Ingyenesen olvasható
A Kelet-Közép-Európában a genocídium kifejezés a háború alatt csak a zsidóság sorsára vonatkoztatható. Az Antonescu-rezsim német közreműködés nélkül maga kezdte el a „zsidókérdés” romániai „megoldását”. Az Alexandru Cuza – Octavian Goga-kormány állampolgársági rendelete következtében a romániai zsidóság jelentős része, mintegy 250 ezer fő már 1938 elején hontalanná vált. A romániai holocaustnak azonban nem volt egységes forgatókönyve. Besszarábia és Észak-Bukovina visszafoglalása után az ezeken a területeken élő mintegy 300 ezer főnyi zsidóságot halálmenetekben deportálták a Dnyeszter és a Bug közötti térségben létrehozott Transznisztriába, ahol sorsuk a pusztulás volt. Az ó-romániai és a dél-erdélyi zsidóság német területre történő kiszállításáról 1942 júliusában állapodott meg Antonescu zsidóügyi kormánybiztosa, Radu Lecca a bukaresti német követség zsidóügyi SS szakértőjével, Gustav Richter SS-Strumbannführerrel. A tengelyhatalmak helyzetének rosszabbodásával azonban Antonescu elállt a deportálástól, így a dél-erdélyi és az ó- romániai zsidóság túlnyomó része túlélte a vészkorszakot.
A „független” Szlovákia 89 ezer fős zsidóságából 58 ezret 1942-ben, további 13 ezret 1944 őszén deportáltak a német koncentrációs és megsemmisítő táborokba. A mintegy 70 ezer deportáltból csak 11 ezren élték meg a felszabadulást. A magyarországi vészkorszak története a romániainak pont a tükörképe. 1941-ben és 1942-ben a Transznisztriába történő deportálások, valamint a 60 ezer áldozatot követelő ogyesszai vérengzés időszakában a magyar zsidóság túlnyomó része romló anyagi helyzetben, de biztonságban élt. A magyar zsidóság deportálására és megsemmisítésére akkor került sor, amikor a Dnyeszteren túli területre hajtott besszarábiai és bukovinai zsidók maradéka – ugyancsak Antonescu jóváhagyásával – szórványosan bár, de visszatérhetett szülőföldjére. Órománia területén a Szovjetunió elleni háború első napjaiban került sor pogromokra. A iași-i pogrom áldozatainak száma meghaladja a 8 ezret. Magyarországon az utolsó teljes háborús év utolsó hónapjában szervezik meg a pesti gettót, melynek lakói közül több ezren válnak a sortüzek áldozatává.
A magyar zsidóság veszteségeiről a Zsidó Világkongresszus Magyarországi Tagozatának Statisztikai Osztálya 1945 decemberében rövid jelentést készített. Mivel a vészkorszakkal foglalkozó szakirodalomban e jelentés kulcsszámai gyakran előfordulnak, érdemes összefoglalni a Statisztikai Osztály főbb megállapításait. Az első, 1941 nyarán végrehajtott – az elvben magyar állampolgársággal nem rendelkezőket sújtó – deportálás áldozatainak száma 20 ezer fő volt. 1942 januárjában az újvidéki vérengzés során mintegy ezer zsidót gyilkoltak meg, míg a munkaszolgálat során, 1944 márciusáig további 43 ezer zsidó pusztult el. A német megszállás után, valamint a nyilas hatalom hónapjai alatt 618 ezer zsidót deportáltak, illetve gyilkoltak meg. Mivel a deportáltak közül csak 121 ezren tértek vissza, a jelenlegi, valamint a háború alatt Magyarországhoz tartozó területekre, a német megsemmisítő táborokban – valamint kisebb részt a budapesti nyilas vérengzések során – 497 ezer zsidót gyilkoltak meg. A zsidóság összvesztesége tehát 560 ezer fő. A kalkulációt – a Zsidó Világkongresszus Magyarországi Tagozata szerint – a zsidóság háború előtti és utáni létszámadatai közti különbség is megerősíti. 1941-ben az ún. zsidótörvények 825 ezer személyt érintettek. Budapesten 125 ezren, vidéken 20 ezren szabadultak fel. Még a deportálások előtt elmenekült 5 ezer fő. A deportálásokból összesen 121 ezren tértek vissza. Mivel a túlélők száma 271 ezer, a hiány, vagyis a veszteség 554 ezer. A két számítás eredménye tehát majdnem teljesen azonos.
