A vörösterror

A Tanácsköztársaság kikiáltása után az új kommunista vezetés azonnal igyekezett bizonytalan hatalmát megszilárdítani. Ennek megfelelően vezették be a statáriumot (rögtönítélő bíráskodást), amelynek legfontosabb célja az ellenségkeresés, a vélt vagy valós belső ellenállással való leszámolás lett. Emellett már ebben az időszakban is alkalmazták az ún. „preventív” terrort a társadalom megfélemlítésére. Ezt szolgálta a cenzúra bevezetése, a nem kommunista sajtótermékek betiltása, a fegyverek kötelező beszolgáltatása (a lakosság lefegyverzése), illetve a túszszedés is. Utóbbi rendszerint úgy zajlott le, hogy miután a vörösőrök és a terrorcsapatok tagjai megérkeztek egy vidéki településre, a helyi kommunista direktórium vezetőivel összeállítottak egy névsort azokról, akiket be kell gyűjteniük és el kell szállítaniuk, leggyakrabban a fővárosba, így az otthon maradt családtagok zsarolhatóvá és kiszolgáltatottá váltak. 

A diktatúra előrehaladtával egyre sűrűbben alkalmaztak fizikai erőszakot, amelynek leggyakoribb formája a nyilvános akasztás és főbe lövés volt. Teljesen pontos és tárgyilagos adatok hiányában máig vitatott a vörösterror áldozatainak száma. A legfontosabb kiindulási alapul Váry Albert 1922-ben kiadott, A vörös uralom áldozatai Magyarországon című munkája szolgál. Váry 1919-ben koronaügyész-helyettes volt, és a legtöbb kommunista vezetővel szemben ő képviselte a vádat a Tanácsköztársaság bukása után lefolytatott eljárások során, így ő ismerhette a legtöbb adatot a kérdés kapcsán. Említett munkájában összesen 590 halál­esetről számolt be. (Megjegyzendő, hogy ez az összeállítás sem teljes, mert hiányoznak belőle például az elcsatolt területekre vonatkozó adatok.)