Ingyenesen olvasható
Kevés térképalkotás van, mely oly sok megérdemelt elismerést és igaztalan vádat kapott volna, mint a Teleki Pál nevéhez köthető Carte Rouge, azaz a Vörös térkép, mely a Kárpát-medence etnikumainak létszámarányos elhelyezkedését mutatja be. Az egyedülálló térkép évtizedeken át el volt zárva a nyilvánosság elől, publikálását még a tankönyvekben is megtiltották. Első ízben 1983-ban Érden, a Magyar Földrajzi Múzeum kiállításán, Balázs Dénes kezdeményezésére került múzeumi tablóra a legendás térkép, mely az első világháborút lezáró párizsi békediktátumok létrehozóinak asztalára is eljutott. A térkép egy példányát bizonyíthatóan látták és kezükbe vették a legfőbb döntéshozók, Lloyd George brit és Georges Clemenceau francia miniszterelnök. Érdemes feltenni a kérdést, hogyan született meg a munka, s miért nem érhetett el eredményt?
Az első világháború kitörésének harmadik esztendejében, 1916-ban Románia átállt az antant oldalára, Erdélybe román csapatok törtek be, s az ország területi integritása közvetlen veszélybe került. Ez az esemény indította arra a földrajztudós Teleki Pált, hogy látnoki erővel fogalmazza meg alábbi gondolatait: „Ez a háború ugyanis megmutatta azt, hogy egy területnek minden része, minden terménye, minden tüneménye, minden ereje szorosan összefügg egymással, egyet alkot, s akkor, amikor erejének is érvényesülnie kell, külbehatásokkal, más hasonló tényezőkkel, szintén erővel, energiával bíró területekkel szemben, akkor ezek az erők mind meganynyian érvényesülnek, ezeknek az erőknek az eredője érvényesül…”
A Földrajzi Közleményekben publikált főtitkári jelentésben felsejlenek azok a későbbi események, melyek Magyarország példátlan méretű területi veszteségeihez vezettek. Ma már nem titok, hogy 1916 decemberében az antantmegbízottakkal kötött titkos bukaresti szerződés nemcsak Erdély Romániához csatolásának szándékát fogalmazta meg, hanem kifejezte, hogy a román fél a Tiszántúl jelentékeny területére, köztük Debrecen városára is igényt tart. Az első világháborús katonai vereséget, majd politikai összeomlást követően az Osztrák–Magyar Monarchia területén utódállamok kiáltották ki függetlenségüket.
1918 őszén Ausztria, Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság deklarálta önálló államiságát. 1918. december elsején Gyulafehérváron az erdélyi románok gyűlése mondta ki Erdély csatlakozását Romániához. Ezek az események de facto előrevetítették a párizsi békeszerződések Magyarország számára igen hátrányos döntéseit. Erdélyben már 1919 elején kialakították a román közigazgatást, s megkezdték a közalkalmazottak felesketését a román törvények szerint. Megindult a menekültek áradata az anyaország felé. Több százezer magyar veszítette el állását, otthonát, vagyonát, s kényszerült arra, hogy elhagyja szülőföldjét.
Magyarország a Habsburg Birodalom összeomlásával visszanyerte teljes állami függetlenségét, de ezt az örvendetes tényt beárnyékolta az 1918 őszén kialakult zűrzavaros politikai helyzet, mely jelentősen lecsökkentette a magyar államhatalom érdekérvényesítési képességeit.
Dilemmák és nehézségek
Teleki Pál az elsők között ismerte fel a párizsi békeszerződésre való felkészülés fontosságát. Az egész Európát érintő spanyolnáthajárvány Magyarországot is elérte. A földrajztudós 1918 novemberében betegágyba került, de pihenés helyett dolgozott, s arra törekedett, hogy szakmája, a geográfia és a kartográfia eszközeivel segítse az ország érdekeinek érvényesítését. A betegágyán született meg annak a néprajzi térképnek a gondolata, mely bizonyítóerővel mutathatta be eltérő és feltűnő színekkel a lakosság etnikai hovatartozását, egymáshoz viszonyított elhelyezkedését és a népsűrűséget is.
