Két éven belül (1862—1863) modernizálták az adó-, a bank- és a pénzügyi rendszert, mezőgazdasági minisztériumot alapítottak, fejlesztették az oktatásügyet, nyugati földeket bocsátottak a farmerek rendelkezésére, s megindították a kontinenst átszelő vasútvonal megépítését.

Az elnök a háborús intézkedések hatékonysága érdekében megnövelte a végrehajtó hatalom jogkörét, és ő alakította ki az Unió katonai stratégiáját is. Elnöki rendeleteivel a háború első éveiben ő adott újra meg újra kisebb „lökéseket” a túlságosan passzív és óvatos tábornokoknak. Jó stratégiai érzéke volt, az elsők között ismerte fel, hogy a győzelmet nem az ellenség fővárosának elfoglalásával, hanem a hadseregének a megsemmisítésével lehet kivívni. Tisztában volt azzal is, hogy a Konföderáció győzelmét leginkább egy európai szövetséges biztosíthatná, ezért ügyes lépésekkel meg tudta akadályozni, hogy a nagyhatalmak támogatásban részesítsék a déli államokat. 1862 nyarán belátta, hogy a nagyobb belföldi és külföldi támogatás érdekében fel kell szabadítania a rabszolgákat. Az első jelentősebb északi győzelem, az antietami csata (1862. szeptember 17.) után jelentette be, hogy 1863. január 1-től érvénybe lép a „lázadók” területein élő rabszolgákat felszabadító, úgynevezett emancipációs nyilatkozata. Ezután engedélyezte a feketékből felállított katonai egységek létrehozását is. Amikor pedig Ulysses S. Grant személyében megtalálta azt a katonatisztet, aki képes megnyerni a háborút, főparancsnokká nevezte ki, és tűzön-vízen át támogatta.

A demokrácia alapelveihez szigorúan ragaszkodott, s hallani sem akart arról, hogy a harcokra való tekintettel el lehetne halasztani az 1864-ben esedékes elnökválasztást. Pedig minden jel arra mutatott, hogy vereséget fog szenvedni: Északon egyre terjedt a békevágy, s az Unió csapatai hatalmas véráldozat árán sem vívták még ki a döntő győzelmet. Lincoln meglepően önzetlennek és nagylelkűnek bizonyult abban a történelmi pillanatban, amelyben kormánya sorsa forgott kockán. Nem függesztette fel a szeptemberi behívóparancsot, pedig azt tanácsolták neki, hogy ezzel növelhetné támogatói számát. Nem siettette két újonnan megalakult állam, Colorado és Nebraska befogadását az Unióba, pedig az itteni választók biztosan őrá szavaztak volna. Nem rendelte el, hogy a megszállt déli területek lakói is vegyenek részt az elnökválasztáson, pedig így is nyerhetett volna néhány szavazatot. Vagyis személyes politikai túlélésénél fontosabbnak tartotta a népakarat minden külső manipulációtól mentes érvényesülését, a demokrácia intézményeinek érintetlen fennmaradását. Nem politikai manővereinek, hanem Atlanta elfoglalásának köszönhette győzelmét az 1864-es elnökválasztáson. Ezzel ugyanis nyilvánvaló lett, hogy a háborút hamarosan meg fogják nyerni, s a kormány politikája sikeresnek bizonyult.

Lincoln nem csak hatékony politikai vezetőnek, hanem nagylelkű, emberséges államférfinak is bizonyult. 1862-ben a minnesotai szánti (Santee) sziúk fellázadtak, mintegy félezer telepest és katonát öltek meg. A bíróság 303 indiánt halálra ítélt. Lincoln azonban 265 sziút elnöki kegyelemben részesített, s csak azokat végezhették ki, akik gyilkosságot vagy nemi erőszakot követtek el. A kegyelem ekkoriban egyáltalán nem volt népszerű intézkedés, s egy szenátor figyelmeztette is az elnököt, hogy ha több indiánt kivégeztet, nagyobb támogatásra tehet szert a Kongresszusban. Lincoln így válaszolt: „Nem akasztathatok fel embereket szavazatokért!”

Nagylelkű volt a déli államokkal is. A Konföderáció főtisztviselőinek kivételével minden „lázadónak” kegyelmet akart adni, a rabszolgáktól eltekintve tulajdonuktól sem kívánta megfosztani őket, s azt tervezte, hogy amikor az 1860-ban szavazati joggal rendelkező állampolgárok (vagyis a felnőtt, fehér férfiak) 10 %-a hűségesküt tesz az Uniónak, államuk visszakapja önkormányzatát. Nem akarta radikálisan átalakítani a déli államok társadalmi rendszerét sem: azt tervezte, hogy egyelőre kizárólag a műveltebb és a hadseregben harcoló feketék számára biztosít politikai jogokat. A győzelemmel az elnök szert tett akkora tekintélyre és befolyásra, hogy minden bizonnyal széles körökben elfogadtathatta volna elképzeléseit a háború utáni rekonstrukcióról. Minden gesztusa a békét és a kiegyezést szolgálta. Az 1865. április 10-én tartott győzelmi ünnepen például felszólította a zenekart, hogy játssza el a déliek legnépszerűbb indulóját, a Dixie-t. 

Amikor 1865. április 14-én a déli államokkal rokonszenvező színész, John Wilkes Booth agyonlőtte Lincolnt a washingtoni Ford Színház páholyában, a háború utáni mérsékelt és nagylelkű kiegyezés lehetőségét semmisítette meg.