A háború előtti és utáni létszámadatok különbségéből elvben következtethetünk az összveszteség nagyságára, de az eredmény a fenti adatsornál lényegesen összetettebb. Bár az 1941-es első deportálás, az újvidéki vérengzés és a munkaszolgálat áldozatainak számáról ma már jóval pontosabb adatok állnak rendelkezésre, a Statisztikai Osztály adatai alapvetően helytállóak. Meg kell azonban jegyezni, hogy a munkaszolgálatos áldozatok mintegy 40 százaléka nem a fronton, hanem szovjet fogságban halt meg. A német és magyar források arra utalnak, hogy 1944 nyarán a csendőrség mintegy 450 ezer zsidót zárt gettóba, majd deportált. A nyilas hatalomátvétel után, Szálasi 50 ezer magyar zsidó „kölcsönadásához” járult hozzá. A halálmenetekben a német határ felé hajtott, valamint a vonattal kiszállított zsidók száma azonban nem határozható meg pontosan. A német (osztrák) – magyar határon épülő Südostwall térségébe 35 ezren érkeztek, de a dachaui, bergen belseni és más koncentrációs táborokba hurcoltakról összesített adatok nem maradtak fenn. A munkaszolgálatos századok sorsa ugyancsak ismeretlen. 1944 nyarán a zsidó munkaszolgálatosok száma 80–100 ezer fő volt. 1944 novemberében 70 századot (15–17 ezer ember) vezényeltek az erődítési munkákra. A németeknek átadott századokról ugyan fennmaradt egy lista, de a legtöbb munkaszolgálatos alakulatról nem maradt, vagy talán nem is készült dokumentáció. 1944 novemberétől a honvéd erők már a felbomlás állapotában voltak, és a fennmaradt töredékes adatok arra utalnak, hogy munkaszolgálatosok ezrei szöktek meg alakulataiktól, illetve magasabb egységeikkel együtt megadták magukat a szovjet haderőnek. Jó néhány század azonban a visszavonulás során Németországba került, és koncentrációs táborban fejezte be a háborút.
Nincs pontos adat a budapesti nyilas vérengzések áldozatairól sem. A népbírósági perek, valamint a temetkezési statisztikák alapján a gyilkosságok és az embertelen életkörülmények következtében mintegy 15 ezren pusztultak el. Mivel az 1944 őszén Németországba hurcoltak számáról nem áll rendelkezésre mindent kételyt kizáró, megbízható adat, a veszteséget még a visszatérő deportáltak számának ismeretében sem lehetne pontosan meghatározni. Ráadásul csak a Budapesten keresztül visszatérőkről van megbízható kimutatás. A Zsidó Világkongresszus által használt 121 ezres adat forrása ismeretlen, a számot a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) statisztikái nem támasztják alá. Közvetlen vagy közvetett veszteségi adatok alapján a veszteség nem határozható meg.