Ezt megelőzően számos – valós adatokat tartalmazó, de mégis hamis következtetésekre vezető – térkép volt forgalomban a Kárpát-medence etnikumait illetően. A román kiadású térképeken az erdélyi városok százezres magyar lakosságát parányi foltokként jelenítették meg, mint például Kolozsvár esetében, míg a Fogarasi-havasokban és a Retyezátban élő néhány tucat román pásztor okán több ezer négyzet-kilométernyi területet a román etnikum lakóterületeként ábrázoltak.
Teleki úgy vélte, a valós helyzet ábrázolása érdekében új szempontok szerinti térképet kell készítenie, mely a Kárpát-medence etnikumait s azok számarányát is valósághűen mutatja be. Kitűnő partnert talált munkájához a szintén erdélyi származású báró Nopcsa Ferenc személyében, aki geológusként számottevő munkát végzett Albániában, s nagy tapasztalatokra tett szert elzárt területeken élő, egymástól elszigetelt balkáni hegyvidéki etnikumok között végzett tevékenysége során.
Teleki úgy döntött, a magyarság elhelyezkedését a legfeltűnőbb vörös színnel ábrázolja, s e vörös szín miatt kapta a mappa a Carte Rouge elnevezést.
A munkához felhasználták az 1910. évi népszámlálás adatait. A nagyszabású feladat elvégzéséhez Teleki Pálnak sikerült megnyernie a Kereskedelmi Minisztérium, a Magyar Földrajzi Társaság, a Statisztikai Hivatal illetékeseit és az Iparművészeti Főiskola hallgatóit, akik a maguk eszközeivel messzemenő támogatást nyújtottak. Kevesen tartják számon, hogy Károlyi Mihály és Teleki Pál között igen szívélyes emberi kapcsolat volt, s a Károlyi-kormány 1918 novemberében és decemberében jelentős pénzösszeget biztosított e feladat megvalósítására.
Ez tette lehetővé, hogy több mint félszáz rajzoló, kartográfus éjt nappallá téve munkálkodjon azon, hogy a térkép időben elkészüljön. Bátky Zsigmond, Fodor Ferenc, Hézser Aurél, Kogutowicz Károly és Littke Aurél, valamint tanítványai szakmai munkájukkal tiltakoztak Magyarország várható feldarabolása ellen. A párizsi békeszerződésekre való felkészülés tudományos feladatait magyar részről Teleki Pál koordinálta.
A határkijelölés győztes hatalmak által fontosnak tartott szempontjai és elvi háttere 1919 első felében még nem látszottak világosan, de Magyarországra eljutottak azok a francia és angol nyelvű publikációk, melyek előrevetítették a jövő eseményeit. A The Geographical Journal 1918. októberi füzetében Sir John Scott Keltie ismertette a brit politikai földrajz jeles képviselője, Sir Thomas Hungerford Holdich ezredesnek a londoni Macmillan Kiadónál megjelent Határok Európában és a Közel-Keleten című munkáját. A könyv írója az angol gyarmatbirodalom határszakértőjeként számos gyakorlati tapasztalatot szerzett Iránban, Indiában, Abesszíniában és Dél-Afrikában. Nagy-Britannia egyik legtekintélyesebb szakértőjeként egész életét a gyarmatbirodalomhoz kötődő határmegállapításokkal, határkonfliktusok megoldásával töltötte. Mivel a Királyi Földrajzi Társaság elnökeként a tudomány köreiben is elismertnek számított, véleménye mértékadónak látszott. Holdich úgy vélte, hogy a határok kijelölésekor mindig két fontos szempontot kell érvényesíteni: az eredményeknek a népakarattal való összeegyeztetését és a szigorúan tudományos alappal bíró vonalak keresését.
A magyar, Kogutowicz Károly által megfogalmazott ismertetés szerint Holdich véleménye a folyókról ez volt: „A védelem szempontjából nincs értékük, csak az óceánok és a hegyláncok az egyetlen számba jövő határok. Mint katona és az emberi természet megfigyelője rendíthetetlenül hiszi, hogy a nemzeteknek a jövőben úgy, mint a múltban, számolniok kell azzal, hogy a szomszéd megtámadhatja őket.”
A Kárpát-medence természetes földrajzi, geológiai, domborzati, éghajlati és vízrajzi egység, s ezen elvi alapvetés szerint olyan összetartozást jelent, melynek feldarabolása a természet megerőszakolásának tűnhet – gondolták sokan, s véleményükhöz e politikai földrajzi munka is adhatott szellemi muníciót. Teleki Pál tökéletesen tisztában volt a Nyugat-Európában megjelent szakmunkák és propagandakiadványok változatosan alkalmazott érvrendszerével, s ezek ismeretében igyekezett érvényesíteni a magyar érdekeket.
Geopolitikai érdekek a kulisszák mögött
A határok kijelölésének egységes, következetesen alkalmazott elvi háttere egyetlen ország esetében sem volt. A geopolitikai indíttatású javaslatok különböző érvrendszerekben jelentek meg. Ezeket nem azonos mértékben és formában alkalmazták, de valamennyi jelen volt a döntéshozók horizontján. Számolni kellett az etnikai-nemzeti, a geopolitikai, stratégiai, a közlekedéshálózati, a vízrajzi szempontok, valamint a gazdasági erőforrások – mezőgazdasági termőterületek, kőolaj- és földgázmezők, bányakincsek – birtoklását indokló szempontok együttes megjelenésére.
Az is világossá vált, hogy a településhálózat kérdései, a város–vidék kapcsolatok nem lesznek döntőek a határok kialakítását magyarázó tényezőknél. A falvak, városok vonzáskörzete, a termőterületek és a piacok kérdése csak mellékesen kerültek megvitatásra. (Ezen szempontok elhanyagolása vezetett oda, hogy a később megvont országhatár nagy múltú városokat vágott ketté, pl. Komárom és Sátoraljaújhely esetében.)
Ezen tények ismeretében, Teleki Pál irányításával, megfeszített munkával készült el a Carte Rouge, melynek fő célja az volt, hogy bemutassa a Kárpát-medence etnikumainak tényleges helyzetét, s megcáfolja a béketárgyalásokra benyújtott, elfogultságokat és valótlanságokat tükröző, utódállami érdekeket szolgáló térképeket.
Az előzményekhez hozzátartozik, hogy Teleki Pál még megbetegedése előtt a Kereskedelmi Minisztériumban egy értekezletet követően Buday Lászlóval, a Statisztikai Hivatal elnökével 1918. október 8-án előterjesztést készített, melyben megindokolta a néprajzi térkép fontosságát s a térkép összeállításához szükséges statisztikai adatok összegyűjtését, rendszerezését, célirányos feldolgozását.
A néprajzi térképhez az 1910. évi népszámlálás adatait használták fel, s alaptérképnek az 1:200 000 méretarányú topográfiai térképet választották. Erre rászerkesztették a népességet megjelenítő pontokat, nemzetiségenként eltérő színekkel.
A Kereskedelmi Minisztérium biztosította a pénzügyi feltételeket, s az Iparművészeti Főiskolán Bátky Zsigmond, Kogutowicz Károly, Littke Aurél és Teleki Pál irányításával harminc rajzoló megkezdte a nagy munkát. A kézi festésű tisztázati másolatok 22 példányban készültek el, s mindegyik példány 46 szelvényből állt. Ez azt jelentette, hogy 1012 szelvényt kellett megrajzolni és megfesteni.