A háború előtti és utáni létszámadatok különbségéből valóban következtethetünk az összveszteség nagyságára, de az eredmény a Zsidó Világkongresszus fenti adatsornál lényegesen összetettebb. A túlélő népesség számát a történelmi források alapján azonban csak tág határok között lehet meghatározni. A pesti gettóban mintegy 70–100 ezren szabadultak fel. A védett házakban legalább 20 ezren érték meg a háború végét. Hamis iratokkal mintegy 20–30 ezren bujkáltak. A vészkorszakot Budapesten túlélők száma 120–140 ezer közé tehető. A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) adatai szerint 1945 áprilisa és 1946 szeptembere között 83 331 deportált tért vissza Magyarországra. Közülük 63 ezren a jelenlegi területről származtak. (Az Erdélyből származók túlnyomó része visszatért eredeti lakhelyére, de a kárpátaljaiak közül sokan itt maradtak.) A visszatértekkel kapcsolatban figyelembe kell venni azt is, hogy sokan a DEGOB megkerülésével érkeztek, illetve sehol sem regisztrálták őket. A DEGOB jelentését kiegészíti a Hazahozatali Kormánybiztosság adata. Ez az állami szervezet 1946 és 1947 folyamán további 4765 visszatérő deportáltat írt össze. A Budapesten felszabadultaknak és a deportálás túlélőinek számához még hozzá kell adni a vidéken felszabadult munkaszolgálatosok számát.
A Pesti Izraelita Hitközség az ideiglenes kormány miniszterelnökének, Dálnoki Miklós Bélának írott 1945. április 20-i levele 20 ezer vidéken bujkálón kívül 20–30 ezer lakóhelyére visszatérő, illetve visszatérőben lévő felszabadult munkaszolgálatosról tett említést. A vidéken felszabadult munkaszolgálatosokról számos visszaemlékezés és korabeli dokumentum is megemlékezik, de átfogó, hiteles létszámadat – a jelenlegi területre vonatkozóan – nem áll rendelkezésre. A felszabadult munkaszolgálatosok 10, esetleg 20 ezret is meghaladó számára közvetve utal a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 1945 júniusi gyorsjelentése, mely szerint a vidékre addig visszatérők száma 39 729 fő volt. A DEGOB 1945 áprilisa és június 30. között összesen mintegy 47 ezer Budapestről, vidékről és az ország határain túlról származó deportáltat regisztrált. A visszatérőknek mintegy fele azonban az elcsatolt területekről származott vagy budapesti volt. Bár a KSH jelentéséből sajnos nem derül ki egyértelműen, hogy a közölt létszámadat kikre vonatkozik, feltételezhető, hogy a mintegy 40 ezer fős vidéki népesség számottevő része az ország különböző pontjain felszabadult, majd lakóhelyére visszatérő munkaszolgálatos volt.
Történelmi források alapján tehát – részben attól függően, hogy hitelesnek fogadjuk-e el a Pesti Izraelita Hitközség becslését a vidéken felszabadult munkaszolgálatosok és bujkálók számáról – csak annyi mondható, hogy a túlélők száma a jelenlegi területen 190 ezernél biztos több, de 260 ezernél valószínűleg kevesebb. A túlélő népesség alsó határát illetően elfogadhatónak tűnik Snyder Árpád 220 ezer fős becslése. A felső határt mind ő, mind Thirring Lajos – számításaimhoz hasonlóan – 260 ezer főben adta meg. Egyértelműbb adatokkal rendelkezünk az elvesztett országrészeken felszabadultak, illetve az oda visszatértek számáról. A háború után különböző zsidó szervezetek 44 ezer erdélyi, 20 ezer kárpátaljai, 10 ezer felvidéki és 4 ezer délvidéki túlélőt tartottak nyilván. A háború alatti területet figyelembe véve tehát a túlélők száma 270 ezer és 340 ezer között volt. Az 1941. évi népszámlálás alapján a zsidótörvények hatálya alá eső magyarok száma mintegy 780–820 ezer fő volt. A túlélők ugyancsak tág határok között megadott számát figyelembe véve a veszteségekről megalapozottan csak annyi mondható, hogy a zsidóság ellen folytatott háborúnak 550 ezernél biztosan kevesebb, de 440 ezernél több magyarországi áldozata volt. Mivel a zsidóság túlnyomó része magyarnak vallotta magát és magyar anyanyelvű is volt, pusztulásuk jelentős mértékben hozzájárult a Kárpát-medence etnikai arculatának megváltozásához és a magyar etnikum gyengüléséhez, különösen Észak-Erdélyben és a Kárpátalján.