A nagy mű 1919. február elejére készült el. Ekkoriban már hetente jöttek Budapestre az antanthatalmak megbízottai – helyszíni tájékozódás céljából. Nem volt titok, hogy Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája Lóczy Lajos elnökletével a társadalom minden rétegének támogatását élvezi mint társadalmi szervezet, s a vezetők között a legváltozatosabb politikai irányzatok képviseltetik magukat.
E szervezet vezetői számos előadást tartottak, propagandakiadványokat jelentettek meg, és tájékoztatták mindazon külföldi személyiségeket, akikről feltételezhető volt, hogy befolyásuk lehet Párizsban a békekonferencia döntéshozóira. Ellátogatott Budapestre a Coolidge-misszió, valamint Lawrence Martin őrnagy és Thomas Cunninghame alezredes, a bécsi angol katonai misszió vezetője. Az antantképviselőkkel való találkozások, beszélgetések, problémafelvetések, kérdések megerősítették azt a meggyőződést, hogy igen nagy szükség lehet a hiteles néprajzi térképre.
A Magyarország területi épségét, a Kárpát-medence egységét bemutató földrajzi dokumentációs anyagot Teleki Pál – Nyugat-Európában szerzett szakmai kapcsolatai révén – számos helyre elküldte, abban a reményben, hogy hatással lehet a végső döntésre. Az őszirózsás forradalom zűrzavaros viszonyai között is folytatódott a munka, s a Wekerle-kormány által megindított tevékenység a Károlyi-kormány alatt is megkapta az anyagi támogatást.
Az antantmissziók tagjaival folytatott előzetes tárgyalások során világossá vált, hogy nagy szükség lesz egy kisebb arányú, de sokszorosított formában használható, könnyebben kezelhető térképre. Az egyszerűbb, áttekinthetőbb, de hiteles és meggyőző térképábrázolás alapelve az volt, hogy a népsűrűséget mindenütt egyenlőnek feltételezve, a népességszámmal arányos nagyságú területet ábrázolnak, mégpedig olyan módon, hogy minden négyzetmilliméter egy megadott népességszámot jelöl. A szerkesztés során az 1 mm2 = 100 fő érték bizonyult célravezetőnek.
Az 1:100 000 méretarányú, szemléletes térképen a magyarokat vörös, a németeket narancs, a románokat lila, a szlovákokat zöld színnel jelölték. A lakatlan területeket, például a Hortobágyot fehér folt jelenítette meg. A magyarlakta területek szembeötlő kiemelése révén kapta a munka a Carte Rouge, tehát a Vörös Térkép elnevezést. Érdemes felidézni Papp-Váry Árpád térképészprofeszszor véleményét: „A térkép tudományos szempontból teljesen korrekt, a tényleges helyzetnek megfelelően, szakmailag megtámadhatatlan módon tükrözi az egyes népek térbeli elhelyezkedését. Nem igaz az elmúlt évtizedek azon állítása, hogy eleve tendenciózus munka, amely célja az ország területi integritásának megvédése. A térkép igazságától és nemzetközi hatásától félve Románia még a 30-as évek derekán is támadó cikkeket jelentetett meg ellene.”
Teleki Pál tanítványa és közvetlen munkatársa, Gunda Béla néprajzprofesszor már debreceni egyetemi szemináriumain felhívta a figyelmet arra, hogy Teleki térképkészítési módszerének helyességét az angolok is elismerték. A későbbiekben is használták Irak és a környező területek, valamint Izrael néprajzi térképének elkészítésénél.
Gunda Béla hangsúlyozta, hogy a Negev-sivatag vándorló nomádjai nem kaphattak olyan nagyságú színes mezőt a térképen, mint az a város, amely lakosságának száma messze felülmúlja a nomád arabok lélekszámát. A Carte Rouge elkészítésekor Teleki külön hangsúlyozta, hogy a nemzetiségek esetében is figyelembe kell venni a hagyományos, az önként bevándorolt és a meghódított kisebb-nagyobb népcsoportok közötti különbségeket. A Kárpát-medencében meghódított nemzetiség nem volt.
Teleki Pál éppen a Vörös térképnek köszönhette, hogy 1924–25-ben a Népszövetség megbízásából részt vehetett a Moszuli Bizottság munkájában, mely a Törökország és Irak közötti határvonal kijelöléséhez adott szakmai háttéranyagot. Ez a Genfből érkezett megbízatás nagy elismerést jelentett, mert az első világháborúban vesztes Magyarország – képviselője személyében – első ízben kaphatott nemzetközi jelentőségű feladatot, s ez hozzájárult az ország külpolitikai elszigeteltségének enyhítéséhez.
A Carte Rouge a döntéshozók asztalán
A Vörös térkép nagy feltűnést keltett Párizsban. A magyar békedelegáció 1920. január 14-én átadott megbízóleveleit a békekonferencia elismerte. Ezt követően gróf Apponyi Albert delegációvezető a francia külügyminisztérium épületében nyolc előzetes jegyzéket nyújtott át, bár tudomására adták, hogy érdemi vitára, érvelésre és tárgyalásra nem kerülhet sor. Az antanthatalmak és szövetségeseik – összesen 23 állam – diplomatái adták át megbízóleveleiket, de nem volt jelen közöttük az Amerikai Egyesült Államok küldötte. (Érdekes tény, hogy többek között még Ecuador, Kuba, Nicaragua, Panama, Peru, sőt Sziám, azaz Thaiföld képviselői is illetékesnek bizonyultak a párizsi békeszerződés kérdéseiben.)
A január 16-án tartott meghallgatáson a Főtanács előtt a magyar békeküldöttek – köztük Teleki Pál fődelegátus – jelenlétében gróf Apponyi Albert francia, angol és olasz nyelven kifejtette a magyar álláspontot a területcsonkító békefeltételekkel szemben. A több mint egyórás, szabadon előadott beszéd formai és tartalmi tekintetben, valamint érvrendszerét figyelembe véve mély hatást tett a jelenlévőkre, de érdemi eredményt nem hozott.
A korabeli tudósítás szerint „Clemenceau kikötése ellenére, hogy gróf Apponyi előadását szóbeli vita nem követheti, Lloyd George szót kért, és kérdést intézett az elszakítandó területeken levő magyarság helyzetére és számarányára vonatkozólag. Gróf Apponyi erre a kérdésre gróf Teleki nemzetiségi térképének bemutatásával és megmagyarázásával adott feleletet. E közben a többi antant állam képviselői körül állották őket, és nagy érdekkel hallgatták a gróf Apponyi és Lloyd George között folytatott eszmecserét. A térkép és beszéd hatása az volt, hogy a világsajtó a legtávolabbi országokban is kénytelen volt a népek tudatába belevinni az idegen iga alá jutó 3 millió 400 ezer magyar sorsának problémáját.”
A meghallgatást követően kiderült, hogy az előzetes jegyzékek jelentős részét a legfőbb döntéshozók nem kapták meg. A francia és angol nyelven beadott jegyzékek rendkívül gazdag dokumentációt tartalmaztak, de ezek érdemi mérlegelésére a békekonferencia részéről nem került sor.
A népek önrendelkezését hirdető wilsoni elvek igen furcsa módon érvényesültek, hiszen a népakarat kétségbevonhatatlan kinyilvánítását bizonyító népszavazásra csak később, s egyedül Sopron város hovatartozása esetében kerülhetett sor.
A Carte Rouge a második világháborút követően Magyarországon évtizedeken át nem kerülhetett a nyilvánosság elé. Egyes elfogult vélemények szerint a magyar irredentizmus és sovinizmus bizonyítéka volt, mely igen veszélyes lehet, s megterhelheti a szomszédos államokkal fenntartott diplomáciai kapcsolatokat. Manapság a Carte Rouge egy-egy eredeti példányát a térképgyűjtők értékes ritkaságként tartják számon.
